8. fejezet
Eleredt az eső. Vijja a parkban sétált, az éjszaka már
leszállt, és esett az eső.
A táj, a város, ilyenkor mind olyan nyugodt, és imádta ezt
az érzést. Bár azt sosem értette, hogy az emberek miért utálják az esőt, és azt
sem hogy száz járókelőből kilencvenkilencnél miért van fekete esernyő?
Az övé mindig piros volt. Ahogy az esőkabátja is és a
sapkája is az most.
Ő azon kevesek egyike volt, aki szerette az esőt. Imádott
táncolni benne. Azt szerette legjobban, amikor az eső zuhogott lefelé, ő pedig
beleugrott a legnagyobb pocsolyába és elkezdett benne forogni. A felrúgott víz
összekeveredett a lehullóval és gyönyörűséges táncot jártak ők hárman. Igaz
hányszor kikapott ezért gyermekkorában, amikor mindene átázott, és attól féltek
megfázik. Hát még akkor, amikor a villámok is ott cikáztak a feje felett!
De ő nem félt tőlük, bár nagyobb korában sokat olvasott a
villámlás okozta halálokról, és hogy mennyire veszélyesek, benne nem volt
félelem.
Három éve az Amazonas esőerdejében fotózott, amikor a
táborhelyüket elkapta egy hirtelen jött esőzés.
Mindenki a sátrában kuporgott, ő azonban a fekete ég alatt
figyelte a környéket. A hatalmas fák levelei lehanyatlottak a rájuk zúduló nagy
víztömeg alatt, a föld sáros illata elkeveredett az őserdő melegségével, és egy
hatalmas, fényes villám cikázott végig az égen, majd az utána jövő hangorkán
elegye megborzongatta az érzékeit. Annyira felvillanyozódott abban a
pillanatban, hogy az volt az érzése ez az éjjel csak érte ilyen. Hogy ő a
legszebb képeket készíthesse el az erdőről. Azon a napon megváltozott. Akkor
érzett először hiányt az életében.
Egy ölelés hiányát, mégis…mintha az eső simogatás lenne, és
a villámlás lenne a ki nem mondott szó és furcsa megnyugvás járta végig az
érzékeit. Akkor lett ez igazán a kedvenc időszaka.
Most is.
De mégis, most mintha más lenne. Vészjósló. Figyelmeztető.
„Vigyázz Vijja” Suttogja. Ez pedig kicsit megrémítette. Most miért más?
Megállt, arcát az ég felé emelte. A kövér vízcseppek
végigfolytak a bőrén, a haján, a ruháján. Egy hatalmas dörgés figyelmeztette,
hogy ne álljon meg, menjen tovább. Visszanézett az előtte álló macskaköves
útra. A lámpák nem világítottak. Előtte csak a sötét út terült el, amit a
villámok fénye világított be. Elindult amerre az utat mutatta.
Jerome az árnyékból figyelte a lányt.
Először maga Lucifer, aztán a nagytanács, aztán Haniel,
aztán Gabe megjelenik, megint, és közli, hogy kivégzőosztagot is küldtek utána.
Na most mi legyen? Mivel szabadúszó volt eldöntötte, hogy
nyomon követi a lányt, megvédi, és majd eldönti mi lesz vele.
Bárhogy is legyen, nem érdemli meg a halált. Semmi rosszat
nem tett, arról meg nem tehet, hogy kik a szülei. Az igazi szülei.
Amikor Spanyolországban meglátta nem gondolta volna, hogy
újra összefutnak. Most pedig ő az egyetlen reménye az életben maradásra.
Jeromeban elfeledett érzések keltek életre, amikor látta a
lányt, ahogy az esőben sétál, és a villámokat figyeli. Mintha értené, mit
suttognak. Jerome viszont tisztán hallotta. Az anyja volt az eső, és az apja a
villámlás, és a mennydörgés. Mindketten sürgették, hogy vonuljon biztonságba.
Jerome követte őt a fák takarásában. Amikor egy fényes
villám felé irányította a nő figyelmét. Hatalmas barna szemei lekerekedve
bámultak rá. Amitől ő elég feszélyezve kezdte magát érezni. Földbe gyökerezett
a lába, a pulzusa megemelkedett, a légzése szaggatottá vált.
A fenébe az érzésekkel. Ő most testőrként van itt, és ezt nem
felejtheti el. Másrészről a szülei valószínűleg biztosan seggbe rúgnák, ha
hozzáérne a lányukhoz.
Viszont már rejtőzni sem volt értelme. Kilépett a fák mögül
és egy méterrel a lánytól állt meg.
Arra számított, hogy Viktória csapkodva és kiabálva rohan el
előle, de nem tette. Csak állt és figyelte. Szája enyhén szétnyílt, haja
csapzottan hullott a piros, gombos kabátra, a sapkája is már szinte teljesen
átázott. De mégsem sietett, és nem futott el, és ez lenyűgözte a Kerítőt.
De mit is várt, hisz a lány Haniel és Lucifer gyermeke volt.
És még csak nem is tudott róla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése