Farkasok Éneke- V. Fejezet

V. fejezet

Amikor Shadow felébredt a hideg földön az első gondolata nem a fájdalom volt. Azt már megszokta hosszú élete során. Pax járt a fejében, é az, hogy a lánynak védelemre van szüksége.

Dacolva az élettel, amit a sors Shadowra mért, összeszedte magát és kisétált az őrházból. Most olyat fog tenni, ami ellenkezik mindennel, amit egész eddigi életében belevertek. Már csak egy feladata volt.

Az ő dolga volt, és mindent el is fog követni, hogy megtegye.

Felvette a kabátját és a lakásához ment. Gyalogosan, az éj leple alatt szökött meg a Lawson birtokról. Magához vette a fegyvereit és vadászni indult.

Hamarosan meg is találta a vadat. Tudta nagyon jól hol kell keresnie.

Pax a McIntire birtokon volt.

Ezen az éjszakán már csak a szűk család volt jelen, és mind készültek az éjféli vágtához. Pax azonban nem volt közöttük.

Amikor a falka útnak indult Shadow az épület felé kezdett közeledni, amikor meglátta, hogy a lány épp leugrik az emeleti ablakból. Úgy ért földet, mintha mindig is ezt csinálta volna. Puhán és hangtalanul landolt, majd az erdő felé vette az irányt.

Shadow pedig követte. Vadászhoz méltón, már ha ez egyáltalán méltóság, cserkészte be a zsákmányt. A kezében ott pihent a vadászkés áldozatra várva.

Pax fekete ruhája elveszett a fekete erdő sötétjében, amikor nem mozdult, a szinte láthatatlan volt, még a sokat edzett szemnek is nehezen sikerült őt észrevennie.

Csak a haja fénye árulta el merre állt. És Shadow támadott. A lány egy szempillantás alatt megfordult és körübelül ugyanilyen gyorsan a kezében is volt a vadászkés markolata.

-Miért vagy itt?-kérdezte nyugodt hangon a férfit.

-Tudod miért jöttem.

A lány szája enyhén szétnyilt, Shadow számára hívogatón rózsás volt.

A szája lecsapott a lányéra.

A csók szenvedélyes volt. Magával ragadó. Shadow egy fának nyomta a lányt. A keze belecsúszott a szűk nadrágba, és megtalálta azt a pontot ahova a farka is készülődött. A kezével izgatta a lányt miközben egyre szorosabban préselte a fához.

Pax átkarolta nyakát és a tarkójánál simogatta a haját, miközben lágyan tartotta a fejét.

Shadow előbb lehúzta a lány nadrágját, majd a magát is kiszabadította a szorításból, és az ölébe vette őt majd egy erős lökéssel beléhatolt.

A lány átfogta a lábával, hogy megtartsa magát, miközben fogadja a lökéseket.

Shadown eluralkodtak az ösztönök, nem tudott tiszta fejjel gondolkozni. Belemarkolt a lány fenekébe és kicsit megemelte a csipőjét, hogy még mélyebbeket tudjon lökni. A szűk , nedves hüvely satuként fogta körbe, a surlódás okozta áramütés szerű érzés fokozta a vágyukat. Mindkettejükét.

Pax belemarkolt erős vállába, mikor a csúcshoz közeledvén elemelte a hátát a fától és még közelebb simult a férfi testéhez.

Shadow tudta, hogy hamarosan elélvez, minden egyes porcikája megfeszült, ahogy közeledett egyre fokozta a tempót.

Aztán egy nagy lökéssel mindkettőjüket elérte, a kéj hulláma csapott át a testükön, elöntve őket érzéki gyönyörrel.. Shadow nyakán kidagadtak az erek, míg a gyönyör hullámai végigsöpörtek a testén.

Amikor képes lett újra kinyitni a szemét Pax világító kék szeme volt az első, amit látott. Aztán ahogy a színek visszatértek látta, hogy a lány bőre kipirult, enyhe verejték ült ki rá, és alighanem az övére is.

Az volt a dolga, hogy megvédje. Hogy kielégítse, hogy az övé legyen.

Mindörökre.

Amikor megnyugodtak Shadow kihúzódott a lányból, de nem engedte el. Csak a szemébe bámult, amik fátyolosan néztek az övébe.

Visszahúzta rá a nadrágját, majd a magáét is felvette. Kisöpörte a hajából az előrelógó tincseket és szorosan ölelte.

-Miért jöttél?-kérdezte a lány.

-Érted.

-Ki küldött?

-Magamtól jöttem. Pax..

-hm...

-A francba..el kell mondanom valamit...

Pax egy szempillantás alatt visszanyerte az öntudatát és az önuralmát.

-Jön valaki. Menned kell. Most!

Shadow arra felé pillantott amerre a lány is nézett. Igen. Jönnek. Gyorsan felkapta a kést a földről, és a lány kezébe nyomta.

-Tessék, fogd. Veszélyben vagy. Én a közelben maradok, és figyelni foglak. De neked is meg kell védened magad.

Pax csak bólintott és a nadrág hátuljába a pulóvere alá rejtette a kést. Egy utolsó csókot váltottak majd Pax visszaindult a ház felé, Shadow pedig az ellentétes irányba.

-Várj!- futott utána a lány- a bevatásom, a jövő héten lesz. Kihallgattam őket.

Shadow félelme kiült az arcára. Ha más is megtudja.

-Figyelj. Nagyon kell vigyáznod. Ne igyál, és ne egyél semmit, amit nem te készítettél. És ha minden veszni látszik, akkor fuss. Rohanj, és ne foglalkozz semmivel.

-Értem.

-Menj. Siess.

Shadow nézte a távolodó Paxot, de addig nem mozdult, amíg a lány nem sétált be az ajtón. Szerencsére senki sem látta.

A szobában járkáltam és azt a kést néztem, amit Shadow adott. A pengéje enyhén ívelt, a  végén recés. A markolata ezüstveretes fából volt. Rajta az a jel, ami a Shadow csuklóján lévő bőrszíjon is volt. És a markolat tövébe egy szalag volt kötve. Egy fehér szalag amit, itt ott vörös festékkel színeztek meg. Legalábbis azt hittem festék, amíg kissé meg nem dörzsöltem. Csak úgy áradt a vérszag belőle. Shadow vérének illata. 

Kopogtak az ajtón. Gyoran visszabújtam az ágyba, mivel elvileg megint rosszul vagyok. A kés a takaró alatt nyugodott, a kezemben.

-Szabad!

-szia!-dugta be a fejét az ajtón tündérke.- Jól vagy?

-Még mindig a tegnapi lazac. Úgy látszik, reggel kicsit korán örültem.

Tündérke leült az ágy szélére és elmesélte, amit reggel nem tudott. Annyi volt a különbség, hogy már tudtam, én vagyok a fekete farkas.

De még mindig nem tudtam, és nem értettem mindent.

-Furcsa, hogy a bevatásodat áttették a jövő hétre.

-Tessék?-kérdeztem vissza, mintha nem tudnám mi van.

-Átteték a jövő hétre. Úgy látszik, a mama nagyon meg akar tőled szabadulni. Kár, mert én kedvellek.

-Mondd csak Tündérke. Miből áll a beavatás?

-Jó muri!-nevetett Judith- Először is bemutatnak a családnak. Minden nagy családnak. A következő, hogy bemutatod miben vagy jó. Hogy hol a helyed a klánban. Aztán egy rítusnak nevezett rész következik, amikor is a családok közül azok a fiatal férfiak, akik veled egy szinten, esetleg magasabban helyezkednek el, és megtetszettél nekik, kivívják a jogot, hogy megkörnyékezzenek.

-Mi?

-Férjet találnak neked butus! Már én is alig várom, hogy valaki vérszalagot adjon nekem. Olyan szerencsés vagy. Az én beavatásom csak két hónap múlva lesz a munkám miatt. De nem akarom abbahagyni a modellkedést még.

-Mi az a vérszalag?

-A vérszalag egy fehér színű szalag. Ami át van itatva a férfi vérével. Ha valaki ilyen szalagot ad neked, az azt jelenti, hogy örökre a tiéd marad, mert párjára talált benned.

Pax jól vagy? Olyan fehér lettél, mint az ablakkeret!

Gyorsan összeszedtem magam. -Minden oké. Tényleg!- mosolyt erőltettem az arcomra, noha inkább üvölteni lett volna kedvem.

-Kik érkeztek?

-Nahát hallottad őket? Tényleg nagyon rosszul lehetsz, ha aludni sem tudsz. Vendégek. Holnap megismerheted őket.

-Judith, mesélnél nekem a három nagy klánról?

-Nem mondák el neked ugye? A tanítód.

Nem, ráztam a fejem. Akkor Judith, a megmentőm, a szőke tündérke végre elmondta, amit már rég szerettem volna hallani.

-Valamikor nagyon régen volt három nagy klán. A Desmond, a Grayson, és a Blacklight. A három klán annyira erős lett, hogy veszélyt jelentettek a családokra, az egész népre, ezért a kisebbek összefogtak, és legyőzték őket, hogy kilétünk titokban maradjon.

Azt mondják, a Desmondok teljesen és biztosan kihaltak, de a családok ma is félnek, hogy a másik kettő visszatér, és akkor nem kegyelmez.

-Ki mesélte ezt neked?

-Mindenki így meséli. Mert így volt.

-Volt valami imertetőjele a három klánnak? Tudom, bután hangzik a kérdés, de volt?

-Volt, persze. A Graysonokét nem tudom, mindig elfelejtem, de a Desmondoké egy agyar, a Blacklight címerben pedig egy fekete villám volt.

A csendben a gondolataim a három klán és két ellentétes történet körül forogtak. Végül kiböktem.

-Judith, és ha az egész máshogy történt?

A lány úgy nézett rám, mintha vadidegen lennék. Értetlenség sugárzott a szeméből, hiszen ő mélyen hitt abban, amit az előbb elmesélt.

-Így történt!- azzal felállt és elment. Remélem nem gázoltam bele a lelkébe. De Kia teljesen máshogy mesélte. Csak nekem mondta el az igazat. Már ha az volt a telje igazság. És már tudom, hogy miért. Tényleg nagy veszélyben vagyok.

A hangulat ezután kicsit feszültebb lett. Hamarosan eljön a beavatási ünnepség. Azóta csak egyszer tudtam kilógni a házból Shadowhoz. Végigbeszéltük az éjszakát, de a szalagról nem ejtettünk szót.

-A nyomomban vannak. –mondta, hangjában pedig felváltva érződött a már feladtam és a sosem fogom feladni érzése.

-Shadow, ha megtalálnak megölnek. El tudsz bújni péntekig?

-Akkor lesz a beavatásod?

-Igen. Utána viszont el kell mennünk. Mindkettőnknek.

-Menjünk most.-mondta Shadow.

Tudom, hogy csak egy szóra vár. Igen. De én nem mehetek. Itt kell maradnom, hogy megtudjam az igazat. Hogy fényt derítsek a titokra. Magamért. Érte. Értünk.

-Mióta van meg a karkötőd?

-Gyere velem Pax. Menjünk el most.

-Mióta van meg?- kérdeztem újfent. Tudnom kellett. Biztosnak kellett lennem.

Shadow feladta a küzdelmet. Nem válaszoltam, tehát tudta, hogy nem vagyok hajlandó megszökni. És igazából ő sem akart egész életében bujkálni. Ezért nem válaszoltam.

-Amióta az eszemet tudom.

-Honnan van?

-Nem tudom. A kiképzőmtől kaptam. Ő sem tudja, honnan van. Igazából senki nem tudja mi ez. De erről az egyről tudom, hogy az enyém.

-És ez van a késen is.

-Igen.

-Shadow...

-Tessék?

-Neked, nincsenek húgaid ugye?

Shadow elkomorult. Olyan szomorúság költözött a szemébe, hogy az én könnyeim kezdtek el csorogni. –Már nincsenek, igaz?

És ő csak bólintott.

-Vadászok voltak, mint én. Kiváló harcosok, kiválóak, a legjobbak. Egyszer. Valahol fent északon vadásztunk egy emberfarkasra. Már majdnem sikerült legyűrnünk, amikor a semmiből felbukkant egy másik. Eltörte a lábam és nekihajított egy sziklának. Messze voltam, és nem tehettem semmit. Az a kettő, erősebb volt, és mindhármójukat megölte.

-Elkaptad?

-Nem. Soha többé nem akadtam a nyomára.

-Hogyan lettél vadász?- tudom, hogy fájó kérdés, de talán…

-Nem tudom.

-Emlékezz! Kérlek!

De csak a  fejét rázta, majd arcát felhúzott térdein nyugvó kezére hajtotta.

Nem tudom, hogyan volt képes túlélni ezt a veszteséget. Az agyam kattogni kezdett és végtelen permutációban gyártotta az összeesküvés elméleteket. A három nagy klán bukása, a lányok halála, az emberfarkas eltűnése, mind egy dologhoz vezet vissza. És ha az ég leszakad is, én a dolgok végére járok.

Az elválás most is nehézkes volt, de ideje volt visszamennem. Holnaptól kezdődik csak a neheze.

Álmaiban megint azt a borzalmas napot éltem végig. Égő ház, vérző emberek, az égett hús szaga. Mintha én is futnék messze a rémségtől, amikor egy véres arcú férfi néz a szemembe, és a tekintet megállít. Mond valamit, de nem értem. Aztán eltűnik, és én felébredek.

Vizesen, mintha nyakon öntöttek volna. Ziháltam, alig kaptam levegőt, a kezem remegett.

Kopogtak az ajtón.

-Kisasszony!

-Gyere be!- Eda volt az a szolgálólány. Kedves nő, nálam idősebb pár évvel. Olyan fekete haja van, mint nekem, a bőre azonban sötétebb. A szeme világosszürke, különlegesen csinos nő.

-jól vagy kedveském?

-Köszönöm kérdésed, igen. Mi a mai progi?

-Ma jön a másik három család megnézni téged.

-Hmm- azt hiszem, nem nézhettem ki valami fényesen. Hányingert kaptam, ha arra gondoltam, hogy meg kell ismernem őket. Eda megragadta a kezem.

-Pax, most nagyon figyelj rám. Ne egyél és ne igyál semmit amit nem te készítettél el magadnak.

-Ezt már más is mondta.-jegyeztem meg neki.

-Akkor fogadd meg a tanácsot.-azzal felkelt az ágyamról és elment.

Felöltöztem, most kivételesen normális ruhába, ami abból állt, hogy semmi nem lógott rajtam, semmi nem volt szakadt, és bakancs helyett magassarkút húztam.

Lementem a lépcsőn, a McIntire família már a nappaliban üldögélt, és a reggeli teáját iszogatta. Ám nem voltak egyedül. Ott ült, egy nő, olyan szőkére festve, hogy a haja inkább nézett ki napraforgónak, mint hajnak, egy szintén szőke, kigyúrt pali, és egy szótlan, 15 éves forma fiúcska.

Isabelle rámnézett, tőle szokatlanul elismerően, majd kortyolgatott tovább. Paul modorosan bólintott, Tündérke rám mosolygott és intett, Noell pedig majdnem körbetáncolt.

-Igazán csinos vagy ma. Ha mindig így öltöznél...

~ha mindig így öltöznék téli fagyban eltörném a lábam az első lépésnél~- Sajnálom, az nem fog menni, már ebben sem érzem magam a legjobban.

-Megértem. Nos, hamarosan megérkezik a többi vendég, majd mindenkinek egyszerre bemutatunk.

Akkor gördült be az első autó. Fekete bmw kanyarodott be az ajtó elé.  Kiszállt belőle a sofőr, ismerős volt. Aztán megértettem, miért.

Kinyitotta az ajtót, és Logan Lawson szállt ki belőle, mögötte a felesége, Saoirse, és...

A szívem egy pillanatra megállt, a fejem elnehezült, és ha nincs mögöttem egy oszlop amiben megtámaszkodhatom akkor összeesek.

Harmadiknak Duncan Parson szállt ki az autóból. Az a Duncan Parson, akit annak idején megütöttem.

-Minden rendben?-állt mellém Eda.

-Nincs.-súgtam neki- Eda, én ismerem azt a fiút.

-Ő Duncan Lawson.

-Parson, én ezen a néven ismertem.

-Parson az anyja neve. De Pax, felejtsd el, ami akkor történt. -mondta még mindig súgva- Légy erős, és nem lesz semmi baj.

Vettem egy mély levegőt, próbáltam megnyugodni. Ellöktem magam az oszloptól, amikor is Eda megérintette a hátam. Mintha egy felhő ereszkedett volna rám, olyan mélységes nyugalom szállt meg. Most szembenézek a múltam mégegy darabjával.

Farkasok Tánca- II. fejezet

II.                    Fejezet

A folyótól a kapitányságig tartó út rendkívül hosszúnak és borzasztó nyomasztónak hatott. Még az egyébként szókimondó és rendíthetetlen újonc is elmélyedt a gondolataiban. Olyan mély ráncok ültek a homlokára amik egyátalán nem jellemzőek a korosztályára, neki mégis jól állt. Nem veszett el tőlük a fiatalsága.
- Mire gondol?
- Scherlock Holmesra.
- Nem Poirot-nak kellene lennie a példaképének?
-Ő belga volt, nem francia.
-Sajnálom. Nem vagyok otthon a krimi regények világában.
Egy pillanatra sikerült kizökkenteni a gondolataiból. Láttam rajta, amikor rám nézett, hogy nem tudja mire vélni ezt a beszélgetést. Igazából én sem, de most valahogy nincs kedvem elrévedni a múlt sötét árnyaiban.
-Nem szeretem a krimit.
-Tényleg? –kérdezte nem kis meglepetéssel a hangjában. Nem bírtam nevetés nélkül megállni, mintha azt hitte volna, hogy a magamfajta nyomozó egy igazi barbár.
-Ne lepődjön meg ennyire Chevalier kisasszony. Attól, hogy nyomozó vagyok szeretek az aktákon, bűnügyi adatokon, és halottkémjelentéseken kívül mást is olvasni. Nem minden nyomozó tölti az estéit bárokban, edzőtermekben, vagy a lőtéren, ahogy azt maguk újoncok hiszik.
- És mit… szeret…olvasni?- kérdezte kissé határozatlanul.
-Leginkább a fantasy és a science-fiction irodalmat kedvelem. – erre úgy elkerekedtek a szemei, mint amikor valaki először hall valami érdekes dolgot az életében. –Ön mit szokott olvasni?
Kis hezitálás után végre válaszolt. Úgy látszik tényleg sikerült ledöbbenteni.
-Edgar Allen Poe. Ő a kedvencem.
-„Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár.
„Vendég lesz az”, így tűnődtem, „azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?”
-Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantom rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
S földi néven senki már.*”Ismeri a Hollót!-mondta vidáman. – Nem gondoltam volna…-a szájához kapta a kezét. Igazán mulatságos jelenet volt. Tényleg egy barbárnak nézett. –Elnézést , nem akartam…
-Nincs gond. Most legalább megtanulta, hogy ne csak a szemének higgyen. Az emberben olykor sokkal több lakozik, mint amennyit kívülről lát, vagy elsőre gondol. Ezért elárulom, Poe nekem is az egyik kedvenc íróm, de a novelláit jobban szeretem.
Chevalier kisasszonynak elállt a szava. Legalább tudom, hogy őt is le lehet hengerelni valamivel. Még mindig nem adtam fel, hogy hazazavarom, de kivételesen jól jött, hogy van társaságom. A múlt teljesen megbolondított volna és most egyátalán nem volt szükségem egy fejfájásra. Így az út második felében végig az irodalomról beszélgettünk. Legalább nem volt olyan nyomasztó egyikünk számára sem.

*Edgar Allen Poe: A holló (Tóth Árpád fordítása)


A Kapitányságon azonban kellemetlen meglepetés várt minket.
Egy rakás ismeretlen arc tolongott az emelten. Páváskodó öltönyösök, nálam is nagyobb testőrök rohangáló …
-Úr Isten!- állt meg előttem az egyik öltönyös és majdnem elájult amikor végignézett rajtam.
-Pierre!-rikított ki egy feltűnősködő hang a tömegből- Pierre!
-Henry! Gyere ide rögtön!
És Henry jött. Rózsaszín ingben és nyakkendőben, fehér zakóban. És mind a kettő engem mustrált végig, majd arról kezdtek el beszélgetni mennyire jól mutatnék a kifutón. Azt már meg sem vártam, amikor az ágyról kezdtek el beszélgetni.
-Jöjjön utánam- mondtam jelenlegi volt társamnak majd szépen átsétáltam a tömegen a stylistok, fotósok és ki tudja még mik között utat törve a kapitányság ajtajáig. A két marcona testőr azonnal gorillára vette a figurát, nem mintha megijesztettek volna. Túl sokat éltem már ahhoz, hogy tudjam, hol az ilyenek gyenge pontja.
-Mit akar?-vakkantott az egyik.
-Beszédem van a főnökömmel.
-Igazolja magát!
Mi vagy ki a fene van itt, hogy ennyire felbolydult az egész kapitányság?
-FŐNÖK!
Egy pillanatra az egész kapitányság elhallgatott, majd a kapitány kidugta a fejét az ajtón.
-Jó, hogy megjöttél Noir. Gyertek be mindketten. Ti meg folytassátok a munkátokat, van elég dolgunk!
A kapitány dolgozószobájának magánya most nem is volt olyan magányos. Egy fehérbe öltözött, csodálatosan vörös hajú nő ült bőr kanapén. A bőre porcelánszínű, a szája érzékien hívogató a szeme hűvösen zöld. Igazi nagybetűs NŐ!
Az összképet egyedül a mellette fontoskodó sötét öltönyös fickó rontotta.
-Madmoiselle Cherrymon kérem hadd mutassam be önnek Léon Noir nyomozót, kapitányságunk kiválóságát. –nyitotta a beszélgetést a kapitány- Léon, ő itt Madmoiselle Sophie Cherrymon világhírű modell.
-Üdvözlöm…kisaszony.
Kezet nyújtott felém, bőre sima , lágy és puha volt, az illata pedig olyan,mint az érett cseresznye. Igazán…lélegzetelállító.

Angiehell hirtelen azt sem tudta mi történik. Vagy mi játszódik le benne. Amikor meglátta a nőt a kanapén egy percre ő is megfeledkezett magáról. Sophie Cherrymonról azt tartották, hogy mindenki beleszeret, legyen bármelyik nem tagja.
És valóban, egy pillanatra Angie is megszédült, aztán az egész átkapcsolt valamiféle vészjelzésbe, és amikor látta, hogy Léon kezet csókol a nőnek előbújt belőle a féltékenység.
Igen, féltékeny lett a nőre. Arra, hogy Léon észrevette, aztán viszont egy még furcsább érzés kúszott be a gondolatai közé ami nagybetűs vörös vészjelzést küldött minden porcikájának.
Valami nagyon nem stimmelt a szupermodellben és nem az ,hogy a férfiak belezúgtak mind egy szálig.
Valamit titkol, és valamit nagyon akar.
Mindez pár pillanat volt csupán, és akkor ért véget amikor a nő őt is megszólította.
-Jó napot kisasszony.
-Jó napot. Angiehell Chevalier vagyok, Noir nyomozó társa.
-Nyomozó? Ilyen fiatalon?!-és végigfuttatta tekintetét a szőke lányon.
Angienek nem tetszett ez a méricskélés. Feszélyezte és a legszívesebben kirohant volna a szobából a friss levegőre, de tartotta magát.
Amikor a bemutatkozás megtörtént mindenki helyet foglalt majd a kapitány vázolta a helyzetet.
-Cherrymon kisasszonynak a környéken lesz bemutatója két hét múlva. Egyfelől a mi dolgunk lesz, hogy a helyet biztosítsuk, másfelől viszont- elővett egy papírlapot az asztalon lévő aktából és a két nyomozó elé helyezte- Nekünk kell megvédenünk a hölgyet is.
Angie kinyitotta az aktát. Egy kézzel írt levél volt benne amit Angie hangosan felolvasott.
-„ Te leszel a következő. Darabokra téplek” köze lehet a nyomozásunkhoz?
-Valószínű. –mondta a kapitány mély aggodalommal- De nem biztos. Amióta a jutalom él, azóta nem tudhatjuk mi valós fenyegetés és mi nem ami kapcsolatos vele. Mindenesetre kellő elővigyázatossággal kell eljárnunk.
-Sophie, mennünk kell. –mondta az öltönyös.
-Engedelmükkel én most távozom. A kapitány úr majd elmond önöknek mindent. Remélem jól ki fogunk majd jönni egymással.
Angiet rossz előérzet fogta el. A nő leginkább Léonhoz beszélt, ezt a vak is látta és Angieben még mindig villogott a vészjelző.
Azzal a két vendég elment és utánuk az egész pereputty távozott.
-Titeket kettőtöket bízlak meg azzal, hogy Cherrymon kisasszony testi épségére vigyázzatok.
Angiehell köpni nyelni nem tudott. Testőrként kell emellett a nő mellet járnia miközben egy gyilkos szabadon garázdálkodik! Léon viszont nála is jobban kiakadt.
-Ezt most nem mondja komolyan ugye?! Nem játszhatok gardedámot, amikor egy gyilkos szabadon ólálkodik a városban!
-Pofa be Noir és ülj vissza! A levél talán közelebb visz hozzá, hogy megtaláljuk!
-Vagy nem és a kezére játszunk! Ha újra megszökik akkor a rendőrség végleg elvágja magát!
-Nem mintha a rendőrök megítélése miatt aggódnál..ÜLJ LE!- parancsolta a kapitány.
Nagy levegőt vett, majd nyugodt hangot erőltetve magára próbálta elmagyarázni a helyzetet a feldúlt nyomozónak.
-Két hét Léon, csak ennyit kérek. Nem veszlek le a másik ügyről, de nagyon kérlek figyelj erre is. Szükségünk van a jó megítélésre igazad van, és ez segíthet. Csak két hétig vigyázzatok a nőre.
Léon nagy nehezen belement a dologba, bár Angienek voltak kétségei.
Nem tetszett neki a nő, sem Noir nyomozó vele szemben való viselkedése. Ösztönei átkapcsoltak vészhelyzeti riadóra.
Amikor a nyomozó kiviharzott az irodából és a kapitányságról is Angiehell futva követte.
-Nyomozó várjon!
-Mit akar!- a lányt váratlanul érte a hideg hangnem. Pedig már azt hitte ikerül áttörni a jeget, ami a nyomozó lelkét fedi. Úgy látszik tévedett, de úgy döntött nem adja fel.
-Kérem beszéljük meg az ügyet.
Amikor Noire nyomozó nem szólalt meg remélte, hogy fontolóra veszi a dolgot. –Kérem.-kérte még egyszer.
-Szálljon be.
Angiehell pedig beszállt és remélte, hogy valóban meg tudják beszélni.

Szótlanul ült egy darabig az autóban és a nyomozót figyelte. Nem is hasonlított arra az emberre akivel pár órával azelőtt az irodalomról beszélgetett. Talán két órája furikázhattak fel le a városban, és egyikük sem szólt egy szót sem.
-Kmh- köszörülte meg a torkát Angie. Úgy érezte ideje valamit kinyögni, bármi is legyen az, mert így semmivel nem jutnak előrébb. De amikor épp megszólalt volna megkordult a gyomra. De akkorát, hogy a lány fülig pirult.
-Mióta nem evett?- kérdezte a nyomozó, de Angienek elsőre fogalma sem volt. Visszaemlékezett, hogy gyerekkorában mindig reggelizett, aztán ahogy kezdett felnőni a rendszeres étkezés elmaradozott és végül a főiskolán teljesen felborult.
-Igazából nem emlékszem. Talán…talán tegnap délelőtt.
-Azt megmondom. Maga aztán nem semmi.
Ekkor Angie gyomra megint hatalmasat kondult. Épp egy McDonalds előtt hajtottak el és a lány vágyakozva nézett befelé.
-Arra ne is gondoljon. Mellettem nem eszik ilyen fajta szemetet.
Léon a külváros felé vette az irányt, és megállt egy kis sarki boltnál.
-Szereti a csirkét?
-Igen.-mondta Angie kis értetlenséggel. –Miért.
De a nyomozó nem válaszolt. Bement a boltba majd negyed óra múlva egy telepakolt zacskóval jött ki.
-Hosszú volt a sor. Kibírja még éhen egy darabig?
Angie csak bólintott, el is felejtette mennyire éhes annyira kiváncsi lett arra, hogy mit tervez a nyomozó.
A mercedes Léon házánál állt meg.
-Jöjjön.
-Mire készül nyomozó?
-Olyanra mint eddig soha.
Angie halkan követte a hallgatag, marcona férfit. Tegnap járt ebben a házban, erre emlékezett, de nem talált itt senkit.
Mégis egy érzés nem hagyta nyugodni. Valami volt itt. De mi?
-Mi lesz? Ott akar enni?
-Tessék?
-Jöjjön be, és csukja be az ajtót!

Nézzük miből élünk. Szépen sorban kipakoltam a konyhapultra. Sajt, csirkemell filé, Egy kevés zöldség. Vérfarkasként sokkal több húst eszünk, mint az átlagos emberek. Bár én jobban szeretem a marhahúst, de talán Angiehell kisasszony gyomra nem venné be a nehéz vörös húst, inkább egy könnyű fehéret. Zöldségből is csak az alap köretnek valókat. Burgonya, rizs. Akkor már inkább tészta, de minden hússal.
Hallottam, hogy becsukódik az ajtó. A kisasszony végre betalált a kertből.
-Üljön le valahová.
-Mire készül nyomozó?
-Hívjon nyugodtan Léonnak, ha már úgyis társak leszünk legalább tegeződjünk.
-Csak akkor ha maga sem hív újonclánynak többet.
-Üzletel újonclány?-ez tetszik. Félreértés ne essék, még mindig nem örülök neki, hogy mellettem van. Ha összeakadunk a gyilkossal csak elvonja a figyelmet ha vigyáznom kell rá. De most, hogy még bejött ez a testőrösdi is jobb lesz ha megbarátkozunk legalább erre az időre. Ki tudja, talán ez elveszi a kedvét és magától hazamegy. –Rendben. Angie.
-Csak nem főzni fog? Fogsz.Főzni fogsz?
-Igen. –nevettem el magam. – Összeütök valami ebédet. Amióta az eszemet tudom magamnak főzök. Úgyhogy amíg velem dolgozol, addig nem eszel semmiféle gyorsétteremben.
Profi módon ment a hússzeletelés a zöldségaprítás. Párolás, fűszerezés, és egy kis pirítás. Egy óra múlva az asztalon volt a csirkemell a la …ahogy annak idején az anyám főzte.
Nahát. Már legalább, … igen, azóta nem főztem ilyet. Még magamnak sem.
Angie pedig ámulva nézte a bárpultnál ahogy az étel elkészült. Mint éhes farkas úgy vette rá magát. A fenébe is, tényleg nagyon éhes volt.
-Milyen lett?
-Nagyon finom, köszönöm.-nevetett két falat között. – Ki tanított meg főzni?
-Magamtól tanultam mindent. –igaz kábé kétszáz évem ment rá.- Lenne egy kérdésem, ha nem sértelek meg.
-Kérdezz nyugodtan. Ezért a kajáért bármit elmondok.
-A neved. Angiehell. Elég érdekes. Mégis honnan jött, hogy így neveznek el?
Angie egy pillanatra megállt az evéssel. Kék szeme a villa fémén időzött, mintha valami múltbéli szörnyűség jutna az eszébe.
-A nagymamámtól. –mondta keserű szájízzel- A nagymamám amolyan jósnő féle volt. Régimódi, ódivatú. Mielőtt megszülettem azt mondta a szüleimnek, hogy én meg fogom változtatni a család sorsát. Velem kapcsolatban csak valami sötét dolgot látott a jövőben. Ezért azt akarta, hogy Helnek nevezzenek, a germán mitológia istennője után. Persze a szüleim nem mentek bele, és összekaptak a nagyival. Elhatározták, hogy csakazértis Angelinának keresztelnek. Ám , amikor anyám belehalt a szülésbe az apám megroppant. Nagyon szerette és úgy érezte a mamának igaza volt, hisz elvettem tőle a nőt aki az élete volt. Nem akarta, hogy anyám utolsó kívánsága ne teljesüljön, de nem volt képes Angelinának hívni, így összerakta a két nevet, és így lettem Angiehell. Félig ördög, félig angyal.
Ne értse félre, az apám nagyon szeret, az egyetlen lánya vagyok. De nem tudja teljesen leplezni, hogy miattam elvesztette anyám.
-Ezt honnan tudta meg?-érdekes történet. Szegény lány, tudom mit érezhet.
-Már kislányként is érdekeltek a titkot. Mindent ki akartam deríteni, ezért elmentem a nagymamához és megkérdeztem. Ő nem kertelt. Elmondta. Innen tudom.
-A Született nyomozó.-akaratlanul is elmosolyodtam.- Egyen. Van még miről beszélnünk.

-Én is kérdezhetek valamit?

-Persze. Aztán vagy válaszolok vagy nem.

-Ezt nem teheti…teheted..hiszen én is elmondtam valamit az életemről.

Tényleg nem semmi ez a lány.

-Rendben. Kérdezz.

Egy pillanatra megállt a szájában a villa és látszott, hogy gondolkodik mit is mondjon. Összehúzta a szemöldökét és apró ráncok jelentek meg a homlokán. Igazán aranyos látvány nyújtott. Aztán megfogalmazódott a kérdés, ezt abból láttam, hogy felcsillant a szeme.

-Mesélnél nekem az édesanyádról?

Ezt nem vártam. Nagyon. Nem. Vártam. Hogy pont az édesanyámról kérdezzen. Feszült lettem, vagy nem is..nem is tudom. Elöntöttek az emlékek és nem tudtam befogni a szám.

-Szerettem őt. Nagyon szerettem.

-De mégis, milyen volt?

-Magas volt és karcsú, de erős akár az acél. Brigithnek hívták. –Emlékeim visszavittek egy másik korba. Egy réges-régi időbe. – Öt éves voltam. Hideg tél járt, nagyon kemény fagyok voltak. Emlékszem, ahogy a tűz lobogott a kandallóban. Apám a műhelyben volt. Szeretett kovácsolni. Anya pedig egy fonott székben ült a kandalló előtt és olvasott.

Én az öcsémmel kergetőztem, annyira jól éreztük magunkat. Önfeledten játszottunk. Ő csak három éves volt de fürgébb volt már mindenkinél. Én voltam a fogó, és el akartam kapni, de megbotlottunk és felborítottuk azt az állványt, ahová apám a legjobb munkáit rakta ki. Dárdák és kardok estek lefelé, én ráborultam az öcsémre, hogy védjem. Már felkészültem arra, hogy valamelyik szétkaszabolja a hátam, vagy levágja a fejem, de nem történt ilyesmi. Amikor ki mertem nyitni a szemem az anyám ott állt felettünk, mint valami őrangyal, és egy kézzel tartotta azt a nehéz vaslábat.

Azt hittem úgy le fog szidni minket, hogy hajunk sem marad. De nem így lett. Csak felsegített minket a földről, és nagyon kedvesen megkérdezte, hogy nincs e valami bajunk.

Olyan kedvesen, ahogy csak egy anya kérdezheti a gyerekét. Amikor megbizonyosodott róla, hogy valóban egy karcolás sincs rajtunk átölelt minket és az utunkra engedett.

Még mindig emlékszem a hajára. Hosszú és selymes. És mindig ánizs illata volt.

Lassan visszatértem az emlékezésből az életbe, és amikor ránéztem az újonclányra azt láttam, hogy szemére ködfátyol ereszkedik. Ó, a fenébe, hiszen ő nem ismerte az édesanyját.

-Jól érzed magad?-mi mást mondhattam volna? Bár tudtam a választ. Ki a fene érezné magát ilyenkor jól. De Angie csak nyelt egy nagyot , becsukta  a szemét majd vett egy mély levegőt. Amikor újra rám nézett eltűnt a köd és ugyanaz a töretlen akaratú szempár nézett rám, amit a vasútállomáson láttam.

Hírek

Helló helló!

Röviden. Felkerült a Farkasok Éneke 4. fejezete,  a Farkasok tánca 1. fejezete, és hamarosan érkezik a következő Sötét Tánc fejezet is.
Nemsokára lesz 3 új karakterkép a Sötét tánchoz, Gábriel, Uriel, és Phanterae.
Megjött az ihlet, úgyhogy a Farkasok tánca is folytatódni fog.

Elnézést a rengeteg várakozásért, megpróbálom hamar bepótolni az elvesztegetett időt. :)

Sziasztok!

Farkasok Tánca-I. fejezet

I. Fejezet

Az egész hat hónappal ezelőtt kezdődött.
Véres, szörnyen kegyetlen gyilkosságok tarkították Franciaország térképét. Az áldozatok torkát átvágták, a hasuk fel volt tépve, még az én sokat látott szememnek is iszonyatos látvány volt.
Ha a tetthelyek nem lettek volna olyan mocskosak azt mondtam volna Hasfelmetsző Jack tért vissza. Utólag belegondolva, egy szellemmel lehet, hogy könnyebb dolgom lett volna.
Az áldozatok között látszólag semmi kapcsolat nem volt, de az mindig van, csak vakok vagyunk, hogy észrevegyük.
Hat hónap, hat gyilkosság, tizenkét áldozat. Mind teliholdkor.Én azonban tudtam mivel nézünk farkasszemet. Egy emberfarkas garázdálkodik az országban, és nincs aki megállítsa. A Nemzeti Rendőrség engem bízott meg a gyilkosság felderítésével. Nem is megbízás volt, inkább önként jelentkeztem a feladtra. Tudtam, ha a vadállat nyomában lennének az már halott lenne, de errefelé nincs sok farkasklán. Talán kettő vagy három kisebb, de ők sem a harcos fajtából. Egyenlőre úgy festett a helyzet, hogy én vagyok az egyetlen aki képes megállítani az emberfarkast.
A nyomozati anyagból ítélve délről halad észak felé, ezért ideiglenesen a párizsi kapitányságon teljesítek szolgálatot.
-Noire!-a kapitány hangja átívelt téren időn és felébresztett szokásos merengésemből. A kapitány erős baritonja mindenkivel ezt tette. Ha a reggel álmosan és fáradtan indult a kapitány csak kiállt az irodája elé és elbődülte magát. Jobb volt, mint a kakukkos óra, vagy a hangosan rikácsoló vekker. Még a holtak is vigyázba vágták magukat a hangjára.
-Tessék?-válaszoltam álmosan rekedten. Egész éjszaka tanulmányoztam a gyilkos útvonalát, de még én sem találtam benne rendszert. Az egész cikk-cakkban, rendszertelenül halad, csak annyi biztos, hogy Párizsban vagy a környékén lesz a következő célpont. Hat hónap, és semmi eredmény, csak az, amit jobb ha senki nem tud.
-Az irodába! Most!
A kapitánnyal nem lehetett vitatkozni. Nekem is megmondták, hogy itt nincs magányos farkas üzemmód, ha a kapitány azt mondja menjek ki zebraőrnek hiába vagyok nyomozó, be kell öltöznöm és kiállnom síppal dobbal a kereszteződésbe. Szerencsére a kapitány nagyon is jól tudta, hogy ezzel a gyilkosságsorozattal komolyan kell foglalkozni és minden segítséget megadott, hogy minél előbb befejeződjön az ügy. Az asztalom az iroda egyik távolabbi sarkában volt, egy sötét zugban. Nem szerettem szem előtt lenni, viszont akárhányszor végigsétáltam az iróasztalok között annyiszor megéreztem, hogy az ott dolgozó rendőrnők vére felforr és ha a jómodor nem tartaná őket a seggükön rámugranának.
Persze, ettől függetlenül az íróasztalom mindig tele volt mindenféle ajándékkal, amitől herótom volt már. 315 éves vagyok, vérfarkas...magányos farkas. Megjártam két világháborút, elvesztettem rengeteg barátot. Ehhez a munkához pedig kőkemény akarat és jégszív kell. Nekem pedig mindkettő meglett az évek során.
Nem mondom, hogy ezek a nők nem szépek, sőt, egynémely igazán vonzó. Azt sem mondom, hogy nem fogadtam el tőlük, ha felajánlották magukat, de testi vonzalmon kívűl nem volt több.
Rose Borrdeu elém lépett és elállta az utam. A kis vörös, ahogy mindenki hívta nem volt épp szende szűz. Belevaló nő volt a maga formáján, és rendkívűl szenvedélyes éjszakát töltöttünk együtt,de nem akartam tőle többet. Rose azonban akaratos volt, erős és buja. Egyik keze végigcsúszott a nadrágom derekán a másik pedig egy cetlit dugott a zsebembe.
-Várlak nagyfiú!- búgta perzselő szenvedéllyel a hangjában.Csókra született szája rózsásan hívogató, vörös, göndör hajzuhatag keretezi ovális arcát, zafirkék szempár csábítja ágyba a férfinépet. Minden férfi a fél életét adná egy ilyen nőért, én azonban hideg maradtam. Semmi érzelmet nem ébresztett bennem, de Rose nem adta fel. Egy kíméletes lökéssel félreállítottam az útból. Dolgom volt.
Végre nagy nehezen, sejtelmes sóhajok mellett beléptem a kapitány irodájába. Mézzel ápolt tölgyfabútor, asztalba épített laptop, bőr ülőgarnitúra. A kapitány ősz halántékú, ötvenes ember volt. Katonaként kezdte, de egy sérülés miatt leszerelték, végül a rendőrség kötelékében talált újra magára. Atyai szigorral felügyelte a kapitányságon folyó eseményeket.
-Noire. Hogy halad a nyomozással?-a kapitány nem szerette a felesleges beszédet, mindig a lényegre tért, ellenben ha bármely emberének problémája volt meghallgatta, mondván, a jó rendőr az, aki nem csak testben, hanem lélekben is erős, és ha ehhez az kell, hogy kibeszélje a sérelmeit, a kapitányt mindig megtalálta. És biztos lehetett benne, hogy minden egyes szó az iroda falai között marad.
-Annyi biztos, hogy errefelé fog lecsapni.
-Vagyis nem haladt semmit. A Gendarmerie holnap küld egy másik nyomozót maga mellé.
-Tessék?- azt már, nem. Nincs szükségem társra, főleg nem ebben az ügyben.
-Ez nem kívánságműsor Noire. A sajtó a nyakunkon van, a kiírt jutalom miatt folyamatosan kapjuk a bejelentéseket, amik persze mind hamisnak bizonyulnak.
-Ostobaság volt jutalmat kínálni a nyomravezetőnek. Ezt már elmondtam akkor is, és most is ez a véleményem!- a második gyilkosság után a vezetőség úgy döntött a lakosság segítségét kéri az ügy felderítésében, de a segítség helyett csak még mélyebbre ástak minket a mocsokba. Egy emberfarkast nem lehet leleplezni, ezeket le kell vadászni. És ha most a nyakamba kapok egy koloncot, egy társat, akkor még nehezebb dolgom lesz.
-Nekem is Noire. De nem tudok mit tenni. A leendő társa holnap érkezik, itt az aktája, szokjon hozzá, hogy amíg nem kerül kézre az elkövető, addig nem csak az árnyéka fog a nyomában járni.
Felvettem a kék dossziéba csomagolt papírokat az asztalról, de nem nyitottam ki. Majd otthon megnézem kit varrtak a nyakamba, de most úgy éreztem szabadulnom kell innen, mielőbb.
Már indultam kifelé, amikor a kapitány halkra vett hangja megállított.
-Noire! Tudom, hogy nem kedveli a társaságot, de fogadja el a helyzetet és ne hozzon kellemetlen helyzetbe.
-Megértettem.
Azzal kihúztam az ajtón, ki az irodából, de még a kapitányságról is. A fene essen bele! Autóba ültem és hazahajtottam.
Az otthonom, vagyis amit annak neveztem nem volt más, mint egy régi garázslakás. Nem volt túlrendezve, volt egy ágyam, egy fürdőszoba, originál padló és falak. Egy felakasztott boksz-zsák, egy laptop. Egyedül a konyha mutatott némi desingt, de hát szeretem a jó ételeket, és szeretem magam készíteni őket.
Ledobtam a ruháimat és beálltam a zuhany alá. A zuhogó víz mindig megnyugtatta az idegeimet.
Kétszáznyolcvannyolc éve annak, hogy egyedül maradtam. Amikor az apám kitagadott egy ostoba nézeteltérés végett. Két nappal később esett az eső, én pedig órákig álltam alatta, és rájöttem, hogy talán megbeszélhetnénk a dolgokat ahelyett, hogy veszekszünk és csak a saját igazunkat hajtjuk. Hazamentem, de már nem találtam semmit. A klánom elpusztult és én egyedül maradtam a nagyvilágban. Kitagadva, magányosan. Akkor költöztem át Franciaországba.
Kiléptem a forró víz alól, és a tükörhöz léptem. Az arc, ami visszanézett rám kétszáznyolcvannyolc éve nem változott semmit.
Ledőltem aludni, és azon gondolkodtam, hogyan fogom elintézni a vadállatot úgy, hogy ne sodorjam veszélybe a leendő társam életét. Még meg sem néztem ki az, de majd holnap, mielőtt megérkezik átfutom az aktáját.
A büdös francba! Egy társ. Csessze meg!

Angiehell Chevalier újonc rendőr volt. Nemrég fejezte be a kiképzést, kitűnő eredménnyel zárt, és rendkívüli problémamegoldó képességgel rendelkezett. Önként jelentkezett arra, hogy segítse Léon Noire nyomozót az elmúlt fél év brutális gyilkosságsorozatának felderítésében.
Angiehell Aix-en-Provanceból származott, családja jómódú, sikeres. Ő mégis rendőr akart lenni, és az is lett. Most pedig Párizs felé tartott vonattal, miközben leendő társának dossziéját tartota a kezében.
Amikor először meglátta a fényképet, a fekete haj, a finoman vágott körszakáll és a sötétbarna szempár, azonnal meg akarta ismerni személyesen. Az elsők között jelentkezett a feladatra, annak ellenére, hogy Léon Noire nem arról volt híres a kötelék körében, hogy emberszerető. Az újoncok iránt pedig kifejezett ellenszenvet mutatott.
Angie leszállt a párizsi pályaudvaron. A helyi rendőrség kapitánya szerint Noire már itt fogja várni. A lány levette bőröndjeit, majd a parkoló felé indult. Emlékezetébe véste a férfi arcát, így tudta kit kell figyelnie és nem is kellett sokáig keresnie. Noire nyomozó egy fejjel volt magasabb a pályaudvaron toporzékoló férfiak többségénél. Hűvösen nyugodt testtartása feltűnő volt a futkározó embertömegben. Angiehell célirányosan a férfi felé indult, lassú, kimért léptekkel. A magassarkú cipő hangos koppanása ütemesen dobogott a hangzavarban.
Amikor közeleb ért Angie szíve hevesebben kezdett dobogni. Az előtte magasodó ember sokkal férfiasabb volt mint a képen. Rövid fekete haja frissen mosottan csillogott a fényben, a szakálla is nemrég lett igazítva. Fekete farmerben, fekete ingben volt, kockaorrú fekete cipőt viselt. Angienek az jutott eszébe, hogy ha nem tudná, hogy a férfi rendőrtiszt akkor az első gondolata az lenne, hogy biztosan valami maffiózó, és ez mosolyt csalt az arcára, elvégre jelenleg rajta sem látszott, hogy a Gendarmarei frissen végzett tisztje.
-Noire nyomozó?-szólította meg Angie a férfit.
A férfi végignézett rajta, arcán semmi érzelem nem látszódott, a szeméből sem tudott kiolvasni semmit a sötét napszemüveg miatt, amit a férfi feltett.
-Ne mondja, hogy magát rakták mellém.
Angie megdöbbent a hallottakon. Titokban azt remélte, hogy a férfi legalább annyira várja a találkozást, mint ő, de ezekszerint még a dossziéját sem nézte meg.
-De igen. Én vagyok az.-próbált hűvös maradni, de azért egy kicsit csalódott.
-Ezt nem hiszem el. ..
-Önként jelentkeztem a munkára.-Angie úgy gondolta ha elmondja a férfi talán megenyhül irányában. De teljesen más történt. Noire nyomozó csak még dühösebb lett. Bár nem mutatta kifelé kiabálással, de a szorosan összepréselődött szája arra engedte következtetni, hogy visszafogja a mérgét.
-Önként vissza is mehetne oda ahonnan jött.
Angiehellben felment a pumpa. Nyugodt vérmérsékletű nőnek tartotta magát, de nem bírta ha lenézik, csak azért mert fiatal.
-Na idefigyeljen nyomozó! Nem érdekel mit gondol rólam, jó segítsége lehetek! Próbálja meg elfogadni, hogy ezentúl együtt fogunk dolgozni, és fogja vissza magát a jelenlétemben.Most pedig, mehetünk a kapitányságra?
Angie azt hitte a nyomozó kineveti, majd mint a hülye amerikai filmekben itthagyja az állomáson mondván, ha valóban olyan jó találjon egyedül a kapitányságra. De a férfi elvette tőle a bőröndjét, barakta a csomagtartóba majd kinyitotta neki az ajtót.
A sötét mercedes bőrülései kényelmesek voltak, az autónak "új" illata volt és vegyült bele egy kis Calvin Klein Obsession night for men. Angie nagyott szívott az autó levegőjéből, és mélyen emlékezetébe véste az illatot.
Noire nyomozó beszállt a vezetőülésbe, elindította a motort, ami halk duruzsoló hangon tudatta,hogy hamarosan kigurulnak a parkolóból.
A mercedes tökéletesen egyenletesen haladt az úton, halkan és lassan, ahogy a vér áramlik az erekben amikor az ember teljes nyugalomban van.
A lány úgy döntött megtöri a csendet, mert újra hallani akarta a férfi hangját.
-Meddig jutott el az ügyben?
A férfi elmosolyodott, de ez sötét, 'énmegmondtam' mosoly volt.
-Azt hittem megkapta az aktákat.
-Megkaptam.
-Akkor mondja meg maga meddig jutottam.
Angie előkotorta a fejéből az ügy minden apró részletét és megpróbálta összefoglalni a történteket. De az első dolog ami eszébe jutott, hogy a mellete ülő férfinak nagyon szexi hangja van.
-Szóval újonc.-vetette oda neki a nyomozó -Hallgatom.
-Még be sem mutatkozott. -Angie maga is meglepődött azon amit mondott. Mindig képes volt az ügyre koncentrálni, bármit bíztak rá, legjobb tudása szerint teljesítette a feladatot. Soha nem tudták eltéríteni, erre tessék, most ahelyett, hogy összefoglalná a részleteket az a baja, hogy a nyomozó elfelejtett bemutatkozni neki. Gyorsan összekapta magát lélekben-Elnézést. Szóval. Hat hónappal ezelőtt egy ismeretlen elkövető tizenkét gyilkosságot követett el az állam területén. Haladási iránya délről észak felé tart. Minden áldozatával kegyetlenül végez, átvágja a torkukat, kivérezteti őket, majd feltépi a hasukat is. Az elemzők nem találtak semmilyen kapcsolatot az áldozatok között, azon kívűl, hogy mind szülő-gyermek párosok.
-Mi a következtetése?
-Egy elmebeteggel van dolgunk. De okos. Kitervelt gyilkosságok voltak, előre megtervezett mindent, mert egyik tetthelyen sem találtak semmilyen nyomot ami a gyilkos kilétére vonatkozna.
-Hol van a szállása?
-Tessék?
-Gondolom kipakolná a csomagjait mielőtt bemegyünk a kapitányságra.
Angiehellt meglepte a hirtelen jött kedvesség. Vagy talán csak szóltak a nyomozónak, hogy nem legyen vele modortalan.
-Nem szükséges, menjünk a kapitányságra.

Az autó begördült a parkolóba és Chevalier kisasszony úgy perdült ki belőle, mint valami híresség.
Egyenesen a lépcső felé igyekezett, teljesen magába volt szállva, amikor utolértem megfogtam a vállát és a reakciója egyenesen megdöbbentett, de nagyon tetszett. Nem remegett meg, nem kiáltott ijedten és húzódott a falhoz, hanem megfogta csuklóm és simán kicsavarta.
Nem fájt, viseltem már el ennél ezerszer nagyobb fájdalmat, majd amikor a rendőrnő rájött , hogy éppen hol van zavarodottan kért elnézést.
-Ssajnálom...én..
-Ne szabadkozzon. Ügyes volt.
-Köszönöm.
-jöjjön.- nagy léptekkel indultam a lift felé, Lépcsőzik a fene, ha egyszer könnyebb úton is el lehet jutni az emeletre.
A liftben jobban megnéztem magamnak újdonsült társamat. Izmos, macskatestű fiatal lány, olyan ésszel amit bárki megirigyelhetne. Osztályelső, kiváló problémamegoldó. Persze, hogy megnéztem az aktáját, de had higgye, hogy nem.
Merev testtartással állt a lift falához húzódva, mintha félne a bezártságtól, de nem látszik rajta.
-Megérkeztünk-mondtam mielőtt kinyílt volna az ajtó.
A rendőrnő láthatóan meglepődött, a családias hangulat láttán, nagyon valószínű, hogy nem ehhez szokott. A csajok csacsogtak, a férfiak kávéztak, aktákat néztek át. Néhányuk elmélyült valamiben, másoknak fülig ért a szája. És mindenki kávézott.
Hosszú léptekkel vágtam át az irodán, é hallottam, ahogy a nők összesúgnak a hátam mögött, de a témájuk most Angiehell Chevalier volt. Az újonc , akit az elérhetetlen Léon Noire mellé jelöltek ki. Szerintem mielőtt megérkeztünk már mindenki fogadott abban mennyi ideig bírja majd mellettem.
Bekopogtam a kapitány irodájának ajtaján, dörmögő baritonja pedig bebocsátást engedett számunkra.
-Kapitány úr!-tisztelgett a lány- Angiehell Chevalier szolgálatra jelentkezik.
-Kisasszony, örülök, hogy itt van. Tájékoztatták már az esetről gondolom.
-Igen, minden eddigi aktát megkaptam.
-Noire hogy bánt magával?
-A felügyelő úr elég ...szívélyes fogadtatásban részesített.
A kapitány sokatmondó pillantása belém folytotta a szót. -Meg ne merj szólalni Noire mert befogom a szádat! Bánj jól ezzel a lánnyal, amennyire a természeted engedi.-
-Akkor rendben van, holnap hozzá is láthatnak az ügy további felderítésének.
-Ha nem haragszik kapitány úr én már ma nekiállnék.
A kapitány csak bólintott, majd utunkra engedett minket.
-Jöjjön, elviszem a szállására.
Újra autóba ültünk és a kisasszony által megadott címre mentem. Luxuslakások minden szinten. Igazi sznobgyülekezet. Az ajtóban portás.
-Fel tudja vinni a holmiját?
-Persze. Ne aggódjon.
Kipakoltam a csomagtartót, a portás pedig már ott is volt a hátam mögött.
-Chevalier kisasszony! Micsoda kellemes meglepetés!
-Jó estét Hugo! Hogy van?
-most hogy látom önt sokkal jobban. Segítek felvinni a holmiját!
-Köszönöm!- mosolygott rá kedvesen- viszlát felügyelő.
-Viszlát!
-várjon! Elmehetek ma magához? Hogy megbeszéljük az...
Leintettem. Ma semmiképpen sem.-Ma nem! Majd holnap. Addig nézze át azt a mi magánál van.
-Akkor holnap. A kapitányságon.
-Úgylegyen.
Beültem az autóba és hazahajtottam. Ma éjszaka telihold lesz. Érzem minden csontomban, minden idegszálamban. Egy farkasnak a város maga a halál, de én választottam ezt az utat. Teliholdas éjszakákon a város elhagyott részeit járom, mint sötét árnyék. A farkasokat könnyű összetéveszteni egy kutyával, de ott senki nem riaszt sintért. Drogosok, kurvák, dílerek és stricik között még a magamfajta fekete farkas is csak egy a tömegből.

Angie jóleső sóhajjal dőlt le a párnára. Kipakolt, evett de álmos , na az nem volt. Kitekintett az ablakon, a város szikrázó fényárban úszik, de ő távolabbra tekintett. A sötétségbe, amelyről tudta, hogy titkokat rejt. Az egyik ilyen titok pedig Léon Noire.
Nem tudta türtőztetni magát. Fogta a fegyverét, egy kabátot, fogott egy taxit és egyenesen a felügyelő lakásához vitette magát.
Tudta, hogy a férfi nem szereti a hívatlan vendégeket, de ő nem olyan, mint a többiek, ő nem fél tőle, és ezt be is bizonyítja neki.
A taxis megállt a megadott címen.
-Megvárjam kisasszony?
-Köszönöm nem kell.
A taxis körbetekintett. Lepusztult hely, alig van valami fény. Részegek botladoznak az utca túloldalán.
-biztosan?
-Ne féltsen engem, rendőr vagyok.-mosolygott rá Angie, majd kifizette.
A taxis lassan hajtott el, ha a lány mégis meggondolná magát de ez nem fog megtörténni.
A garázslakásba sötét földút vezetett befelé, az ajtó majdhogynem tárva nyitva, bent szintén sötétség.
Angienek rossz érzése támadt. Elővette a fegyvert, kibiztosította, majd halkan belopózott.
Erősen fülelt hall e valamit, de semmi.
-Hahó!- hangja visszhangzott a házban. Elővette a zseblámpát és a fegyver mellet tartotta, és elindult megkeresni az első villanykapcsolót.
Lassan haladt előre, aztán megtorpant amikor valami furcsa hang ütötte meg a fülét. Egyre hangosabban és hangosabban...és amikor a hang irányába fordult hiába a sokéves kiképzés a félelem hatalmába kerítette.
Egy hatalmas fekete lény állt az ajtóban. A kinti lámpafény hátulról világította meg , így talán még nagyobbnak is látszott mint valójában. Hosszú , fényes, fekete bundája fel volt borzolva, szeme jégkéken világított. Az agyarai pedig kilátszottak a szájából. Halkan és fenyegetően morgott a lányra.
Angie hátrált egy lépést, a lény tett felé egyet. A lány ráfogta a fegyverét, amikor az egy szemvillanás alatt eltűnt a sötétségben.
A támadás oldalról érte Angiet. Olyan erővel lökte fel, hogy elvesztette az egyensúlyát, és hogy ne essen el meg kellett támaszkodnia az asztalban. De elejtette a lámpát. Hallott valami reccsenést, aztán minden megint sötét lett. A morgás pedig egyre közelebbről érkezett és egyre fenyegetőbb volt. Angie nem tehetett mást, minthogy elpucol a szabadon hagyott ajtón.
Rémülettel telve futott egészen hazáig. Bezárta az ajtót, és lerogyott az ágyra.
Mindig rettegett a kutyáktól. Nem értette miért, de rettegett tőlük. Olyan elemi félelem volt ez, amit nem tudott kiírtani a lelkéből.
A fáradtság és a félelem miatt elhomályosult a látása, és ájulva terült el az ágyán.

A Francba ebbe az értetlen csajba!- a boxzsák ide-oda himbálózott az ütések alatt. Szegény pára nem tehet semmiről, de nem is szól vissza, ideje sem volt egy helyben maradni, folyamatosan ütöttem. De inkább ezt, mint a falat…vagy azt a nőt.
Mit nem értett azon, hogy ne jöjjön ide? Vagy meg akarta mutatni mennyire nagymenő? Na most megkapta.
Mégis… mégis az a félelem…Annyira megijedt, még sosem láttam, sosem éreztem ilyet. Találkoztam már olyanokkal akik félnek a kutyáktól, mert már támadta meg őket, vagy csak allergiás a szőrre és ezért nem szereti, de ilyenfajta…elemi, erős, a szaga pedig csípős és keserű egyszerre…és a szeme…még a remegését is éreztem, de valami megmagyarázhatatlan dolog volt benne amit egyátalán nem értettem, és ez kifejezetten bosszantott.
Amikor befejeztem a püfölést és megálltam egy pillanatra a lehunyt szemem sötétségében megjelent a halványkék színekben remegő tegnap éjszakai látvány.
Egy szőke, félelemtől reszkető lány, akit olyan tiszta, halvány hófehér aura vett körül, hogy ha nem tudtam volna, hogy ember, akkor azt mondom angyalt láttam…vagy …De a második lehetőséget elhessegettem, még az első úgy ahogy hihető lenne, ha nem tudnám biztosan, hogy a lány ember, és angyalok nem léteznek, ahogy isten sem.
Úgyhogy hagytam a francba az egész filozófusosdit.
Telefon fel, szám tárcsáz és megint kezdődik egy új, semmilyen nap.
-Halló?- Újonclány hangja kissé halk és fáradt volt…
-Talán felébresztettem újonc?
-Nem felügyelő. Ébren vagyok.
Micsoda csaj, egy másodperc alatt mintha kitöröltek volna minden fáradtságot a hangjából, határozott lett és erős.
-Akkor öltözzön, fél óra múlva ott vagyok magáért.

Újonclány puccba vágva vár rám az utcán, pontosan fél órája volt felfrissülni, és ha jól látom, még sminkelnie is sikerült. Nem semmi. Kemény dió lesz, de úgyis hazamegy.
-Hová megyünk?-pattant a kocsiba. Semmi jó reggelt felügyelő, hogy aludt…ja tegnap jártam magánál és majdnem megevett egy kutya…A mai fiatalokból minden jómodor kiveszett.
-Jó reggelt.
-Jajj elnézést, -sütötte le a szemét- Jó reggelt. Pedig higgye el. Jó nevelést kaptam.
-Azt elhiszem. –az autó halkan elindult és komótosan haladva szállított minket a Szajna partjához. –Hogy aludt?
-Ha?
Ha? Na jó, akkor játszunk óvóbácsit. Leparkoltam az autót az út szélére és leállítottam a motort.
-Most mit csinál?
-A helyszín megvár, a holttest pedig már nem szalad sehova. Mag viszont..
-Mi van velem?
-Nincs itt. Merre jár Chevalier kisasszony?
-Nem értem miről beszél.- Próbált magára nyugalmat erőltetni, de ha valakinek olyan füle van mint nekem kihallotta a hangjából a zavart.
-Arról, hogy valahol máshol jár. Ha velem akar dolgozni, akkor testileg és lelkileg is itt és most kell lennie. Nem valahol tegnap éjszaka vagy holnap reggel. Itt és most, mert csak így veszem hasznát. Megértette?
Próbáltam minél kedvesebb lenni, de az nem én asztalom. Az évek egyszerűen kiölték belőlem. A kék szempár pedig csak értetlenül pislogott rám. Na jó, ezt nem akartam, de úgy nézem muszály lesz.
-Angie..nézzen a szemembe.
Ősi farkas trükk. Beléptem a gondolataiba, egyenesen a fejébe. A régi családoknál ez még mindennaposnak számított, de ahogy a klánok eltűntek, úgy ez a képesség is eltűnt és mára csak kevesek képesek alkalmazni.
Kezemmel kétoldalt fogtam a fejét, hogy ne tudjon elfordulni. Néhány embernél megesik, hogy erős az akaratuk vagy a félelmük és emiatt a gondolatmódosítás nem működik. Az ember ilyenkor kényszeresen elfordul és emiatt füstbe megy az egész.
-Figyelj rám Angie..-hallotta a hangom a fejében- Tegnap éjjel nem láttad a farkast. Csak egy rossz álom volt, amit most elfelejtesz. Elhomályosodik és sosem létezett.

Angihell Chevalier egy pillanatra elájult, majd felébredt és úgy érezte, mintha nem is aludt volna az éjszaka.
Arra emlékezett, hogy rosszat álmodott, aztán fáradtan ébredt és a nyomozó hívta telefonon. Most pedig Léon Noir mellett furikázik a Szajna partjára.
-Jól van újonc?
-Csak álmos vagyok egy kicsit.
-Rosszat álmodott?
-Igen..azt hiszem igen..
Nem tetszett neki Noir nyomozó mosolya. Mintha tudna valamit amit ő nem. Aztán végül hamar elhessentette a gondolatot. Elvégre Léon a profi nyomozó, biztos, hogy őt már tájékoztatták és többet tud, mint ő.
-Mi történt?-kérdezte a férfit.
-Mire gondol?
-Az ügyre, természetesen.
-Holttestet találtak a Szajna partján. A víz mosta partra. Ugyanaz a módszer, mit az elmúlt hónapok gyilkosságainál.
-Szétmarcangolták.
-Ahogy mondja.
-tudják már hol halhatott meg?
-Még nem. Előbb be kell szerezni a meteorológiai adatokat és minden egyéb vacakot. A halottkém szerint három napja lehet halott de csak a boncolás után tud biztosat mondani.
Angie a gondolataiba mélyedt. Az eddigi áldozatokat mind az otthonukban gyilkolták le. Miért tért el a megszokottól? Miért a folyónál? Mi az indíték?
Mik és miértek cikáztak a gondolataiban. Az iskolában Sherlock Holmes női változatának hívták, de most mintha megakadt volna. Valami bosszantotta.
-Játszik velünk.
-Ezt hogy érti?
Noir nyomozó hangjából kihallatszott a kíváncsiság, ami elégedettséggel töltötte el Angiet. Végre valami amit ő tud és nem a sokat látott nyomozó.
-Még nem tudom biztosan. Illetve, nem értem a gondolatot, hogy miért hiszem ezt, de rá fogok jönni.

Angie fejében egyre szaporodtak a kérdések, és egyikre sem volt válasz. Még. Közben megérkeztek a Szajna partjára.
Hűvös idő volt, a szél csak enyhén fújt, de hideg és csípős volt minden fuvallat. A folyó lassan hömpölygött, mit sem törődve az apró emberkékkel akik a rakparton nyüzsgölődtek, mint a dolgos hangyák.
Angiehell kiszállt az autóból, és Noir nyomozó mögött lépkedve nézte, ahogy a Szajna vize lassan, az idővel mit sem törődve folyik tova medrében. Ő mindfent lát, mindent hall , de nem érdeklik az emberek bajai, csak megy tovább rendületlenül. Angie egy pillanatra belefeledkezett a nézelődésbe, míg Léon hangja vissza nem rántotta a valóságba.
-Chevalier kisasszony.
-Igen?- esett ki a transzból a lány- Itt vagyok.
-Ő itt- mutatott a halott felett guggoló emberre a nyomozó- Saint Cloud doktor. A halottkém.
-Üdvözlöm kisasszony. –nyújtotta a kezét a doktor. Angie szemügyre vette az ötvenes évei elején járó urat. Kerek szemüvege és a csokornyakkendő tipikusan okostojássá tette, állapította meg a lány, de nem rossz értelemben. Inkább tiszteletet érdemlőn. A szeme még mindig fiatalságot sugárzott, és ahhoz képest, hogy mi a foglalkozása Angie örömmel állapította meg, hogy tekintetében ott volt a vidámság is.
-Üdvözlöm doktor úr. Már sokat hallottam önről.
-Remélem jókat.
-Ráérsz még udvarolni Herve. –ütögette meg a vállát barátilag Noire nyomozó. –Inkább meséld el mi történt.
- Szerintem látható kedves Léon. Az áldozat hasát teljesen feltépték, a nyakától a hasáig.
-Azonnal belehalt?
-Ó nem. Nem tudom kivel állunk szemben, de szereti kínozni az áldozatait.
-Ezt hogy érti?
-Nem vágtak bele annyira, hogy azonnal meghaljon. Egyszerűen kivérzett. Lassan.
-Ez egy állat.
-Ahogy mondja kisasszony. Ahogy mondja.

A kollégák nem is tudták mennyire igazuk van. Ez valóban egy állat műve. Egy nagyon veszélyes állaté. Egy természetfeletti lényé. De ez nem szokványos emberfarkas. Azok nem ennyire okosak. Azokban a gyilkosságokban semmi precizitás, csak az ölés erős vágya. Az azonnali megsemmisítés a fő. Minél kisebb cafatok, minél véresebben, mert a vér íze az az emberfarkas számára maga a mámor.
Mi ez? Mivel állok szemben?
Éreztem ahogy a félelem felkúszik a hátamon. Attól félek, hogy ami itt történik az egyszerűen túlnő rajtam. És nem csak rajtam, hanem mindenki máson is. Mint akkor.
Emlékeim visszavittek a klánom pusztulása utáni tizedik évbe. Ifjú farkas voltam még, de addigra már többet éltem, mint a velem egykorúak. Egy ember, akinek a feleségét emberfarkas tépte szét a lény nyomába eredt, és én mellé szegődtem. Sokat tanultam tőle a Vadászatról, de nem tanított meg mindenre. Sajnos már nem tudott.
Az áldozatok nyomában jártunk, rengeteg hullát hagyott maga után, rettenetesebb volt, mint a pestis. Többek közülük vadászok voltak. Láttam rajtuk vagy a ruhájukon a házak billogát, legalábbis ami maradt belőle. Ritka, de van amikor a lény olyan erős, hogy egy vadász sem képes megállítani. Én viszont azt hittem megtudom…
Sötét éjszaka volt. Teliholdas éj. Átalakulva követtem az embert, hogy ha találkozik a fenevaddal megvédhessem. De nem tudtam. Nem álltam készen, vagy nem voltam elég erős? Máig nem találom a választ.
Akkor majdnem megőrültem. Az én hibám miatt meghalt a klánom és egy ártatlan ember is. Az őrület, ha olyan család sarját keríti hatalmába mint az enyém volt, akkor egy veszélyes és mindenre elszánt vadállatot kreál belőle. Hónapokig, mint egy holdkóros jártam az országot, hogy felkutassam a gyilkost és amikor megtaláltam kivégeztem. Kegyetlenül. Hidegvérrel.
Aztán megláttam a szemét. És megláttam benne magamat…
Azóta már nem keresem senki társaságát hosszútávra. Pár napja még gondolkodtam, hogy keresek egy nagyobb családot, akik még tartanak vadászt, de ezt ők sem tudnák megoldani. Ezt egy főház vadásza tudná csak elkapni, de ők már nem léteznek, a kisebbeknek esélyük sem lenne.
Úgy áll a helyzet, hogy ha én nem tudom megállítani az emberfarkast, akkor nem tudom ki lenne képes rá..

Farkasok Éneke- IV. fejezet

IV. Fejezet

Brutál fejfájással ébredtem. Mintha fejszével csapkodtak volna egész éjszaka. Nagy nehezen felkeltem az ágyból, és valahogy kibotorkáltam a konyhába. Főztem egy erős kamillateát, hátha segít valamit. Saskiát nem találtam sehol, és Shadownak is hűlt helye volt. Pedig elmondhatta volna mi történt. Annyira emlékszem, hogy beszélgettünk, aztán mintha elvágták volna a szalagot. Csak a hasogató fejfájás.

Hangok szűrődtek be kintről. Saskia és még valakik. Talán hárman vagy négyen lehettek.

-Jó a lány. Szép és ügyes.

-Remélem is Saskia, mert elég szégyen számunkra, hogy egyik családtagunk emberek között nevelkedett.

-De hogyan lehetséges ez? Még mindig nem értem.

A hangok egyre közelebbről hallatszottak.  Hurrá, Ezek rólam beszélgetnek! Akkor, legyen meg a témázás tárgya, ideje bemutatkozni.

Már a nappaliban voltak. Ahogy sejtettem. Három idegen nő, és egy férfi, na meg Saskia.

-Hol van a lány?

-Khm...engem keresnek?

Na ja. Felszólalásomat általános megdöbbenés követte. A három idegen, de még Kia is úgy néztek rám, mintha egy másik bolygóról szalasztottak volna. A beszéd képességét az ismeretlen férfi nyerte vissza először, aki őszes haja miatt nagyon hasonlított Richard Geer-re.

-Paul McIntire vagyok, a klánunk vezére.

-Pax McLead, -mutatkoztam be szépen- Elvileg az ön klánjához tartozó elveszett egyén.-azzal kezet ráztam az öreggel.

Minden nő a szája elé kapta a kezét, mintha valami egetverő tiszteletlenséget mondtam volna. Erre az öreg elnevette magát, mire mindenki megnyugodott.

-Bátor a leányzó Saskia. Befogadjuk.

-Majd megneveljük kicsit. -mondta a két idősebb nő közül az egyik.

~Tudod kit nevelsz te!~gondoltam magamban. Kortyoltam még egyet a teából. A fejfájás múlóban van, és végre a látásom sem zavaros már.

A három nő közül kettő idősebb, a harmadik korombeli. De mindhárman simán lehetnének egy hajfesték reklám modelljei. Ha a Palette meggazdagszik valakin, akkor az nem az egyszeri ember, hanem azok akik előttem állnak. A Két idősebb közel egykorú lehet, bár nem tudom megállapítani. Mindkettőnek rettentő vörös hajkoronája van, és biztos, hogy születetten göndör hajú mindkettő, hiszen a festett hajat nem dauerolják. A fiatal lány szőkesége szinte kirí a két boszorkány közül. Az arca is kedvesebb, a szemei pedig sokkal őszintébbek, mint bárki másnak a szobában.

-Szóval te vagy az új testvérkém?-perdült oda mellém.-Az én nevem Judith. Az alfák lánya vagyok.

-Pax. Okleveles kertész, örökbefogadott gyerek.

Judith elnevette magát, és pár pillanat alatt valóban testvérének fogadott, a boszorkányok megrökönyödésére.

-De Judith!

-Nyugi anya! Pax, ő itt az anyám Noell, és a nagyanyám, Isabelle, az apámat már ismered.

-Helló!-köszöntem újfent, már sokadszorra.

-De miért feketére fested a hajad? -mondta Judith a maga angyali hangján- Szerintem jobban állna neked a szőke.

~De én nem is festem a hajam~ mindegy. Ez még mindig maradjon titok, amit legkevesebb ketten tudunk.

-Szerintem mehet is veletek.

-Hogy?-kérdeztük négyen egyszerre.

-Mindent megtanult, amit megtaníthattam neki. De a családi dolgokkal nem tudom megismertetni. Ahhoz egy család kell.

A nők fennhangon mondogatták, hogy még maradnom kell. Az i-re a pontot azonban Paul tette fel.

-Pakolj össze Pax. Velünk jössz a McIntire birtokra. Majd nálunk megtanulsz mindent, amit tudnod kell, és hamarosan a beavató estet is megtarthatjuk.

Senki nem ellenkezett az alfa utasításaival. Összepakoltam a bőröndöm, nem vettem könnyes búcsút Kiától, csak elköszöntem, és a kocsimmal a fekete mercedes után hajtottam.

Egész úton azon gondolkodtam mi a fene üthetett Kiába amiért ilyen hamar elküld. Vagy tényleg ennyire jól teljesítettem? Avagy valóban nem tudok semmit a családról? És tényleg akarok én tudni bármi mást is erről?

A válasz. Igen. Tudni akarom, mert van e mögött az egész mögött valami nagyobb, valami olyan titok, amire fényt kell derítenem.

Négyórányi út után a mercedes befordult egy hasonló földútra, mint amilyen Lawsonék birtokára vezetett, bár ez egy fokkal barátságosabb volt. Akárcsak a ház.

Kétszintes, sárga ház, nagy alapterülettel. Fehér ajtó, fehér ablakkeret, fehér korlát, tele virágokkal. A kertben mindenfelé madaras szökőkutacskák, aranyos kerti tó, kacsákkal és fehér rózsabokrok szegélyezték a szélét.

Judith szinte kirángatott a kocsimból, karon fogott és már mutatta is. Balról az utolsó abalak az én szobám. Keleti fekvésű, vagyis a hajnal első sugarai az én ablakomon át szűrődnek be először a házba.

-Nagyon jó helyed lesz nálunk. És ha az anyám vagy a nagyanyám zaklatna csak gyere hozzám. Tudod ők ketten kicsit maradiak, nem haladnak a korral. Ellenben én!- mutatott magára- Ha egyszer én leszek az alfa, akkor bizony megreformálom az egész klánt.

És csak mondta, mondta és mondta. Judith olyan volt, mint egy duracellnyuszi, ami napelemmel működik. Ergo, még éjszaka sem áll le, mert annyira feltöltődött nappal.

Kipakoltam a holmimat, persze Szőke Tündérke segítségével.

Az ő jóvoltából sokat megtudtam a családról. Paul, a családfő a mindennapokban befektetési tanácsadó. Miért nem lepődtem meg? Noell modell volt annak idején, mielőtt feleségül ment volna Paulhoz. Most tanácsadóként segíti a modellek munkáját. Judith pedig mi más is lehetne, mint fotómodell.

Isabelle pedig énekesnő volt, mára visszavonult. Mint a legtöbb alfa, aki nyugdíjba vonul.

Aznap éjszaka már nem történt semmi.

Másnap reggel azonban elkezdődött, amit én csak úgy nevezek, amortizálás. Ez annyit jelent, hogy fognak, lecsapolnak nullára és maguk kénye -kedve szerint építenek fel megint. Csakhogy ez nálam nem fog menni.

Isabelle azzal indított, hogy cseréljem ki a ruhatáram. Én viszont nem mondok le a farmerjaimról, sem a pólóimról, pláne nem a bakancsaimról. Amikor pedig kerek perec közöltem vele, hogy nem, hát igencsak megsértődött, nem is állt velem szóba, csak az inason keresztül üzengetett nekem.

Noell már megértőbb volt. Bár a gyárilag szaggatott farmert ő sem nagyon díjazta, de mivel Judith is fiatal, és ő is ilyet hord, hát nem szólt bele.

Noell jó anyja volt Judithnak. Egyetlen hibája az volt, hogy nekem is az akart lenni. De nekem már nem volt szükségem anyára. Ismertem egyet, akit szerettem, de aztán elhajtott. Volt egy, aki megszült, aztán elhagyott, ki tudja miért.

Hamarosan újra telihold. A család kérte, hogy azon az éjszakán tartsak velük.

-Nagyon jó lesz, meglátod! A családunk nagy, és ilyenkor mind összegyűlünk a közeli tisztáson. Aztán együtt futunk az erdőben, és együtt éneklünk a Holdnak.

-Eddig mindig magányosan kóboroltam. Nem tudom..

-Semmit ne aggódj. Akkor majd kiderül, hol állod meg a helyed.

Eljött az idő. Leszállt a teliholdas éj. A család nagy csinnadrattával várta, mindenki ott volt, aki el tudott jönni. Pincérek jártak körbe tálcán egyensúlyozva a pezsgőspoharakat. Ők is a családhoz tartoztak. Közeledett az éjfél. Éreztem a zsigereimben. Már nagyon ideges voltam, viszketett a bőröm, de mintha mindenki más még nyugodt lenne. Ráadásul a gyomrommal is volt valami.

-Baj van Pax?-perdült mellém Szőke tündérke.

-Nem. Nincs semmi.-bár a testem nem erről árulkodott. Az izmaim, mintha a maguk életét élnék, és nem tudom őket befolyásolni.

-Még csak tíz óra van. Hála Istennek mi már nem érezzük annyira a hold hívását, mint az őseink.

-Ezt..Ezt hogy érted?

-Persze, te nem tudhatod. -kacagott- A három ősi család már akkor érezte a hívást amikor a hold még nem járt magasan. Ők szinte az egész éjszakát farkasként töltötték. Mi már csak pár órát. Biztos jól vagy?

-Nem. Mi volt ebben a szendvicsben?

-Ebben?-Judith beleszagolt, aztán belenézett- Tormás lazac.

Amint kimondta elfutottam a mosdóba, és magamra zártam az ajtót, majd szépen megkértem a halat, hogy ússzon már fel. Mély levegőket vettem, és próbáltam felfogni mit hallottam az előbb.

-Pax!- hallottam Noell hangját az ajtó túloldaláról. -Jól vagy?

Csak tudnám miért kérdezi mindenki ezt amikor láthatóan nem vagyok jól! Lehúztam a vécét. Megmostam az arcom, és próbáltam megnyugodni.

-Minden rendben Noell- nyitottam az ajtót.- Csak a lazac. Nem bírja a gyomrom a halat, de a torma elnyomta az illatát. Még jó, hogy csak egy falatot ettem.

-Jól van. -simogatta meg a kezem Noell- Pihenj le addig, amíg el nem jön az idő.-rám mosolygott és visszament a vendégekhez.

Judith visszakísért a szobámba, ahol magamra zártam az ajtót és kilógtam az ablakon. Majd befutottam az erdőbe.

Mert az óra tízet mutat, de engem már hív a Hold.

A McIntire klán éjfélkor már az erdőben futott. Vagy húsz piszkosszürke farkas rótta együtt az erdőt, élükön az alfákkal és hangjuk elérte a Holdat. Az erdejükben fekvő tó északi partján gyülekeztek, ahonnan tisztán lehetett látni az eget. A csillagok fehér fénye csillogva táncolt a tó vizén. A hold pedig ezüst fényudvart vont köré. Mikor mindenki kiért az erdőből és felsorakoztak a parton mind egyszerre kezdtek el énekelni. Teli torokból, és hangjuk az égig szállt. Ám egyszercsak mind abbahagyták, mert valahonann, a tó túloldaláról a dal nem az égig szállt, Hanem a szívekig. Egyenesen belemászott a lelkekbe, és a szél szárnyán felrepült a Holdig. Nem sokkal később csatlakozott hozzá egy mélyebb, de ugyanilyen, a szellemvilágot elérő hang. A falka megbabonázva állt a tó partján, és az erdő sötétjét kémlelték. Kiktől származnak ezek a hangok?

Akkor megpillantották őket. Egy hatalmas, a McIntire alfáinál is termetesebb, hosszú, fekete bundájú, és világító jégkékszemű farkas lépett a holdfénybe, és egyenesen a szemükbe nézett. Kecses léptei alatt meg sem rezzent az őszi avar. Olyan volt, mint egy szellem.  Aztán mögötte kilépett a másik. Aranybarna szőrén csillogott a holdsugár, a szeme olyan volt mintha csillag ragyogott volna, termete az előzőnél is hatalmasabb volt. És amikor ketten együtt énekeltek az volt az igazi dal, a legszebb, amit valaha hallottak, annyira, hogy a klán képtelen volt nem velük énekelni.

A Reggeli sürgés-forgás nem volt szokatlan számomra. Mosogattak, vagy az előző este maradékát szedték össze a kertben. Judith és a családja a reggeli kávé vagy tea és némi aprósütemény társaságában a nappaliban ültek és az éjszaka történtekről beszélgettek amikor megérkeztem.

-Csodálatos volt nem igaz?- áradozott tündérke. - Kik lehettek ők? Olyan szép pár voltak!

-Jó reggelt.

-Pax! De jó,hogy itt vagy! Képzeld mit látunk tegnap!

-Judith!-szólt rá Noell- Ne rángasd szegényt. Jól vagy Pax?

-Köszönöm. Jobban. Máskor majd jobban megnézem azt a szendvicset, mielőtt beleharapok. -nevettem.

-Kár, hogy nem tudtál velünk tartani, valóban.

~Ha tudnád mi történt valójában!~-Igen, nagy kár.

-Sebaj, majd a következő alkalommal. A jövő hónapban, akkor megtartjuk a beavatásodat is.

-Miből áll a beavatás, ha megkérdezhetem?

-Még ezt sem tudja- sikoltott fel Isabelle- honnan szalajtották ezt a kölyköt! Felháborító!

-Isabelle maradjon már csendben!-rivallt rá Paul. Láthatólag ő volt az egyetlen, aki nem díjazta a tegnap estét. Viszont legalább Isabelle befogta a száját.

-Kézcsókom,- válaszoltam az előbbi kérdésre- Emberek között nőttem fel, ha nem mondták volna még magának!

-Velem te nem beszélhetsz ilyen hangon!-pattant fel a székéből Isabelle- Ha nem tudnád én egy Alfa vagyok! Te meg csak egy …

-Kis senki! Gyerünk mondja ki! -honnan került belém ennyi bátorság, ennyi fennhéjázás. Nem voltam soha ilyen. Az idősebbekkel mindig is tisztelettel bántam, és nemcsak azért mert erre tanítottak, hanem mert így tartottam helyesnek. Viszont most úgy éreztem egymagam többet érek, mint az egész McIntire család Nagyanyóstul, mindenestül.

-Isabelle- állt fel a székéből Paul- Beszélgessünk a dolgozószobában.

Azzal mindketten elmentek.

-Nekünk is indulnunk kell Judith.

-Jajj, tényleg! Már ilyen késő van! Fotózásom lesz. Nem tartasz velünk Pax?

-Most nem, ne haragudj.

-Nincs semmi baj! Mehetünk anya?

Ők is elmentek, és amint kiléptek az ajtón én odalopakodtam a dolgozószoba elé és az ajtón át megpróbáltam kihallgatni Isabelle és Paul beszélgetését.

A Lawson birtokon Shadow az őrházban ébredt. De nem emlékezett teljesen a tegnap éjszakára. Annyi maradt meg benne, hogy amikor a Hold már látszódott nem tudott ellenállni, és minden kiképzése ellenére felvéve farkas alakját átvágott az erdőn. Kilómétereken keresztül futott, míg meglelete a fekete farkast.

Amíg meglelte..Paxot. Fekete. Ha fekete nem lehet a...Azonban a gondolatmenetnek végeszakadt, amikor Logan Lawson , mint egy felbőszült bika rontott be a cellájába. Akkora pofont kapott, hogy utána vért köpött.

-Tudod miért kaptad ugye!- üvöltötte.- Te csak egy mocsok kis vadász vagy! Nem változhatsz át! Nem mehetsz el, csak ha én mondom!- és még egyszer megütötte, aztán megint és megint, míg már Shadow a földön feküdt.

-Megérdemled te senki! Fiam!-üvölött Lawson. Nem sokkal később az ajtóban megjelent egy fiatal férfi. Erős, izmos testű, sötétbarna hajú, mint az apja lehetett régen. És a szeme is ugyanolyan sötét és lélektelen volt.

-A tiéd.-mondta neki az apja, és a fiú szája gonosz mosolyra húzódott. Shadow tudta mi fog történni. Láncok csörögtek, a tűz felizzott, felhevült fém szaga érződött. A bilincs szorításában a láncszemek belevájtak a bőrébe, a vércseppek hangosan hulltak a padlóra, majd beitta őket a föld. Égő hús szaga áradt szét a levegőben, amikor az izzó vasdarab a bőréhez ért, a fájdalom szétáradt az egész testében. És nem fog véget érni, amíg eszméletén van.

Újabb lánccsörgés. Hangos, elégedett nevetés. Égett a bőre, korbács hangja csapta meg a fülét, aztán csattant a hátán. Az apró, tüskés láncszemek felszaggatták az égett bőrt, végigszaladtak a nyakától a derekáig és megint.

Shadow nem értette, hogyan lehet, hogy még eszméletén van. Egyetlen dolog cikázott a fejében. ~ a Te dolgod~ A te dolgod...a te dolgod, ate dolgod,,atedo lgod..atedolgodatedolgodatedolgod~ Aztán egy férfi, egy világítókék szempár. A feje annyira megfájdult az emlék hatására, hogy végül mégiscsak elvesztette az eszméletét.

-Mivan ha nem ő volt?

-Te is tuod, hogy ők voltak Isabelle!

-De mind meghaltak!

Jól tudtam kikről beszélnek. A három nagy klánról. Hát mégiscsak benne voltak ők is?

-Honnan tudod? Hm? Honnan tudod anyám? Láttad a holttestüket? Mindét?

Csend. Síri csend, amit Paul nyugtalan hangja szakított félbe. A pulzusom az egekben járt. A szívverésem szaporább lett, és a haragom eluralta az érzékeimet. Az első gondolatom az volt, hogy bemegyek és megölöm mindkettőt, de miért?

-Nem hallom, hogy azt mondanád: Igen, fiam! Láttam mindet meghalni!

-Mert nem láttam.-nahát! Isabelle, csak nem félelem bujkál a hangodban? Ez rendkívüli elégedettséggel töltött el.

-Tennünk kell valamit.

-Nem beszélhetsz velük anélkül, hogy...

-Én is tudom. De akkor mit tegyünk?

-Hozzuk előrébb a beavatást. A jövő hétre. Akkor itt lesz mindenki, és anélkül beszélhettek, hogy bárkinek feltűnne.

-Igazad van. Szervezd meg.

Újabb csend. Nem hallottam, hogy bárki is az ajtóhoz lépett volna. Csak fel alá járkálás. Apró szöszmötölés. Aztán Isabelle halkan kimondta.

-Ha ő az, mit tegyünk vele?

-Megtesszük, amit kell.