Azazel figyelte, ahogy a két ember eltűnik, majd a
Kivégzőosztag felé fordult. Telve volt haraggal, és gyűlölettel. Akik itt voltak,
azok közül ketten elárulták, de a másik három sem jobb náluk.
-Gábriel. Milyen jó, hogy újra látlak.
Hosszan elnyújtva mondta a szavakat, és minden egyes szóban
ott élt a bosszú és a sértettség megannyi apró szikrája.
Gábriel azóta nem látta Azazelt és Lucifert, amióta
letaszították őket a Mennyből. Most,
ennyi idő után újra látni a barátját felért egy gyomorszájon rúgással.
-Azazel.
-Nos. -Vette át a szót a démon.- Akkor most itt állunk és
hiába jöttem, vagy játszunk egy kicsit?
Még ki sem mondta, egy tűzorkánt küldött Gábriel felé, és
eltalálta az angyalt, aki legalább harminc métert repült hátra és a sárban
landolt.
Gábrielnek mindene fájt. Még olyan helyeken is, ahol nem
hitte, hogy lehetséges. Fájdalmas mosoly futott át az arcán. Jól emlékezett még
arra milyen volt Azazel, Ha valamit komolyan gondolt. Amikor sikerült
felemelnie magát a földről látta, hogy a másik négy angyal egyszerre támadt rá
a démonra. Csakhogy ő a második legerősebb démon volt az Alvilágban és még így
öten is majdnem kevesek ahhoz, hogy legyőzzék. Ha jobban belegondolt, ötük
ereje épphogy felér Azazelével. Úgyhogy ha most itt marad a földön, ami nagyon
jó ötletnek tűnt jelenleg, akkor Zel meg tud szökni. Ámbár, ő nem az a fajta
volt, aki csak úgy elszökik a harc elől. Pláne nem, ha móresre taníthat pár
újoncot is.
Így hát kénytelen volt feltápászkodni és belevetni magát a
harcba, noha sajgott minden porcikája.
Kardját előrántva szállt szembe régi barátjával, és jelzett
Metatronnak, hogy ezt hagyják rá.
A másik arkangyal értette az utasítást és visszahívta az
ifjakat, míg Gábriel és Azazel egymásnak esett.
Gábriel arany kardja és Azazel fekete kardja egymásnak
feszült. Szikrákat hányt minden egyes csapásnál. Az egész olyan volt, mint egy
sötét, és vészjósló keringő. Hol Gábriel támadt, Hol a másik rontott neki.
Egymás körül köröztek, miközben szemük csak a másikat leste, mikor vét hibát.
Azazel támadt, fekete kardja suhogott a levegőben és
egyenesen Gábriel torka felé tartott. A fenébe, ha egyszer verheti a dögöt,
akkor nem fogja visszafogni magát. Igaz, meg nem ölheti, de elláthatja a baját,
és bizony meg is érdemli.
Gábriel hárított. Két lépés előre, kettő oldalra, kettő
hátra. Aztán egy előre, kettő oldalra, három hátra.
Olyan régen volt, amikor ezt a mozdulatsort begyakorolták. A
Legjobb vívógyakorlat volt amit kidolgoztak. Látványos, de nem veszélyes.
Szórakozás volt. Legalábbis akkor.
Olyan régen volt már minden és Azazelben feltört a
keserűség. Itt állt előtte a barátja, és most ugyanazt a gyakorlatot adják elő,
mint annak idején, csak most vérre megy a küzdelem.
Életre. Halálra. Mert ha idejekorán kiderül mit tett ez a
szerencsétlen, akkor megfosztják a szárnyaitól és fejét veszik.
Azazel magában szentségelt. Mikor lett belőle jótét lélek? Ő
aztán nem fogja megkönnyíteni Gábriel dolgát annyi biztos.
Ha harc hát legyen harc.
Egy csellel eltérítette Gábriel figyelmét és erősen az
arcába fejelt, amitől az angyal orra eltörött, száját elöntötte a vér, a szeme
előtt pedig csillagok kezdtek el körözni.
A földre esett miközben próbálta kitisztítani a fejét,
Azazel felemelte a kardját. Az eddig a kispadon ülő négy angyal feléjük rohant
félve attól, hogy a démon elveszi társuk életét, mire Zel teátrálisan meghajolt
és eltűnt a szemük elől.
-Jól vagy Gábriel?- Segítette fel a földről Metatron.
-Nincs nagy bajom. Rendbe jövök. –megrázta a fejét, még mindig zúgott az
előző ütéstől. –Térjünk vissza a mennybe. Lássuk el a sérüléseinket, és majd
holnap folytatjuk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése