Farkasok tánca- VI. fejezet

VI. fejezet

Úr! Isten! Mi történt velem? Olyan heves vágy tört rám, hogy képtelen voltam parancsolni az ösztöneimnek. Minden vágyam az volt, hogy átöleljem, hogy felszárítsam a könnyeit, beleszagolni a hajába, beletúrni dús fürtjeibe, miközben megízlelem az ajkait. A számban akartam érezni a nyelvét, és...Nem tudtam parancsolni magamnak. Annyira vágytam. A bennem élő farkas annyira vágyott. Valamire. Ott voltam, elmehettem volna, de én közelebb  léptem, és közelebb, és éreztem őt. Fájdalmát, keserűségét, amit én okoztam, aztán átöleltem és végem volt, egy pillanat alatt.  A csókja forró volt, pimaszul kívánatos, vérével együtt pezsgett az enyém is. Kívántam őt, és ő? Ő is. Olyan heves volt, annyira mély és szenvedélyes. Még csukott szemmel is láttam őt, gyönyörű arcát. Szőke hajzuhatagát. Távolról azonban felrémlett egy másik arc. Egy fénylő, zöld szempár, telt ajkak, hívogatón szétnyílva. Angie közelebb lépett, megint őt láttam. Nem tudtam mi történik éppen. Angiet akartam, de ...mást is akartam. Mintha kétfelé váltam volna, mintha nem lettem volna egy a farkassal aki vagyok. Beleremegtem ebbe a félelmetes érzésbe,de Angie tartott, nem engedett, és én átadtam magam. Körülöttünk mintha minden elmosódott volna. A folyó lassabban folyt, a holdsarló sápadtan világított az elé kúszó felhő mögül. Megváltozott a világ színe, mintha minden kékes fénnyel ragyogna. Nem. Nem! Hogy nem vettem észre? Ezt nem tehetem! Kétségbeesetten próbáltam elszakítani magam tőle.  Mikor sikerüt, a pulóver ujjába próbáltam rejteni megváltozott szemem, ami úgy ragyogott, mint egy rohadt reflektor,de a testem annyira reszketett, hogy alig bírtam állni a lábamon. Ilyen vénség létemre egy olyan nőbe kapaszkodok, aki épp csak felnőtt. Ó Angie, kérlek ne beszélj! Ne kérj! Most nem biztos, hogy ellene tudnék állni. Kérlek! Ne kérd ezt!  Egy pillanatig tartott mikor ráeszmélt mit látott. Mielőtt  beleőrült volna a félelembe elzártam ezt az emléket.
A karjaimba hanyatlott. Olyan könnyű volt, olyan gyönyörű. Nem sokan jártak az utcán, de mintha megkönyörült volna rajtam valami láthatatlan erő, köd szállt le a városra, és elrejtett minket a kíváncsi szemek elől. Való igaz, nem nagyon akartam magyarázkodni miért is cipelek egy ájult, fiatal lányt a karjaimban, a város egyik kimondottan veszélyes vidékén, az éjszaka közepén. Be kell látni, ebből nagyon nehezen magyarázná ki magát az ember. Bár, inkább sehogy. Nem is sejtettem, hogy mégsem vagyunk egyedül.
Letettem Őt az ágyra. Arra a kanapéra amin először átöleltem, amikor azt a rémes sikolyt hallatta. Most nyugodtan aludt, szőke fürtjei angyalian keretezték ovális arcát, és gyönyörű kontrasztot alkottak a kanapé kék bársonykárpitjával. Úgy éreztem időtlen időkig képes lennék elnézni ezt a látványt.  de erőt vettem magamon, és elszakítottam magam tőle, bár minden porcikám kiabált a döntés ellen. Elővettem a telefont és tárcsáztam. A vonal túlvégén álmosan szólt egy hang. Immár másodszor két órán belül.
-Nekem családom van.
-Sajnálom. -tényleg sajnáltam. De egyszerűen nem tudtam kihez fordulhatnék. A beállt csendben pisszenést sem hallottam. Reméltem, hogy Vicky, Angus felesége, nem küld el melegebb éghajlatra. Muszáj volt beszélnem valakivel.
-Gyere ide.
-Csak ha nem zavarok.
-Skóciában vannak. Látogatóban.
-Köszönöm.
-Gyere. Most.- Angus bontotta a vonalat.  Ránéztem a kanapén fekvő, békésen alvó nőre, és mit nem adtam volna azért, hogy lássam miről álmodik. Nem tudtam megállni, hogy végig ne simítsak az egyik selymes fürtön, és végestelen végig képes lettem volna csavargatni. Végül mégis sikerült elengednem. Nem tehetem ezt. Ő nem olyan, mint a többi.  Írtam egy pár soros levelet , hogy ne keressen. Majd jövök.
Fél négykor értem Angushoz.  A családi birtok messzebb feküdt a várostól, De így is egy, max másfél óra alatt odaértem. A nagyközség a Rambouville erdő mellett feküdt. Nyugodt környék, jó szomszédok. Szép erdő, tágas helyek egy olyan kis falkának, mint a Snakehorn. Persze itt csak Angus és felesége, Vicky laktak a gyerekeikkel.  szüleik Skóciában maradtak, de elég sokszor mentek látogatóba egymáshoz. Hiába a kötelékeket nem lehet elszakítani vagy csak bitang nehezen.

Angus civil foglalkozása rendszergazda volt a helyi motelek, erdészházak turisztikai rendszereit és a szomszédság apróbb-cseprőbb számítógépes bajait tartotta karban és rakta rendbe. Azt gondolná róla az ember nyüzüge, csontos és vékony kis alak, kockás flanelingben és vastag keretes szemüveggel, csendes birkatürelemmel. Angus rácáfolt a sztereotípiákra, a flanelinget kivéve.  Magas, izmos, mint a legtöbb vérfarkas. Rendkívül okos. Valóban szelíd ember, addig amíg valaki ki nem húzza a gyufát. Volt már olyan, hogy a helyi étteremben ő tette ki a vendéget aki inzultálta a pincérlányokat. Sok barátja és jó kapcsolatai vannak, és nála bölcsebbet csak egy valakit ismertem. Leparkoltam a kocsit a fehér léckerítés előtt, amit vastagon befutott már a vadszőlő. A háznak két emelete és egy hatalmas alagsora volt, amiről persze senki nem tudott semmit, mert a pince alatt egy szinttel volt kialakítva. Itt tartotta minden feljegyzését a farkasok történelméről. Kockás flanelingben, mi másban, és félig gombolt farmerban állt a levendulaszínű ház teraszán, és ahogy rám nézett azokkal a búzakék szemeivel erős késztetést éreztem ,hogy megforduljak és elmenjek valahová nagyon messze. Mindig ezt csinálta, mintha a vesémbe látna, szinte átfúr a tekintete amitől az ember frászt kap.
-Ne állj meg, gyere tovább!- Nem biztos, hogy akarok. Vagy kellene.
-Gyere már, hűvös van!-Nem tudtam lépni, nem, ezt nem akarom elmondani senkinek, mégsem. De már késő volt. Angus, mint a villám termett mellettem, és akkorát csapott a hátamra, hogy majdnem kiszakadt a tüdőm. Majd meglódított befelé, és ránk csukta az ajtót.  A nappali tágas volt, de nem hivalkodó. Az egyszerű dohányzóasztalon illatozó levendulacsokor állt cirádás üvegvázában, mellette hamutartó a dohányzó vendégeknek. A sarokban szépen elrendezve puffok, ha többen jönnének, a padló fényesen csillogó tölgyfa parkettával kirakva. A távolabbi sarokban csinos kandalló, amiben vidáman, de csendesen pattog a tűz.
Meghitt, és otthonos. Nem úgy, mint az én lakásom, ahol most Angie alszik. Ahogy figyeltem a tüzet észre sem vettem, hogy barátom eltűnt és visszatért egy üveg jóféle skóttal, és két pohárral. Elképzeltem milyen jól érezné magát itt Angie. Ez a hely annyira ő volt, annyira az ő jelleme.
-Mire gondolsz?-Angus hangja visszazökkentett a valóságba. Nem. Nekem nem lesz ilyen jövőm. Ahhoz már késő.
-Bajban vagyok. - A csendben Angus csak figyelt. Vártam valamit. Bármit.  Csak mondjon valamit.
-Léon, nem vagyok gondolatolvasó, elmagyaráznád miféle bajban vagy?
Mit is kellene mondanom? Hogyan is kellene fogalmaznom? Minden olyan bonyolultnak tűnik. A megszokott életem felborult egy...
-Nem..nem tudom.- Közben pedig azon gondolkodtam, hogy jó, hogy van pohár, de az üveg csábítóbb.- Olyan, furcsa ez az egész. Van , ez a lány. Angie, és...
Angus hangosan tapsolni kezdett, és közben röhögött, na pont erre nem volt szükségem. -Egy kislány belefojtotta a szót a nagy nyomozóba! Szeretném megismerni a hölgyeményt.
-Angus, ne...Csak... hallgass meg jó?- Barátom abbahagyta a nevetést, és komolyra váltott. végre. Én pedig elmeséltem neki, mi történt az éjjel. Sophiet, és azt, hogy mennyire közel éreztem magamhoz, és Angiet, hogy mennyire akartam őt. Becsületére legyen mondva egy pisszenés nélkül hallgatott végig, csak néha forgatta meg az italt a pohárban, és közben figyelte, ahogy örvénylik.  Vártam a reakciót. Hosszú percekig vártam, gyakorlatilag bármire. Úgy éreztem órák teltek el, mire felállt a fotelból, és elballagott valahová.  Nem néztem az időt, egyszer úgyis visszajön. Így is lett. Visszahuppant a fotelba, és jelentőségteljesen rám nézett. Megrémültem a tekintetétől, búzakék szeme baljósan fénylett.
-A szüleimmel és a feleségemmel beszéltem.  -A szemöldököm a homlokomig csúszott, nekem ahhoz mégis mi közöm? Vagy... - Rosszul áll a szénád barátom.
-Mondj olyat amit nem tudok.
-Nem képletesen értem Léon. -valóban, hangjában szemernyi gúny nem volt.- Hatalmas. Bajban. Vagy.

Farkasok tánca- V. fejezet

v. fejezet

Angie a Szajna partján állt, felfelé nézett a bársonyos fekete égre, és a családjára gondolt. Pontosabban a testvéreire.
Igen, volt  három bátyja. Volt. Mert kettő meghalt már. Nem tudta hogyan, és már azt sem pontosan mikor, talán 15 éves lehetett, este volt. Fullasztó, komor éjszaka. Emlékezett arra, hogy nem tudott aludni, hogy behunyta a szemét, és nem látott mást csak vér, vér mindenütt. a falakon, a padlón, annyi vér, és húscafatok,  és  szörnyű, rémes dolgok. Reflexből kapta szája elé a kezét amikor megébredt azon az éjszakán. Újabb rossz álom, már amióta az eszét tudja ilyenekről álmodik. Bár már inkább látomásnak, lázálomnak  nevezné, hisz volt, hogy nappal is előjöttek. Gyerekként annyival tartotta jobbnak a nappali látomásokat, hogy amikor rátört, ő elájult, és magához térvén nem emlékezett semmire.  De éjszaka! Voltak miatta nagyon kegyetlen éjszakái. Annak idején még beszélt róla az apjával, ő először kivizsgáltatta az agyát, nem epilepszia vagy narkolepszia áll a háttérben, aztán pszichológushoz vitte, ahol elintézték annyival, hogy kapott valami gyógyszert, és ennyi. Még arra sem méltatta, hogy legalább ilyenkor foglalkozzon vele. Bemenjen , csitítsa, nyugtassa. Nem. Ezt a terhet a testvérei vették magukra, és ők voltak azok, akik a gyógyszereket is kidobták. Szerintük ugyanis csak rontott a húguk állapotán. Ők szerették, tiszta szívből, mindannak ellenére ami történt. Egymást váltották az ágyánál ha rosszat álmodott, vagy elájult otthon vagy az  iskolában,  és szép lassan rájöttek arra, ha mesét olvasnak neki, akkor végigalussza az éjszakát, és ebből kifolyólag nappal sem törnek rá a lázálmok. Így történt, hogy három bátyja minden nap más és más mesét mondott, néha könyvből, néha saját kútfőből, és néha pedig még el is játszották neki. Az apja nem szólt miatta, bár nem tetszett neki a dolog, mégis megengedte. Ebből tudta Angie, hogy azért mégiscsak szereti.
Aztán ahogy cseperedtek a mesék lassan elmúltak, de nem is kellettek már. Angie folyton könyveket kapott tőlük karácsonyra, születésnapra, gyakorlatilag minden ünnepnapon , vagy csak úgy meglepték egy-egy regénnyel, novellával,verses kötettel, egyik évben még egy kifestőt is kapott. Így éjjelente már magának olvasott , és elmúltak a rémálmok. Csak nagyon ritkán jöttek elő, amikor nagyon ideges, vagy fáradt volt,aztán a nappal már messze repítette őket és nem jöttek vissza sokáig. Ám akkor éjjel tudta, hogy más a helyzet. A testvérei kirándulni voltak a barátnőikkel, ahová persze nem vitték magukkal. Angie kiszállt az ágyból, amint a remegés csillapodott és kinézett az ablakán. Sötét, komor éjszaka volt. A máskor kedves fák amik védelmezőn fogták körbe az udvart most mintha megtörtek volna. Szél nem járt, a levegő furcsa, szúrós volt, mintha égettek volna valahol valamit, és a füst elér mindenhová. A ház előtt rendőrautó állt, Angie magára kapta a hálóköntöst, halkan nyitott ajtót, majd néma léptekkel a lépcső felé igyekezett, és magában imádkozott, hogy a bátyjai csak részegek legyenek és ne legyen semmi bajuk. De sajnos  nem így volt.  A rendőr az apjával beszélt, csak annyit tudott kivenni belőle, hogy részvétét nyilvánítja, és másnap  fáradjon be a kapitányságra. Angie csak ült a lépcsőn, az előtér szürkeségét figyelte. Tudta mi történt, a testvérei meghaltak, és ő megérezte. Halkan zokogott, könnyei meglátszottak az arcán, és lecsepegtek a köntösre. Akkor valami megmoccant a kanapén. Szótlanul lefutott és az ott ülő, pokrócba burkolt ölébe vetette magát, együtt zokogtak tovább. Tristan, a kisebbik báty, életben maradt ugyan, de ez a tragédia mély nyomot hagyott benne.  Sosem lett újra az a vidám bohóc, amilyen régen volt, de továbbra is támogatta Angiet. Vagyis azután már inkább egymást.  sokszor volt fültanúja  a veszekedésnek ,amit Tristan és az apja folytattak a temetés után, de mivel a jelenlétében mindig elharapták a mondat végét mindig meg próbált úgy helyezkedni hogy hallhassa miről beszélnek. A nagymama volt szóban és valami átok, ami évszázadok óta sújtja a családot. Hallott már erről, de őrültségnek vélte. Az átkok amúgy is csak azokon fognak akik hisznek bennük, és ők nem voltak olyan család. Leszámítva persze a nagymamát.  Aztán ő  jelentkezett rendőrnek, és ezzel végérvényesen betett a családi békeféleségnek. Tristan támogatta, az apja már nem annyira, de végül beadta a derekát. Amikor Angie elment Tristan megígérte neki, hogy ott lesz, ha szüksége lesz rá. Csak később tudta meg, hogy másnap a testvére elhagyta a szülői házat és azóta senki sem tudja merre jár. Néha kapott egy-egy képeslapot, de semmi több. aztán elvégezte az iskolát, és az évzárón mintha látta volna Tristant, de mire elért odáig már nem volt ott senki.
-Pedig megígérted...hallotta saját , vékony hangját.  Ott állt a Szajna partján, figyelte a bársonyos fekete eget, Hold sarlóját, és potyogtak a könnyei, mint akkor. Semmi nem maradt Tristan, Eden és Adam után, csak egy pulóver, amit ugyan nem hordott még rongyosra, de már kopott volt. Az volt a védelme, amiben megnyugvást lelt, és mit ad isten, persze nem volt nála.
Szívében a harag apró szikrája gyúlt Léon iránt. Mégis hogyan lehetett ekkora tuskó? Képtelen volt kiismerni a kaméleon természetét, egyszer ilyen egyszer olyan. Változékony, mint az időjárás, kusza és érthetetlen. Haragudott a testvéreire, hogy nem vigyáztak magukra. hogy magára hagyták. Haragudott arra a vörös boszorkányra, mert nem értette miért olyan fenyegető a lénye, haragudott magára az önsajnálatért. Átkozta könnyeit, hogy megint annyira folytak, hogy nem látott semmit.  Haragudott Léonra amiért nála van a pulóvere, mert az idő hűvös volt, ő pedig a kimerültségtől, a stressztől, és talán a bánattól is fáradt és álmos lett, és borzasztóan didergett. De jól jönne most az a pulóver!
A könnyek csillogó patakot festettek arcára, egyre jobban fázott, de nem mozdult. Remélte, hogy a kimerültség kiöli belőle a gondolatokat, elmúlik a keserűség ha csak egy kis időre is, és újból tiszta lesz a feje és rendezettek a gondolatai, ha csak egy rövid időre is, amikor valami kellemes melegséget érzett a vállán. Ismerős illat kúszott az orrába, erős, férfias.egy Két kéz odaszorította egy hatalmas testhez. Angie úgy érezte az idő lelassul,szinte már áll. Elszállt a bánat a fájdalom, és helyükre érkezett a remény, a vágy. Bizseregni kezdett a teste, lángolt a bőre, a vére, felszáradt a könnye és a szeme helyett, ami vörös volt a sírástól már más égett. Tüzelt. A teste tudta, nem ő az egyetlen, akit felajzott az érintés. Mintha kikapcsolt volna, hirtelen valaki más lett, vad, éhes, szomjas.  Amikor megfordult Léon szeme volt amit először meglátott. Tele érzelmekkel, olyanokkal amit nem várna egy ilyen kemény, magányos zsarutól. Olyan volt mint a pusztító vihar, ami ledönt minden falat, letarol mindent, nyomában villámok hasítják az eget és az eső olyan, mint egy fájdalmas ostorcsapás a bőrön, hogy aztán a rombolás helyén új élet sarjadjon. Angie bármit megtett volna, hogy a férfi őt is lerombolja, elpusztítsa, hogy aztán újjáéledhessen, frissen tisztán. Tiszta lappal.  Annyira vonzotta magához az a szempár, a fiatal külső mögött lakó öreg lélek ereje, hogy nem volt képes tűrtőztetni magát. Már így is közelebb volt, mint kellett, vagy illett volna, de mit számít már? Mi számít egyátalán? Még közelebb préselte magát, fejét feltartva próbált minél mélyebben belenézni azokba a jégkék, villámló szemekbe. Szája egyre közeledett a férfié felé, és mosolyogva vette észre, hogy nem csak ő közelít, hanem a másik is.  Heves vágy kapta el, nem tudott már várni. Olyan lassú volt, túl lassú, neki most kell, nem majd. Most, azonnal. Kezét férfi nyakára kúsztatta és egy erősebb, de nem túl erős rántással magára húzta. A nyelve azonnal a szájába hatolt és Angie testében szikrák lobbantak és perdültek táncra tőle. Ilyen hát, ha pezseg benned az élet? Hagyta magát lobogni, szállni, felperzselni, és annyira élt ebben a csókban, mint eddig még soha. Aztán történt valami, olyan hirtelen jött. a férfi megrezzent, szinte reszketett a ...félelemtől? Nem, ő, Angiehell Chevalier nem fél, akkor a másik aki nagyobb  és erősebb miért reszket? Ez kizökkentette egy pillanatra, és ezt nem akarta, erősebben szorította a fejét, rátapadt a szájára és élvezte azt ami benne történt. Léon keze megszorította a vállát és erősen tartotta, majd hátrált egy apró lépést, bár  a szája még mindig az övét csókolta. -Nem- gondolta -Nem engedem! -Próbált közelebb lépni, de nem tudott, mígnem Léon olyan hirtelen vált el tőle, mint amilyen gyorsan ő vonta magához.  Angie megrémült, hogy vége annak a csodálatos érzésnek, amit  csókjuk kiváltott, de nem így lett. Ő még mindig, Élt. A tüdeje tele volt levegővel, szinte kettéhasadt, a szíve vadul lüktetett, a vér dörömbölt a fülében. Nem tudta meddig tartott, míg újra érzékelte maga körül a világot. Homályosan, ködbe burkolva. Hol is van? A Szajna partján. Léonnal, akivel csókolózott, és aki most...reszket. Alig kap levegőt, zihál,fejét a karjára hajtva kapaszkodik belé, mint egy mentőövbe. Teljesen az ellentéte annak, amit ő érez.  Vagy...
-Léon- suttogja a fülébe-Léon, nézz rám.  Mire a férfi csak megrázta a fejét, és még mélyebben fúrta a karjába. Mi történt vele? Nem volt rossz neki sem, ezt tudta. Egyszerűen csak tudta. -Kérlek. - kérte, miközben tartotta, és elégedett öröm fogta el mikor észrevette, hogy az ő pulóvere van rajta, és milyen jól is áll neki. -Mégicsak velem vagytok.-Akkor felvillant valami. Jégkék...Mire megint fordult a kocka. Angie reszketni kezdett, félelem kúszott végig a hátán, a férfi pedig olyan lett, mint valami sziklatömb, és tartotta, hogy össze ne essen. A szeme pedig...jégkék volt.  Csak hápogott, nem talált szavakat e látomásra.
-Ho-hogyan?-akkor elsötétült minden.