Éjszakai Vágta

Éjszakai vágta

Leszállt a fekete éj. A kastélyban csend honolt már, mindenki aludt, csak az őrök voltak éberen, akik a kaput figyelték.

Az őrházban világosságot gyújtott a kinti vihar fénye, villámok cikáztak az égen, mennydörgő robajjal hasítva ketté azt.

Az asztalon pislákoló kicsiny gyertya lángja félve rúgkapált a kanócon, és az őrök idegesen tekintgettek kifelé. Hamarosan, tudták jól. Ha igaz a szóbeszéd, akkor hamarosan.

Az egyik villám fényében meg is érkezett. Fehér lován ülve a fekete ruhába öltözött alak maga volt a megtestesült kétség. Nem lehetett látni az arcát, az égből ömlő eső elől hatalmas csuklya takarta azt.

Az egyik őr nagyot nyelt, és remegő kézzel indult a kulcsért, hogy kaput nyisson az alaknak, miközben a másik félve vette az utat a kastély bejárata felé.

Az őr, amelyik a kulcsot kereste nagyon félt, a keze folyton remegett és a víztől és sártól csúszós kulcs sokadszorra esett ki már belőle. A lovas, megelégelve az őr ügyetlenkedését megsarkantyúzta a fehér paripát, mire az a mennydörgés zajánál hangosabban nyerítve egyszerűen betörte a kovácsoltvas kaput, majd a villámnál is sebesebben száguldott befelé a kastély ajtaján.

A patkó dobogása a márványon és a ló hangos nyerítése felverte a ház népét, és az úr kivont karddal érkezett a jövevény fogadására.

A lovas nem törődött a rá szegeződő fegyverrel, nem vette le a csuklyát, és nem szállt le a nyeregből, csak egy levelet nyújtott át a ház urának, rajta a fekete pecséttel.

Az úr elvette, ránézett, majd asszonyára, akinek karjában ijedt kisfia próbált nyugvást találni.

Amint az idegen a levelet átadta már indult is tovább. Ma még sok helyre fog menni.

Az úr kérte a páncélját, a lovát, a kardját, s a ház népe könnyekkel a szemében teljesítette kérését. Az úr mindig is jó volt hozzájuk, és a földjein élő emberekkel. De a király parancsa ellen ő sem tehetett semmit. Ma éjjel búcsúszótól lesz hangos a vidék.

Az úrnő sírva kérte férjét, gondoljon a gyermekükre, nem nőhet fel apa nélkül! De az úr csak szorosan átölelte őket, halkan a gyermek fülébe súgott valamit, majd hátat fordított, és felszállt a fekete harci ménre.

Az eső megállíthatatlanul esett, a vihar nyugvás nélkül tombolt, egyre erősebben és erősebben. Harci dobok lármája keltette fel a környező falvak lakóit. Eljött hát, amitől rettegtek. A hadba hívható férfiak s fiúk fegyvert ragadtak, kaszát, vasvillát, kardot, kinek mi jutott, s ki lovon, ki gyalogosan követte az urat a király háborújába.

Az éjszaka is sokan meghaltak már. Kire fa dőlt, ki szakadékba zuhant a kegyetlen időben. A lovasok vágtattak élükön urukkal, a gyalogosok futottak utánuk.

Hogy mi volt az értelme a háborúnak, és miért robbant ki, senki nem tudta. Csak azt tudták, hogy ha a király szólítja őket, akkor hadba mennek, mert ez volt a kötelesség, és ez ellen nem mertek tenni. Féltek tőle, de tisztelték, mert jó király volt. Legalábbis eddig. Hamarosan meglátták a fényeket, az ömlő eső sem tudta eloltani a görögtüzet, ami démoni színekkel festette be a környéket. Minden lángra kapott tőle, ember, állat, föld, levegő. Meglátván a csatateret, a szénné égett testeket a tűz fényében, a vörös vér patakjait, a harcolók hangjait, a lovag hátrafordult, s bánattól torz arccal nézett az emberei szemébe. Egy utolsó kiáltással megsarkantyúzta lovát és vágtázva rohantak a csata felé.

Vágták az ellenséget, hullott a fej, a kar, a lovak és az emberek is. Mintha maga a pokol kelt volna életre a véráztatta mezőn, s démonok lennének az ellenség. Az úr sokáig küzdött, mígnem a lova ledobta, de még a földön is kaszabolta aki rátámadt. Most először remélte, hogy túlélhetik a szörnyű csatát és talán neki sikerül, ami eddig senkinek sem. Hazatérhet.

Lassan elfogyott, akit meg lehet ölni, és akkor az úr kardjára támaszkodva nézett körül, mégis hány ember maradt, akit hazavihet. De egy kósza árny a végzetét okozta.

A király hamarosan kihirdette, hogy a háborúnak vége immár, s az ország békében élhet, mert legyőzték az ellenséget, bár máig nem tudja senki ki, vagy mi volt az. De győztek. Apák, férjek, fiúk vérével fizettek érte. De senki nem tudta elmondani, mi történt a csatamezőkön, mert senki nem tért vissza.

Az ivóban vágni lehetett a csendet. A mára felnőtt gyermekek csak azt tudták, hogy apáik, testvéreik egy éjjel eltűntek, elmentek, és soha többé nem tértek vissza. A mesék ,amiket hallgattak mind erre az éjszakára emlékeztették őket, s ilyenkor minden szempár párásan tekintett a poharára, majd csendesen megemelték azokat s együtt ittak a békére, melyért hatalmas árat fizettek. Majd a jó királyra, aki végül győzött. Atyai szeretettel nevelte az árván maradt gyermekeket, de nem sokkal később elment, és a Téli palotából már csak ismeretlen helyen nevelkedett fia tért haza a halálhírével. Koronázása után könnyek között vette át apja helyét, és folytatta, amit az öreg király elkezdett, ennek már harminc éve.

Az egyik alak, csuklyával a fején a legsötétebb sarokban, csendben bámult előre. Soha nem mondta el senkinek mit látott aznap éjjel.

Lassan elfogyott, akit meg lehet ölni, és akkor az úr kardjára támaszkodva nézett körül, mégis hány ember maradt, akit hazavihet

De nem maradt senki sem. Mégis hogyan lehet ez? Halk, csosszanó léptek zaját hallotta maga mögött. Kardját megemelve, de a fáradtságtól, és a vérveszteségtől kábán próbálta kivenni a közeledő alakot, de csak homályos folt maradt a rongyokba öltözött egyén.

Nem szólt semmit, csak közeledett, mintha egyre gyorsabb lenne, és akkor a lovag szúrt. De nem ért el vele semmit. A kard pengéje átment a testen mintha levegőből lenne, nem volt ellenállás, sem a repedő hús hangja, sem vér. Csak a tűz fényében egy vörös szempár, és csúf mosoly egy szép arcon, majd a fájdalom. Egy könnycsepp, ami legördült, és összekeveredett a vérrel, majd a lovag összeesett.

Az utolsó, amit látott dobog, piros szíve volt, egy elátkozott kézben, majd a sötétség, és a semmi.

A meséknek soha nem ez volt a vége, pedig minden egyes csatatéren ez játszódott le. Az urak holtan estek össze, s szívük egy alak kezében dobogott.

Három éves lett, amikor elkezdődtek az álmok, és majdnem 4 volt, amikor abbamaradtak. Kicsi gyermek, aki nem értette, mi történik, de nem merte elmondani sohasem, senkinek.

Ahogy egyre nőtt, cseperedett, úgy vált számára világossá, mit is látott azokon az éjjeleken, és azt is tudta, hogy ki a felelős azért a sok halálért, de nem tehetett semmit. Még…

Hazatérvén anyját az ágyban fekve találta, mint oly sok ideje már. Az asszony nem volt öregnek mondható, ötvenes éveiben járt, mégis sokkal idősebbnek tűnt. A férje elvesztésének híre alatt összeomlott. Őt szépen felnevelte, ennyi ereje maradt. De idővel a fájdalom és a szeretett férfi hiánya kivett belőle mindent.

Felnyitotta gyönyörű szemeit, s az ágya szélén ülő fiára nézett.

- Kedvesem. - mosolyodott el. – Már megint olyan sötét az arcod. Ne bánkódj miattam gyermekem, apád már vár engem, és tudom, téged biztonságban hagylak itt.

A fiú megfogta anyja hideg kezét. Borostás arcát rányomta s csókot lehelt rá. A kézre mely a veszteség ellenére sem hagyta cserben.

- Itt az időm, fiam, de előbb el kell mondanom neked valamit.

- Sss anyám, még lesz rá időnk.

Az asszony bánatosan felnevetett. –Nem. Már nincs. Fiam. - s utolsó erejével megszorította a kezét- Hamarosan új háború lesz. Egy újabb éjszakai vágta.

- Anyám…

- Tudom fiam. Láttam álmaimban. Láttam apád halálát, mintha ott lettem volna, és tudom, hogy te is, bár sosem mondtad el.  A szerelem, mely engem s apádat összefűzött, adott lehetőséget arra, hogy meglássam mi történt. Amit most elmondok neked, egy olyan régi titok, mint az idő maga. Az én családom generációi mind hatalmas erővel rendelkeztek, amilyennel maga a király is, s engem neki szántak feleségül, de beleszerettem apádba. Megszöktem vele, de a király megtalált és elvett tőle, de újra megszöktem. Eltűntem, más formát, más nevet vettem fel, hogy többé ne találjon rám, és visszatértem apádhoz.

Addigra azonban már vártalak téged. Apád nem tudta meg soha, hogy nem vér szerinti fia vagy, de a király tudja, hogy létezel. Ezért ölte meg őt, és minden felnőtt férfit. Nem akarta, hogy bármelyik fiút az apja nevelje, így hatalma lehet felettük. Nagyobb, mint ha nem tette volna.  Nem vette el a gyermekeket, hogy a szolgái legyenek. Aztán megöli őket is, és a szívüktől új erőre kap. Megfiatalodik.

Fiam! Találd meg a fegyvert és győzd le a királyt. Az életem, a nevelésed, azért tettem mindent, hogy képes legyél használni. Van egy fegyver, amivel le lehet győzni. Találd meg, és az éjszakán, mikor eljön érted, vedd az életét. Fiam.

Ez a nyaklánc-s a kezébe tett egy fekete, tenyérnyi, kerek medaliont, különös vésetekkel, és egy térképet- kulcs a családom kriptájába. Ott keresd.

A fiú csak ült, némám hallgatta anyja hangját, elfojtott zokogásba fulladt mondatait és halkan sírt. Ő már régen tudta. Az álmaiból. Az arc, a csuklya alatt…mintha az övé lett volna.

Anyja maga felé fordította a fejét, és mélyen egymás szemébe néztek,- Szeretlek, Fiam!- majd az idős asszony örökre eltávozott. Testéről szétfoszlott a bűbáj, és egy világszép, szomorú teremtés alakja vált előbb szoborrá, s hullt finom porrá fia utolsó érintésétől.

A fiú összeszedte a port, s egy ezüst urnába helyezte, amit kivitt a családi kriptába és a szeretett férfi mellé helyezte.

Ők végre nyugovóra leltek, az ő harca pedig most kezdődik. Már senki nem állhat az útjába.

Lóra szállt, a s térképet követve indult ismeretlen rokonai felé. Az út átvezetett a véráztatta mezőn, amin azóta sem terem meg semmi. A föld száraz, fekete, és terméketlen, pont, mint a király szíve. A fiú előtt felrémlett az az éjszaka. Leszállt a lováról, letérdelt a porba, s felvett egy marékkal. Még mindig érezte az égő hús, és a vérszag elegyét. Látta, amit apja felnéz, és ahogy a szíve ott dobog az átkozott kézben.

Most, hogy anyját is elvesztette minden feltört a lelkéből. Fájdalom, harag, keserűség, kétségbeesés. És mérhetetlen bosszúvágy. Kiáltása az égig zengett, és beleremegett a föld. Hallotta azt az ég, és a túlvilág, és más is…

A királyi palota termében meglibbent a függöny, és a trónon ülő alak szívét, életében először, átjárta a félelem.

A fiú tovább vágtatott, erdőn és hegyeken át, míg végre elért arra a helyre, amelyet megjelöltek a térképen. Az ódon vaskaput befutotta a borostyán és a vadszőlő, és az épület már omladozott.

A kapu csikorogva tárta szélesre szárnyait, és fogadta a hazatértet. A fiú egyenesen a kriptához sietett, az ajtó halkan félrecsúszott, a fáklyák egymás után lobbantak lángra a sötéten kongó lépcsőn. A kripta falait mindkét oldalon a család történetét mesélő festmények díszítették.

A lépcső alja olyan mélyen volt, hogy a fentről beszűrődő fény már nem ért le oda. A fáklyák vad fénye táncolt körbe a boltíves teremben, és halkas sercegett minden lángcsóva, mintha külön nyelvet beszélnének. A beszéd azonban egyre hangosabb lett. „ Betolakodó! „ Betolakodó!” „Tolvaj!” „Halál Rá!” „ Betolakodó!” sistergett minden fáklya és táncuk egyre fényesebb és vadabb lett. A fiú füléhez kapta a kezét, a fejében nem csitultak a hangok. Már úgy érezte, szétrobban a feje, mikor valaki lecsendesítette a lángoló őrséget, s a vállára tette a kezét.

A fehéren áttetsző alak szeretettel mosolygott a fiúra. Haja fekete, ruhája fehér volt, teste ködként suhant a padlón.

A fiú szájára tette kezét, majd intett, hogy menjen vele. Az ifjú követte őt, és a szellem előtt sorra tárultak ki a kapuk. Az utolsónál intett, innen már nem mehet tovább. A fiú a zárba helyezte a kulcsot, elfordította, és egy kincseskamrában találta magát. A szeme elveszett a rengeteg kincsben, de hol lehet a fegyver? Az ajtó hirtelen becsapódott mögötte és ő csapdába esett. Hiába kiabált és kérlelte a szellemet, nem volt segítség. Valami hirtelen megérintette. Hideg kéz simított végig a hátán, de mire megfordult már nem volt ott, bármi is volt. Aztán megint érezte, de nem látott semmit. Akkor egy árny öltött testet előtte, fekete alak, kezében tartva valamit. A fiú felé suhintott, mire az a karjához kapott. Pár csepp vér hullt a padlóra. A fiú kitért a következő támadás elől, aztán megint, próbálta keresni a szemével merre lehet valami fegyver, de ugyan mit használhatna egy árnyék ellen?

Aztán rájött. Amikor az árny támadt, ő egyszerűen csak hagyta. Szemét behunyva, ahogy az anyja tanította, és hagyta, hogy megtörténjen, aminek meg kell. Erős nyomást érzett a mellkasában, aztán a szívében, majd az egész átfordult elemi fájdalomba. Halk bocsánatkérést rebegett, majd teste görcsbe rándult. A padlóra zuhant és üvöltve, remegve küzdött az ellen, ami most a szívéig hatolt.

Fekete felhők takarták a holdat azon az éjszakán. Az eső ömlött. A vihar nyughatatlanul tombolt. Villámok cikáztak az égen, minden villanást mennydörgés kísért. Az őrök féltek, vártak, a gyertya lángja félve pislákolt. A villámok fényében a fehér lovas jött, fekete ruhában. Nem állt meg, hogy beengedjék. A ló kirúgta az ajtót, és egyenesen betrappolt a kastélyba. De ott nem volt senki. A kétszárnyú ajtóban megjelent egy árny, fekete páncélja összeolvadt az éjszakával, a köpeny csuklyája takarta az arcát, fekete ménjének termete hatalmasabb volt a szemben álló hírnökével. A futár átnyújtotta a fekete pecsétes levelet és elindult, ma még sok helyre kell mennie. De már nem érte el a kaput. Szívéből fényes, ezüst tőr hegye állt ki, és a futár leszédült a lováról.

Fekete paták lassú dobbanással értek hozzá egyre közelebb. Az úr leszállt lováról, megemelte a haldokló fejét, és a szemébe nézett, a hírnök félelemmel az arcán porladt semmivé.

Ló és lovasa útnak indult, végig a falun. Akik felébredtek a hírnök érkezésekor már várták, hogy hadba vonuljanak, de csak egy lovas jött. Fekete csatamén megállás nélkül vágtatott végig a sáros utcán, nem várva senkire, és nem kérve senkit, hogy tartson vele. A Családok átölelték egymást, és könnyes szemekkel tekintettek a távozó után.

Sötét éjjel volt, éjszakai vágta. A ló patái magasra dobták a sarat, A fekete köpeny, mint kitárt szárnyak keretezték az elhaladó sziluettet. Aztán az árny megállt a dombtetőn. Letekintett a vérző mezőre, az égő tetemekre, a haldoklókra, a belőlük táplálkozó sötét démonokra. Kivonta kardját, s megindult lefelé. Egyetlen csapással három démon fejét vette egyszerre.

Leszállt a lóról, és elindult a mezőn az erdő irányába.

Megállt egy helyen, amit megvilágított a tűz fénye és várt. Halk, csosszanó léptek zaját hallotta a háta mögül. Kezét fegyverén nyugtatva várta, amíg a gazda odaér, és akkor …

A csuklyás alak lenézett a kézre, melyben ott dobogott egy szív.

Kelet felé villám csókolta meg a talajt. Nyugat felé megnyílt a föld. Dél felé a tűz pusztított a mezőn. Észak felé pedig jég söpört végig a tájon, merre a szem ellátott.

Másnap a túlélők ellátták a sérülteket, és mind hazafelé indultak.

A királyi várban, a trónteremben a király szolgái uruk visszatértét várták. A király szerint ez volt a mindent eldöntő csata ebben a háborúban, és ő maga is részt akart venni benne, hiába kérlelték a lovagjai. A fiatal király olyan volt, mint az apja harminc évvel ezelőtt. Ez a háború pedig ugyanúgy fog eldőlni, mondta. Így hát vártak.

Hamarosan nyílt az ajtó, és egy csuklyás alak közeledett a terem közepéhez. Az asztalra helyezett egy dobozt, és kinyitotta. A meghökkent lovagok egyszerre ugrottak hátra.

A dobozban még dobogott egy fekete szív, aztán valami csillant a hold fényében, és egy ezüst tőr szelte ketté a szívet, ami lassan semmivé foszlott. A király kihúzta a tőrt a doboz aljából, övébe rejtette, majd leült a trónszékre.

Levette a csuklyát, és zöld szemét a várakozókra emelte. A sötét felhő, ami a holdat takarta egy pillanatra felszakadt, és a hold fényében láthatóvá vált egy festmény, melyen a király fiatalkori képmása nézett a teremben összegyűltekre. A trónon ülő férfi az ő szakasztott mása volt.

A fiú halkan szólalt meg, de hangja betöltötte a teret.

-A Háborúnak vége.

A lovagok meghajoltak, majd távoztak. A király csendben ült, arcár kezébe temette.

Odakint felszakadoztak a felhők, és a telihold fénye ezüstös körbe vonta alakját.