Valentin eperszósszal

Valentin eperszósszal

Avagy a macskák, Pax és egy epertorta

                                       

Szögezzük le az elején. Tudok főzni, sütni meg még inkább, és még szeretem is csinálni. Ráadásul még csak nem is maszatolok! A macskákat is szeretem, sőt, nekünk is lett egy.

Ki gondolta volna, hogy életem első, mármint ELSŐ Valentin napját mégsem fogom úgy ünnepelni, ahogy illik?

Szóval, hogyan is kezdődött? Ja, igen.

Lett egy macskánk. Az utcán találtam, és nem bírtam a kis maszatos, loncsos gombócot otthagyni az esőben. Annyira aranyos volt, és olyan kis bánatosan nézett, mint a Shrekben Kandúr. Hazavittem, megtörölgettem, adtam neki enni, és elneveztem Kajlának.

Vérbeli kandúr, már nem kicsi, de még nem felnőtt. Fekete, egy fehér folttal a mellén, és egy fehér zoknival a jobb első mancsán. Shadow is azonnal megszerette, szerencsére kölcsönös volt a vonzalom.

Így éldegéltünk hármasban, amikor február 14-e közeledvén elhatároztam, hogy meglepem Shadowt egy Valentin napi, magam összeállította vacsorával.

Előtte való nap bevásároltam mindent, aztán 14-én reggel Shad elment, én pedig nekiálltam az étel elkészítésének, hogy este csak meg kelljen melegíteni.

Míg felszeltem a hagymát, addig melegedett a víz, majd bele a zöldségek, egy kis hús, és már csak a levestészta marad.

Közben befűszereztem az oldalast és megkentem mézzel, amitől nagyon szép színt és kellemes ízt fog kapni, és még ráborítottam egy kis barbeque szószt is. Sütő be éééss….Csengettek.

-Ez meg ki lehet?- kinyitottam az ajtót, és Dawn állt előttem, kezében egy macskahordóval.

-Szia Pax! –nevetett rám.

-Helló! Gyere be!

-Jajj ne haragudj, nincs időm. – nevetett tovább. –Vigyáznál Nasira? Greggel –a férjével- elmegyünk, de Nasit nem hagyhatom otthon.

-Miért?

-Mostanában megrágcsál mindent, ami elé kerül, nem figyeltem, és megrágta az aszparáguszt. Szerencsére már nincs baja, mert hamar elvittem orvoshoz, de nem szeretném, ha megint megtörténne.

-Kitetted az aszparáguszt?

-Persze! De nyugodtabb lennék, ha figyelne rá valaki. – Olyan szemekkel nézett rám, egyszerűen képtelen voltam nemet mondani neki. Átvettem Nasit, és mielőtt kiengedtem a kosárból a vázámat bevittem a hálószobába. Kajla miatt csak olyan zöld növényeim vannak, ami nem árt a macskának. Van három cserép búzám, macskamentám, szóval olyan, ami nem veszélyes rájuk nézve. A többit meg úgyis ablakon kívül tartom.

Reméltem, hogy Kajla és Nasi meglesznek egymás mellett, szerencsére az első ismerkedős pofontól eltekintve sikeres volt a bemutatkozás. Gondoltam hagyom is őket.

Visszatértem a konyhába. Előkészítettem a varázslatos Csokoládés- eperhabos torta hozzávalóit.

Szépen kimértem mindent, és már hozzákezdtem az összeállításhoz, amikor valami nagy csörömpöléssel és macskanyávogással kísérve eltörött. Futottam az előszobába, és az egyik búza a földön feküdt, a föld szétszórva, az alatta lévő víz kiömlött és beitta a szőnyeg. Na jó, mindegy, balesetek előfordulnak. Feltakarítottam. Épp vittem ki a szemetet, amikor

-A hús!

Azonnal rohantam, és reméltem, hogy nem égettem oda az oldalas. Nem mondom, hogy füstölt…de az is biztos, hogy nem piros színt kapott. Kicsit levakargattam, a fekete kérget, alatta azért egész tűrhető maradt.

Szóval nekiláttam a tortának. Épp a kakaóport mértem ki, amikor Kajla elrohant a lábam alatt, nyomában Nasival én meg úgy megijedtem tőlük, hogy elejtettem a dobozt.

A  kakaó persze szétszóródott a földön, de nem baj, fel lehet takarítani.

Itt még nem is voltam mérges. Kitessékeltem a két cicust, odadobtam nekik egy játékot, és visszatértem a sütihez. Tészta kikeverve, megsütve, gyönyörű lett! A könnyem is kicsordult szinte annyira jól sikerült!

Az eperhabhoz elővettem a mirelit epret, más sajnos nem volt, és a mosogató fölé tettem, hogy lecsöpögjön. Minden a helyén volt már, csak a tejszínhabot kellett felverni, belekeverni a zselatinos eperturmixot és igazán szép tortám lett volna.

Lett volna. Ha a két macska nem a konyhában akart volna kergetőzni. Mert beszabadult mind a kettő. Nasi felugrott a konyhaasztalra, mire levettem addigra Kajla megrágcsálta az olvadó epret. Kajlát levettem, Nasi megkóstolta az egyik húst, mire megfogtam mindkettőt, és grabancuknál fogva kitettem, és bezártam a konyhába vezető ajtót.

Átmostam az epret, kivettem azt az egy húst, amit Nasi megkezdett, Majd letakarítottam a konyhapultot.

Már a zselatinos eperdzsemet készítettem, amikor beugrott, hogy régen nem hallottam a macskákat. Reméltem, hogy alszanak.

Épp csak résnyire nyitottam, ajtót, de ennyi is elég volt, hogy Kajla berobbanjon. Felugrott a pultra, én majdnem elestem, lerántottam az egyik fazekat, amiben a zselatinos eper maradéka volt, ezt használtam volna a hab alatti lekváros rétegnek, és az egész a földön találta magát.

Kajla szintén megijedt, és olyan iramban hagyta el a konyhát, ahová eredetileg be sem jöhetne, hogy a járólap is porzott utána.

Épp ezért fogtam a két macskát, és mindkettőt betettem a saját macskahordójába.

-Elég volt! Itt maradtok, ameddig nem végzek a konyhában!

Mérges voltam, persze, de bántani nem tudtam volna őket. Bekötöztem a kezem, mert piszkosul fájt ahol ráömlött a dzsem, aztán vissza a konyhába, újabb takarítás.

Mire megint letisztogattam a helyet, a „dutyis gombócok” rázendítettek a „Börtön ablakába” című sláger macskaváltozatára.

Megesett a szívem rajtuk, ezért kimentem a nappaliba, és kiengedtem őket. Gondoltam van még időm, majd játszok velük, és akkor megnyugszanak.

Viszont annyira belemelegedtünk a játékba, hogy nem vettem észre milyen késő is van már.

Rohantam a konyhába, a zselé megdermedt, a tejszínhab megmelegedett, kapkodtam a fejem, hogy mit csináljak először.

Annyira akartam mindennel időben végezni, hogy semmi nem sikerült.

A hab folyós maradt, a zselatint újramelegítettem, és bugyogni kezdett,  a habba szánt adag még a turmixban volt. Azt sem tudtam merre áll a fejem, amikor rájöttem, hogy nem tortát, hanem pohárkrémet készítek inkább. Akkor nem baj ha folyik a hab.

-Viszont akkor ez nem jó.- néztem a turmixot, és…beindítottam.

Csakhogy elfelejtettem visszatenni rá a tetőt, az eper pedig 360 fokban beterítette a konyhát.

Ekkor nyílt az ajtó, Én pedig összeroskadva a konyha közepén ültem, és vártam. Már úgyis mindegy volt.

Shadow kinyitotta az ajtót, Még mindig isteni látványt nyújtott, ahogy lezseren a félfának dőlt. Száján pimasz mosoly.

-Ne nevess.

-Nem teszem.  Ígérem. –De nem tudta visszatartani. Azután pedig már én sem.

Felhúzott a földről, és megölelt.

-Jó illata van. –kuncogott a fülembe.

-Szerintem is. –mély levegőt vettem- Meglepetést akartam szerezni. –Ő pedig még jobban kuncogott.

-Sikerült is!

Belemártotta az ujját a tejszínhabba- Hm, finom.

-Kostóld meg az eperszószt is.

-A falról?-csókot lehelt a nyakam bal oldalára- A szekrényről?- a jobb oldalára- Vagy rólad?

Hm. Mindig is jól csókolt. Szenvedélyes, szerető, védelmező. Most is lángra gyújtotta a szívem és a vérem.

-Az igazság az, hogy én is készültem valamivel.

Olyan izgatott lettem, mint egy gyerek Karácsony előtt. – Tényleg?

Kézen fogott, maga után húzott. –Hé várj! És a konyha?

De ő csak villantott egy olyan Shados mosolyt, s húzott tovább.

Kocsiba ültetett, és elhajtottunk. Arra felé mentünk, ahová először, legelőször vitt vacsorázni. Felrémlettek bennem az emlékek, s, hogy azóta mi minden történt velünk.

-Hé! Hová megyünk!

Elfordult egy erdei ösvény felé, a Land Rover megállíthatatlanul vette az akadályokat.

Nem hittem el amit látok, amikor leállította az autót.

-Ez…

-Igen, ez az. –mosolygott.

Az a fa volt, ahol először együtt voltunk. Ahová követett, amikor azt hitte én vagyok a következő áldozata.

A terepjáró hátuljából elővett egy kockás plédet, és egy piknikkosarat. Majd szépen megterített a fa alatt.

Romantikus volt. Igazán romantikus.

-Finom volt. –utaltam a piknik kosár tartalmára.

-És még nincs vége.

Én mondjuk másra gondoltam hirtelen. De ő felállt, és az autó hátuljához ment, és egy nagy dobozt hozott vissza.

-Ez mi?

-Bontsd ki.

Nem hittem a szememnek. Egy olyan epertorta volt, amilyet én akartam sütni!

-Én..

-Ilyet akartál sütni nem?

-Honnan?

-Megtaláltam a receptet. –megsimogatta a hajam, és beleragadt  a keze.

-Au.

-Bocsi, ne haragudj. –kiszedte a kezét, és akkor vettem észre én is, hogy a hajam telement eperszósszal.

Megint összenevettünk.  Ha Kajla és Nasi nem szól bele a dolgokba, akkor két tortát ettünk volna.

De persze nem is az epertorta volt az éjszaka legédesebb pontja… Nyammmi.

A többit pedig már úgyis el tudjátok képzelni.

Szóval ilyen volt az Első Valentin napom. Ha mind ilyen véget ér, akkor azt hiszem, ez lesz a kedvenc ünnepem. 

Farkasok Tánca- III. fejezet

 III. fejezet

Az erdő mélyén, sötét árnyas fák alatt egy megtört nő, véres rongyos ruhában vonszolja magát előre.  Mindent, mindent elvettek tőle.

Füstöt érez, fényt lát, összeesik. Apró házban ébred, az öregasszony főz.

Valamit mond…

Vér…Mindenütt vér. Halálsikolyok, csörrenés. Férfiak kiáltoznak. Egy zöld szempár…és végtelen, tejfehér köd.

Angie megint izzadtan és sikoltva ébredt. Rég nem kínozták már ezek a lázálmok. Mindig más, más szempontból látja újra a történteket, mindig ugyanaz játszódik le, csak az a baj, hogy sosem lesz vége. Mindig felébredt a vége előtt, és őszintén vallotta, hogy ez nem is baj. Nem akarja tudni a végét. Körbenézett, hirtelen nem tudta merre van, mire rájött, hogy elaludt a nyomozó kanapéján. Felajánlotta ugyan az ágyát, de ezt nem fogadhatta el.

Kezét a fejéhez emelte, lüktetett a halántéka és a tarkója, a szája, a torka kiszáradt, zihált még mindig, és a szíve sem akart csillapodni.

A semmiből meleg, erős kezek puhán karolták át a vállát, átfonták a testét, és egy erős mellkas támasztotta meg a hátát.

Érezte, hogy a fájdalom, a remegés csillapodik. A szívverés normális ütemben ver, a vére már nem dübörög a fejében.

A légzése is lelassul, mélyeket sóhajt, és a kéz csak tartja erősen.

-Minden rendben?

-Most már igen, köszönöm.

-Azért ne higgye, hogy ez bármit is jelent.

Nem hitte, de azért remélte. A remény hal meg utoljára, nem igaz? Most viszont semmi pénzért nem kockáztatná ezt a pillanatot. Most biztonságban volt.

Visszaaludt.

Volt már részem pár sikolyban. Volt, hogy a sajátoméra ébredtem. Néha, nagyritkán még most is előfordul. De egyik sem volt ilyen. Nekem is vannak fájdalmaim, rossz emlékeim, amik olykor a felszínre törnek olyan elemi erővel, hogy ébredéskor nem tudom, hol vagyok, hogy milyen évet írunk, és tán azt sem ki vagyok én.

Ilyen sikoltást azok adnak, akik a halál elől próbálnak futni, de tudják, nem tehetnek semmit. Kétségbeesett, utolsó hang, amit a félelem ad ki az emberből, mikor a kaszás lecsapni készül. Félelmetes, és mindig is az marad.

Mitől félhet ez a lány ennyire? Mi az, amitől egy ifjú lány a holtak sikolyát kiáltja?

Igazából fogalmam sincs, most mit csinálok. Csak ez volt az első gondolatom, de úgy látom bejött. Megpróbálhatnék kimászni alóla, de olyan kétségbe esetten kapaszkodik, hogy inkább hagyom, és lassan én is újra elalszom.

Álmomban megint az árnyas fák alatt futok. Vérző hold festi az eget, vörös láng táncol a látóhatáron. Az árnyas erdő életre kel a táncuk fényében, és mint megannyi démon felém nyújtóznak, hogy engem is a lángok martalékává tegyenek.

Én pedig futok előlük, futok az otthonom felé…amit sosem érek el.

Aztán a fekete lassan szürkébe fordul, a narancs és vörös lángok fehérré fakulnak, és az álomnak vége lesz.

Ahogy a karomat mozdítom, érzem, hogy Angie még mindig itt fekszik.

-Hahó…rendőrlány.- kicsit megrázom, mire egy kislányos mormogás kíséretében az oldalára fordul. Akaratlanul is mosolyt csalva az arcomra.  

-Ébredjen Rendőrlány.

Angie nagy sóhaj közepette emelte fel a fejét, megtámaszkodott azon az erős …valamin, amin

Feküdt és nagy nehezen a szemét is sikerült kinyitnia. Bár ne tette volna- gondolta.

Hirtelen eltűnt az álmosság, és helyébe látható zavar, és kínos arcpír lépett.

Az a „valami” ugyanis éppen Léon mellizma volt. Amint rájött, hogy a keze még mindig ott van rögtön elkapta, és a kanapé másik végébe húzódott.

-Sajnálom. –ennél több jelenleg vagy megalázó… vagy nagyon megalázó lett volna számára.

-Nem történt semmi. –a nyomozó mosolygott, és Angie nem tudta eldönteni, hogy ez most jó, avagy rossz. Mindenesetre igazán vonzó látvány volt. Annyira, hogy érezte a pír megint elönti az arcát.

-Ah…elnézést..-kezével befogta a szemei, hogy legalább ne lássa, majd másra terelte a szót. –Mi…illetve..Hogy?...és jobb híján körbemutatott.

A nyomozó pedig elnevette magát, megint, és Angie most először látta, hogy ez a férfi mennyire más, mint amilyennek gondolják.

-Nyugodjon meg, nem történt semmi. Tényleg nem emlékszik?

Angie összehúzta a szemöldökét. Valami derengett. Ritkán emlékezett az álmaira. Hirtelen észbe kapott.

-Megint kiabáltam?

Léon erre összeráncolta a homlokát, majd egy gyors mozdulattal a lányhoz hajolt. 

-Hogy érti, hogy megint?

Angie pedig csak bámulta, é nem tudta mire vélni ezt a hirtelen változást. Az eddig mosolygós férfiről eltűnt minden derű, és csak a komoly, rendíthetetlen, hideg nyomozó maradt.

-Semmi különös. –legyintett a nő, mosolyt erőltetve az arcára, és megpróbált lelépni a kanapéról, hogy minél előbb eltűnjön, de nem sikerült. A lába beleakadt a takaróba. A pillanat lelassult, ahogy esett. Az első gondolata még magát is meglepte. Ha egyszerűen legurul, akkor nem lett volna gond. Viszont az esés miatt össze fogja törni az üveg dohányzóasztalt.

Már felkészült a csattanásra, az üvegcsörömpölésre. Koponyatörés, vér, mentők…Ehelyett azonban éles fordulatot vett a teste, és valami puhábbra esett rá.

Amikor kinyitotta a szemét megint csak Léonon feküdt. A következő gondolata is meglepő volt. Más nőnek ilyenkor az jutna eszébe, hogy „micsoda pasi” , „de erős férfi”, neki meg csak annyi, hogy baromi jó reflexei vannak.

-Az üvegasztalt védte vagy engem?- na ez a kérdés meg volt?

Meglepetésére a nyomozó újra elnevette magát. – Mindkettőt.

Mire sikerült bekászálódniuk a parancsnokságra a férfi újra felöltötte a kemény nyomozó bőrét.

Angie is magára erőltette a profi rendőr leplét, de most nem volt olyan összeszedett belül, mint szokott.

Ma kezdik meg Sophie védelmét is, és erre nagyon nem volt szüksége. Pláne a ma reggel után. A parancsnok utasításai értelmében ők vigyáznak a nőre, mikor az a plázában a bemutatóra készül. A rezidenciáján viszont egy másik csapat teljesít szolgálatot. Szerencsére.

Nem bírta volna ki azzal a nővel egy légtérben egész nap.

Fogalma sem volt honnan ez az ellenszenv, de volt, és ez volt a lényeg.

-Rendben van?

A gondolatokból Léon bársonyosan erős hangja zökkentette ki. Úton voltak a pláza felé.

-Mi? Persze. – nem, nem volt. Foglalkoztatta a gyilkos. És érdekes volt, hogy most levelet küldött.

-mire gondol?

-Csak a levélre.

-Szóval magának is furcsa.- Angie kerek szemekkel fordult a férfi felé. Szóval nem csak neki nem tetszik ez az egész. Pedig már-már azt hitte. – Eddig sosem hagyott levelet. Én is tudom.

-Akkor most vajon miért?

A nyomozó csak megrázta a fejét. –Nem tudom.

Pár pillanatnyi csend után viszont azt kérdezte. – hogy értette, hogy „újra” sikított?

Na erre viszont tényleg nem akart gondolni.

Nem bántani akarom a kérdezősködéssel, de tudom, hogy a visszatérő álmoknak jelentőségük van. Nem hiába térnek vissza, és ilyenkor nem a pszichológiai frázisokra gondolok, hogy a fizikai világot, vagy egy megoldatlan gondolatot vagy tettet így dolgoz fel az agy.

Vérfarkasként tudom, hogy a visszatérő álmok jelentéssel bírnak. Nem is akármilyennel. És ha egy visszatérő álomban az ember ilyen sikolyokat ad ki abban több van, mint a nappal tapasztalt gondolatok feldolgozása, és rohadjak meg, ha nem derítem ki mi történt vele.

Röhögnöm kell magamon. Micsoda egy elcseszett vérfarkas vagyok én. Nem elég, hogy egy emberfarkast kell elkapnom a következő holdtölte előtt, és vigyáznom kell egy vörös hajú démonra, most még a társam gondját is a vállamra veszem. Hülye vagyok én?

Nos, attól tartok, igen.

Egyenlőre azonban csak egyel foglalkozzunk. Ami épp előttünk van.

Megérkeztünk a plázához. A fenyegetés miatt a próbák és az építés idejére lezárták a bevásárló központ egy részét. A hatalmas, 4 emeletes komplexumhoz most építettek egy új épületszárnyat. Ennek a megnyitójára rendezik a bemutatót, amin majd az itt kapható új márkákat mutatják be. Három ellenőrző ponton mentünk át, mire a kifutóhoz elértünk. Az összes rendőrt külön ellenőrizettük, és csak utána vezényeltük ide őket. Többségük még örült is neki.

-Pazar látvány.- újonclány…Angie elképedve bámulta a kifutót.

-Inkább hagyjuk. – tényleg nem szeretem az…ilyeneket. Sok ember, sok szag. Ráadásul most is érzem a szépítőszerek és a parfümök szagát, amitől úgy érzem, mintha allergiás lennék.

Folyton csak tüsszögnék, ha tehetném, ehelyett épp csak a tüdőm akar kiszakadni a helyéről. Rettenetes ez a bűz.

Ösztöneim hirtelen működésbe lépnek.

Valahol hátul árny moccan, majd karcsú alak rajzolódik ki. Vörös göndör haja, mint a tűz hullámzik minden egyes lépésnél. A nő tejfehér bőrén megcsillan a reflektor fénye különös izzásba vonva őt. Na. Ez tényleg pazar látvány.

-Üdvözlöm önöket nyomozók.

-Hölgyem. –Angie hangja kissé érdes. Hirtelen az jutott eszembe olyan, mint amikor a hajadon vérfarkas nők morognak a vetélytársukra. Már ha volt. Ritkán, de előfordult, hogy valakinek a szíve egyszerre két nőt szeretett.

-Kérem, szólítson csak Sophienak, Chevalier kisasszony.

-Nyomozó. –javította ki.

-Értem. – Sophie mosolya mögött valami apró árny húzódott meg. Láthatóan nem tetszett neki Angie viselkedése. –Nyomozó úr! Örülök, hogy ismét látom.

-Hölgyem.

-Sophie, ha kérhetem.

Bólintottam.- Nos, mi a mai program?

Angie ismét csak nagy piros VESZÉLY jelzést látott villódzni maga előtt. Érthetetlen ellenszenve pedig minél jobban nőtt a nap folyamán, majd az idő már egy egész hétté duzzadt,  és a modell nem is rejtette véka alá, hogy tetszik neki Léon, akit ez láthatólag nem lepett meg, és még flörtölt is a vörös döggel.

Angie megrázta a fejét, hogy ezeket a nyomozóhoz és egy Chevalierhez nem méltó gondolatokat elűzze a fejéből.

Ó, átkozott megnyitó! Ennél fontosabb dolguk is lenne!

De nem. Ők naphosszat a tágas főtér padjain ücsörögtek, vagy szétnéztek a strázsáló rendőrtisztek, securitysek és fizetett testőrök között. Minden befelé és kifelé menő embert megvizsgáltak, volt, akit hatszor is.

És ez így ment már egy hete! Fájt neki Léon viselkedése, mintha az a reggel meg sem történt volna.

Az estéit otthon töltötte, a gyilkossági eseteket tanulmányozva. Léon azóta nem hívta meg magához, még azért sem, hogy elmondja neki mire jutott.

Ez a szemét rendesen megtáncoltatta őket, a szó szoros értelmében. Hamarosan meg lesz a bemutató, és akkor talán végre ráérnek ezzel foglalkozni.

-Van még három hetünk, hogy felderítsük az ügyet, és különben is..hangzott a kapitány válasza. Mi az, hogy van még három hetük különben is? Az elmúlt hónapok nem is számítottak?

Angie minden egyes nap egyre mérgesebben, feszültebben, és lemondóbban ment munkába.

Aztán egy nap megtört a jég, és végre a nyomozó újra vendégül látta őt.

-Köszönöm a meghívást. Már azt hittem …-de nem fejezte be a mondatot.

-Mit?

-Nem érdekes- vont vállat Angie.

-Hogy elfelejtettem az ügyet?- ennyire amatőrnek tart?

-Nos…nem.

-Tehát, mire jutott?- kérdezte a nyomozó, mikor elé tette a tányért.

Angie próbálta összeszedni a gondolatait, hogy ne látszódjon ostobaságnak, amit mond.

-Szerintem ez a szemét megtáncoltat minket.

A nyomozó kezében megállt a villa. –Nem mondja?

-Nem. Úgy értem…tényleg táncol. –Amikor a nyomozó egyre furcsábban nézett rá gondolt egyet, papírt és tollat vett elő, felírta rájuk  az eddigi helyszíneket, majd letette a papírokat úgy, ahogy kb a térképen elhelyezkednek.

A kezét nyújtotta a nyomozónak.

-Mire készül?

-Jöjjön és megmutatom.

A nyomozó kissé kelletlenül lépett elé, ami mélyen megbántotta a lányt, de nem mutatta ki. Csak a szíve sajdult meg.

-Most pedig lépjen az elsőre, és kövesse a helyszíneket.

Hat lépés. Ennyi volt, és bebizonyosodott, hogy Angiehell Chevalier igazi nyomozó. Francba, én egyátalán nem vettem észre, pedig én aztán…

Ahogy a lépések ismétlődtek, hirtelen erős fájdalom nyilallt a szívembe. Én…

 -Sajnos nem ismerem ezt a táncot, és nem is találtam rá sehol.

Mondta, amikor megálltunk. –Ez egy kicsit elkeserít. Próbáltam úgy is, hogy esetleg vegyíti kettő vagy három ritmusát, de nem jön ki..

-Hagyja…a hangom ingerült lett. A lelkemben élő farkas még telihold híján is ki akart törni belőlem. A szívem szúrt és fájt.

-De..

-Menjen most haza!

Angie fogta a táskáját és meg sem fordulva elviharzott. A fenébe, nagyon megbánthattam, de nem volt szándékos. Majd bocsánatot kérek tőle.

Az italok közül elővettem egy üveg erős skót whiskeyt és meghúztam. Fáradtan zuhantam a kanapéra.

Én …ismerem ezt a táncot.

Kezemből az üveg és tartalma a szemben lévő falon landolt.

A mozdulattól lesodródott a kanapé karfájáról a takaró, alatta pedig ott volt Angie pulóvere.

Nem tudom hogyan ért a mozdulat. De felvettem, és azt szorítva ért utol egy fájó, sötét emlék, álom képében.

Farkasok éneke- VI. fejezet

VI. fejezet

A McIntire család keblére ölelte a Lawsonokat. Nekem meg, érthető és érthetelen okokból egyszerre, felfordult a gyomrom. Duncan Parson, illetve Lawson jelét sem mutatta, hogy ismer. Judith azonnal a nyakába ugrott, amint belépett a nappaliba. ~Ejnye tündérke!-gondoltam magamban.- Azt hittem ennél jobb ízlésed van. ~

Aztán sorban begurult még egy Mercedes és egy Rolls Royce. Mint később kiderült a Wallace és az O'Donell klán tagjai.

A férfiak elvonultak Paul dolgozószobájába, a nők pedig Isabelle szalonját választották a megbeszélés helyszínéül. Természetesen nekem is velük kellett tartanom, ahol aztán minden egyes nőtagnak bemutattak. Volt ott Pamela, Andrea, Roxanne, satöbbi, ennyi nevet az életben nem jegyzek meg, de nem is akarok. A női csacsogás hangjai betöltötték a szobát. Beszélgettek a díszítésről, a fiaikról, a lányaikról, a saját beavatásukról, a régi szokásokról. Csupa olyan dologról, ami engem per pillanat hidegen hagyott. Mert ami igazán érdekes számomra, az egy másik szoba falai között zajlik éppen.

A nősereg megbotránkozására felálltam a székemből, és az ajtó felé sétáltam.

-Megálljon kiasszony!- hallottam Isabelle sipítozó hangját- Hová mész?

-Innen ki az biztos.-mondtam meg sem fordulva.

-Jól vagy Pax?- kérdezte Noell.

Ekkor eszembe jutott, hogy ha magamra vonom a figyelmet az nem lesz célravezető. Ígyhát világfájdalmat erőltettem az arcomra, és mentegetőzve fordultam a társaság felé.

-Sajnálom. Még mindig nem vagyok jól. A sok információ így egyszerre, és az idegesség, meg a stressz. Lepihenek, ha nem haragszanak.

-Menj csak.- válaszolt Noell- tudjátok- fordult a többiek felé- Nemrég épült fel egy csúnya gyomorrontásból.

Én pedig, mintha minden bajom lenne kiléptem, és rájuk zártam az ajtót. Levettem a magassarkút, hogy ne kopogjon a kövön, és a dolgozószobához mentem. Hangos, de modoros veszekedés hangjai szűrődtek át az ajtón.

-McIntire ne beszélj hülyeségeket!- mondta egy ismeretlen hang.

-Ez nem hülyeség Rex. A saját szememmel láttam őket!

-Ugyan már, tudjuk, hogy egy kivételével mind meghaltak.

-Nem tudjuk, hogy meghaltak! A holttestek sosem kerültek elő!

A modorosság átcsapott haragba, artikulálatlanul kiabáltak egymással, ki tudja mennyi felmenőjüket szidták össze. Amikor egy hűvös, kegyetlen hang szakította félbe a hangoskodást felállt a hátamon a szőr, és az első gondolatom az volt, hogy berontok és pusztakézzel megfojtom a hang gazdáját.

-Uraim! Nincs értelme a vitának.  A Desmondok biztosan meghaltak mind, A Blacklight szukával magam végeztem, akárcsak a gyerekeivel, és a férjével, az utolsó élő Grayson pedig, mint tudjuk, azt sem tudja magáról, hogy ki is ő. Nem igaz?

-De. Igaz.

-Tudom mit láttam O'Donell. Tudom, hogy mit láttam!

-Ez esetben sem kell félnünk. Ők csak ketten vannak. Mi erősebbek vagyunk, és többen is.

-Ne bízd el magad James.

-Egyszer már végeztünk velük. Másodszor is sikerülni fog.

-Holnap?

-Holnap.

-Pax.-hallottam a hátam mögül Eda suttogását.

Rá néztem, és abban a pillanatban fellibbent a köd a múltról, és világossá vált a jövő. Nem is kellett megszólalnunk, csak egymás szemébe néztünk. Én felmentem a szobámba, és felkészültem a másnapra.  

-Már holnap!- kapott a fejéhez Noell- De miért kell ennyire sietni vele?

-Muszáj Noell. Nem volt tervezve és a családok csak most érnek rá.

-De akkor is Paul! Holnapig..

-Nyugodj meg Noell, minden rendben lesz. Meg tudod szervezni. Tudod, hogy normális esetben egy évvel előre bejelentik, de addigra a lány már túl idős lenne.

Noell megadóan bólintott- Akkor, megtesszük, amit lehet.

Csak hallottam az egész napos sürgés-forgást mely a házban folyt. Bezárkóztam a szobába, és mély meditációban töltöttem az időt.

A tudatalattiból felhoztam minden emléket, olyan emlékek, melyek nem a sajátjaim voltak, de mindent megtudtam belőlük, amire szükségem volt. Arcok, hangok, nevek, történések.

Egy szomorú, véres éjszakai emlékei, egy túlélő szemén át.

Aznap éjjel nem látszott a hold, koromsötét felhők takarták el a fényét. Mintha az ég tudta volna, hogy ez egy gyászos éjszaka lesz.

A támadók hangtalanul törtek rá először a cselédségre, aztán a testőrség katonáit akarták lemészárolni, de nem számítottak rá, hogy a Blacklightok válaszcsapást mérnek rájuk. Valakinek sikerült megkongatni a vészharangot, mire a ház még élő tagjai felébredtek, köztük az alfacsalád.

A testőrség bátran harcolt, a győzelmük nem volt kétséges. Akkor azonban felgyújtották a házat. A lángok fénye megvilágította a környező erdőt, ahol a kis klánok egyesült hadereje állt és várt a mindent eldöntő támadás megindítására.

James O'Donell, a véreskezű, megadta a jelet. Két oldalról bekerítették a házat, a menekülő utakat elvágták. A klán alfái, nők és férfiak mind fegyvert ragadtak. Nemes vér áztatta a hideg földet.

De a túlerő ellen nem volt mit tenni. Az alfára egyszerre tízen támadtak, de ő mindet megölte, amikor egy nyílvessző egyenesen a szívébe fúródott. Utolsó erejével is védelmezte a családját, amikor James O'Donell a háta mögé lépett és levágta a fejét.

Egy fájdalomtól eltorzult arcú nő támadt a gyilkosra. Férfiakat megszégyenítő bátorsággal és ügyességgel harcolt. Több sebből vérzett, amikor egy ostor tekeredett kardot tartó kezére és a pillanatot kihasználva O'donell hasbaszúrta őt.

Innetől jött az a rész, amit én is láttam már álmaimban. Égő hús szaga, megcsonkított holttestek, vérző emberek mindenfelé. Nedves föld és vér bűze terjeng, fájdalmas kiáltások és a méteres lángok.

 Ami valaha kastély volt, most a tűz martaléka, ami valaha egy klán volt, most már csak menekülők és haldoklók hada.

Egy aprócska kislányt, aki egy rongyos babát szorongat, valaki felkap a földről. Felismerem a férfit, akivel Saskia otthonánál találkoztam. De nem csak ott láttam.  Egy véres arcú nővel futnak az erdő sötétjében, minél messzebb a vérfürdőtől. Egy tisztáson átadta a nőnek, majd visszafordult, amikor a felhők felszakadoztak és láthatóvá vált az ég. Vérhold volt.

A férfi szélsebesen futott vissza a kastély romjaihoz, de már nem lehetett mit tenni. Mindenkit kivégeztek, aztán elmentek, és hagyták, hogy a tűz elvégezze a dolgát.

Akkor eleredt az eső. A Blacklight klán halottainak vérét magába szívta a föld. A kastély hamvai összekeveredtek a sárral.

A férfi térdre hull, belemarkol a sárba é az arcára keni, majd a Hold felé fordul és esküt tesz, hogy bosszút áll.

Felpattant a szemem, Eda állt előttem és csak nézett. Termetében, és felépítésében felismertem a nőt az erdőben.

-Ő volt az anyám?

-Igen.

-Nem én vagyok az egyetlen.

-Nem.

-Tudom a dolgom.

-Akkor tedd meg Pax.

Azonban még mindig nem volt teljes a kép.

Sötét tánc- 20. fejezet

20. fejezet

Jerome a fotelba süppedve hallgatta a vendég páros csivitelését. Tényleg csivitelés volt, mert Zel úgy affektált néha, mint egy kényeskedő hercegnő, amin persze Viktória rettentően nagyokat nevetett, ami meg olyan volt, mintha egy fecske csipogna miközben vitorlázik a tavaszi szélben.

Csakhogy Jerome hátán már felállt a szőr ettől a diskurzustól. Amikor Zel épp rátért volna az eltelt ezer év hódításairól mesélni ~ Te jó ég! Hogyan jutottak idáig?~ Jerome nem bírta tovább.

- Zel! Neked menned kellene!

A beszélgetés félbeszakad, a két szempár ránézett a fotelben gubbasztó férfira. A bukott angyal szeme alig láthatóan megvillant a sötétben. A kandalló fénye a pokol vörös lángját verte vissza benne.

Ám hiába, Jeromot nem tudta meghatni az olcsó trükk, és mivel távozásra kért egy Lucifernél alacsonyabb rangú démont annak távozni kellett. Ha akart, ha nem. Így Azazel kénytelen kelletlen búcsút intett a párosnak, és elviharzott, nem a leghalkabban.

Az ajtócsapódásra még a halottak is felkeltek, olyan hangos volt.

- Ez nem volt szép tőled. –mondta Vijja, mire Jerome csak nagyokat pislogott.

- Már bocsi, de ez az én házam, és szeretnék aludni végre.

- De így elküldeni.- Jerome azonban a szájára tette a kezét. Nem durván, nem erősen, csak épp annyira, hogy ne nyissa ki, és ne kezdjen női szokás szerint hosszú, férfiakat lekicsinylő cirádásan fogalmazott mondandójában.

- Kérlek. Már így is hosszú volt az éjszaka. Szerintem neked sem ártana a pihenés.

Vijja elképedve hallgatta a férfi szavait. Mégsem tudott azokra figyelni teljesen. Olyan mély fájdalommal teli szemekbe pillantott, már el is felejtette, pedig nemrégen, pár órája látta őket a sétányon. Arca kemény, a teste férfias, erős, a keze gyengéd, a szemében viszont annyi a fájdalom, hogy Vijja szíve fájt, annyira, hogy valóban érezte a fájdalmat, helyette is. Ez a férfi maga volt a két lábon járó ellentmondás. Mégis, mintha valami összekötné vele. Furcsa volt, sosem érzett ilyesmit. Még Tamarával sem, pedig első találkozásukkor nagyon jó barátnők lettek. Annyira, hogy szinte minden egyszerre történt meg velük.

De ilyen mély együttérzést még vele sem érzett.

- Rendben. Igazad van.

Jerome mélyet sóhajtott, örült, hogy sikerült így elejét venni egy értelmetlen veszekedésnek. Visszavezette a lányt a szobájába, ajtót nyitott, és meghajolt, mint egy úriember.

- A szoba a tiéd. Jó éjszakát.

A lány biccentett bement, és már majdnem becsukta az ajtót, de mégis visszafordult.

- Figyelj. Mit láttam a sétányon?

- Mire gondolsz?

- Az a tüzes valami. Az nem lehetett az, amit láttam.

- Csak majdnem… Csak majdnem.

- Mégis mit láttam?

-holnap majd elmondom. Most kérlek, pihenj le.

Amikor a lány becsukta maga mögött az ajtót Jerome éles fényt látott a társalkodó felöl. Ellenőrizte a csizmájában a tőrét, majd lepillantott, és még maga is elámult.

Nocsak, ez a mai nap a meglepetéseké.

- Te meg mit keresel itt?

- Így üdvözölni egy régi barátot.

- Barátja vagy a hóhérnak.

- Tényleg?- a másik férfi vigyorogva fordult Jerome felé. Uriel magasabb is volt, erősebb is, és titokzatosságban senki nem múlta felül. Konkrétan mindenki utálta ezért…talán Mihály arkangyalt kivéve.  Jerome-ot is csőbe húzta párszor.

- Nos igazából hozzád jöttem.

- Minő meglepetés.- mondta a kerítő éles hangon.

- Ennek örülni fogsz.- mondta az angyal, miközben Jerome egy pohárba whiskeyt töltött. – Megtaláltam a lélekharangod.

Jerome keze megállt a mozdulat közben. Az amúgy is lassú idő csak még jobban lelassult, mintha megállt volna. Mióta várta már ezt a hírt? Száz éve? Ezer éve? Vagy kevesebb volt?

- Hol? Hol van?

Olyan keserves vágyakozás öntötte el, hogy megtudja. Végre! Itt a szabadulás!

- Azt ugye tudod, hogy nem lesz egyszerű megszerezned?

- Mit érdekel engem, min kell átmennem érte?!

Az angyal szája egy olyan „jó tett helyébe semmit vagy rosszat várj” vigyorra húzódott. De kit érdekelt ez most?

- Mexikóban van.

- Biztosan nem megint egy kis trükköd?

- Biztosíthatlak, ez most Szent igaz. 

- Holnap indulok.

- És mi lesz a kis védenceddel?

A fenébe. Hiszen megígérte…Na mindegy, majd megpróbálja nem veszélybe sodorni.

- Viszem magammal.

 Akkor még nem is gondolta, hogy ezzel a kijelentésével elkezdődött Uriel szövevényes tervének első szakasza.