Sötét tánc-11.fejezet

 11.fejezet

Vijja próbált az őt vonszoló férfi után futni, de a cipője sarka többször akadt bele a macskakőbe mint szerette volna, úgyhogy a futásból inkább botladozás lett, amitől igencsak bután érezte magát.

-Sajnálom, általában jobban megy. - nevetett az őt elhurcoló idegenre, akinek értetlen arckifejezéséből kiolvasta, hogy most teljesen hülyének nézi.

-Micsoda?- kérdezte és Vijja egy pillanatra megdermedt. A férfi hangja érces, és érzéki volt egyszerre. Mély, karcos, simogató. Eddig hogy nem vette észre? Nem csak a szeme, a hangja is csábító volt a számára.

 -A futás. Jobban futok magas sarkúban, mint egy szupermodell, de most valahogy nem megy.

-Már nem kell sokat mennünk.

-Várj! Miért üldöznek téged azok öten?

Jerome megállt és a lány felé fordult. Teljesen félreértette a helyzetet, amit talán még előnyére is fordíthat.

-Mert tartozom nekik. – vágta rá rögtön.

-És most én is veszélyben vagyok?

-Nem tudom, de jobb lesz, ha most egy ideig velem maradsz, hogy meg tudjalak védeni.

Jerome azt hitte már mindent látott, amit csak lehet. Most viszont ahogy az előtte álló lányt nézte rájött, hogy mégsem. Egy normális emberi lény, aki ráadásul még nő is fejvesztve rohanna, és vissza sem nézne, begubózna az otthona vackába, és egy hétig ki sem lépne a házból.

Az előtte álló védence azonban épphogy csak nem tapsolt és ugrabugrált örömében.

Jerome szemöldöke felszalad annak láttán, amit belőle érzékelt. Felvillanyozódott. A szemében tűz égett és olyan mosolyt villantott, amiből azt olvasta ki: „Na végre egy kis izgalom”. A gondolat, ami a fejében megformálódott kicsit sem volt hízelgő a lányra nézve. Ez a nő totál hibbant.

-Van kocsid, vagy gyalogolnunk kell?

-Ha?- ha? Még maga is meglepődött magán. Egy „ha”- nál többre nem futotta? Megrázta a fejét, próbálta kitisztítani belőle a nő érthetetlen reakcióját. Akárhogy is, nem ehhez volt hozzászokva. – Itt a motorom nem messze.

- De hát esik az eső.

-Cukorból vagy talán?- érdeklődött csipkelődve.

-Nem vagyok. –Vijja karba tette a kezét és jelentőségteljesen figyelte a férfit. Várt.

-Most mi van?- kérdezte Jerome értetlenül.

Vijja tág szemmel nézett rá, mintha nem értené a kérdést. –Mi lenne? Várom, hogy induljunk.

Jerome a fejét fogta. Te jó ég! Mire vállalkozott?

-Erre.- mutatta majd megfordult és az oszladozó ködön át elvezette egy villanyoszlopokkal megvilágított parkolóba.

Vijja rácsodálkozott a fekete Harleyra. Világ életében imádta a motorokat, de sosem tanulta meg motorozni. Maga sem tudta miért.

Ám nem a motor volt igazán szemet gyönyörködtető számára, hanem a férfi, aki már rajta ült. Ahogy a kétkerekű a combjai közt nyugodott Vijja első gondolata az volt, hogy most szívesen lenne annak a járgánynak a helyében. Követte az ismeretlent és mögé ült. Átkarolta a derekát, és még a kabát alatt is ki tudta tapintani a kidolgozott izomzatot.

-Mi a neved?

Jerome beindította a Harleyt, ami duruzsuló hangot adva kelt életre. –Tessék? - Fordult meg félig, zöld szemei a lány barna szemeibe vesztek.

-Még nem tudom a neved. - mondta Vijja, miközben ő hasonlót élt meg.

-Jerome. A nevem Jerome.

-Vijja vagyok.

Jerome meghajtotta a fejét, majd visszafordult és elhajtottak.