Hírek

Elnézést a késésért, technikai problémák miatt az Őrzők első része kicsit késni fog!

Hírek

Üdv! :)

Új, 4 részes történet indul!
Felkerült a Kezdő versike, és hétfőre megjelenik az első fejezet! :)

Örzők- Négy égtáj szellemei

Őrzők

Négy égtáj szellemei

Hajdanán, mikor a világ keletkezett

Négy szellem megegyezett.

Ők vigyáznak majd a négy égtájra,

S vigyáznak a Föld világára.

Négy szellem négyfelé

Osztotta a tájat,

S titkos palotájukból

Féltőn vigyáznak.

Halld hát most a négy mesét,

Négy igaz történet.

Hogy ismerték meg nevüket

Igaz szívű emberek.

Szívdobbanás

Szívdobbanás

Fuss! Gyorsan…Fuss!

Egy szívdobbanás…amivel vége lett.

Minden éjszaka ugyanúgy kezdődik. Csillogó ruha, magas sarkú cipő, leomló fekete haj. Csábító csalétek. Az éjszaka gyilkosa. Mágikus lények, szellemek, bűnt hozó teremtmények hóhéra, Fantom Hóhér.

Kamilla kilépett a folyosóra, szeme hozzászokott már a kopott fehér falakról visszaverődő bágyadt neonfényhez. Végigsétált a lépcsőházig, le a sárga linóleumon, nyomában egyetlen társa, egy fekete macska. A Fantom familiárisa. Az egyetlen barátja, amióta először vadászni indult. Az ajtón kilépve Kamilla megborzongott a hideg, decemberi szélben. A sűrűn hulló pelyhek fehér lepelként próbálták eltakarni a világ mocskát. A lány vett egy mély levegőt, a csípős hideg betöltötte a tüdejét, átjárta a vérét, és eljutott a szívéhez. Jeges, fagyott szívéhez mely egy utolsót dobbant azon a napon, azóta pedig csak ver szüntelenül, élet nélkül, remény nélkül.

Lépés, lépés után, előre.

- Hideg van. - Marocco, a fekete macska egész életében Kamilla mellett élt. Kölyök korától Ő nevelte, és földi élete utolsó perceiben is mellette volt. Marocco összességében szép életet élt, de annyira szerette a lányt, hogy képtelen volt tovább lépni, és vele maradt, amolyan őrző szellemként. Aztán amikor az a dolog megtörtént az Istennő felajánlotta neki, hogy visszatérhet szeretett barátjához, és vigyázhat rá, ugyan úgy, mint eddig, annyi különbséggel, hogy lesz teste, és nem fog meghalni, míg Kamilla vagy a leszármazottjai élnek. Marocco elfogadta a feltételt, azóta együtt járják az utcát gonosz erők után kutatva. Egyetlen barátja volt a lánynak, és az egyetlen lény, akivel hajlandó volt beszélni az áldozatain kívül.

A hóhér eleresztett egy félmosolyt.

- Nem mondod? Neked legalább van bundád.

A kandúr sokat sejtetőn ráemelte szemét a lányra és fújt egyet- Mert neked nincs? - bökött a fejével a műszőrme rettenet felé, amit a lány viselt.

- De csak a térdeimig takar. Téged teljesen.

Együtt ballagtak tovább, a téli szél fütyülve süvített az utcán. A hó kavarogva hullott alá. Kopp-kopp. A cipő a hótakaró ellenére is hangosan kopogott, vagy Kamilla agya kattogott talán? Ő maga sem tudta biztosan.

Csak a vérfoltra emlékezett, egy szívdobbanás… ő maga is meg akart halni, de az ajánlatot nem tudta visszautasítani. Fantom hóhér lett, az Istennő földi bosszújának megtestesítője.

Olyanokért állt bosszút, mint ő maga. Szétszakított szívekért. Összetört lelkekért. Elválasztott szerelmesekért.

Közeledvén a Vadászmezőhöz, a diszkóhoz, amely az ilyen démonok legnagyobb játszótere volt Marocco lemaradt, és az egyik ház tetejére mászott. Onnan figyelte a Hóhér és az Áldozat küzdelmét.

Futás…fuss. Futni minél messzebb a kíváncsi szemek elől. Rohanni…minél messzebb, mintha te lennél a vad. Félj és fuss, így el tudod csalni. Félj, és te fogsz nyerni. Erről szólt az életük.

A szórakozóhelyen meleg volt. Fülledt, forró, verejtéktől nyirkos testek vonaglottak a tánctéren. Kamilla érzékei feléledtek, megtalálta. Nagytermetű férfi. Démon a tömegben. Két gyilkos a parketten. Kamilla csábító táncba kezdett, aminek a démon nem tud ellenállni. Az Istennő egyik áldása a Hóhérokra a csábítás, mellyel magukra tudják vonni az Áldozatok figyelmét.

A férfi mögé ért magához vonja, és Kamilla a szívéhez kapja a kezét. Felé fordult, és könnye összegyűlt a szemében.

Szőke haj, búzakék szem.  

Fut. Szeme szinte megfagy a sírástól, és a Démon fut utána.

Nem. Lehetetlen. A Démon vére őrjöngve száguld az ereiben, miközben gondolatai egyetlen pillanat körül forognak. Egy vértócsa, fekete haj, jádezöld szempár. Milyen ördögi tréfa ez?

Tudnia kell. Most!

Annyi év telt el már! Az árnyak között élve kereste a megváltást. Amikor elvesztette a lányt, vele veszett a lelke is. Bosszút akart állni, de ő maga lett a gyűlölet eszköze. Hány ember vére tapad már a kezeihez, és lehet, hogy mindez hiába?

A tömegben keresett mindig. Ott találni igazán mocskos lelkeket, amiket elszívhat, amiket kínozhat, amiken kiélheti démoni felének őrjöngő vágyait. Kezdetben élvezettel vett el életeket, gyötörte, kínozta, végül elemésztette. Aztán, amikor az őrület csillapodni kezdett viszolyogva gondolt vissza tetteire és megfogadta, hogy csak a bűnösöket bünteti meg. Hamarosan visszatért oda, ahol minden elkezdődött. Ahol egy utolsót dobbant a szív, mielőtt megállt. Meg akarta keresni azt, aki megölte a szeretett lényt. A tömegben vadászott, mint mindig, mióta az Árny felajánlotta neki a bosszú lehetőségét. Akkor is a tömegben tűnt fel a gyilkos, és vissza is tér oda majd. Ez éltette idáig.

De ma minden megváltozott, ugyan úgy, mint akkor. A szíve belefájdult, amikor meglátta a fekete hajzuhatagot, az alakot, amelyet oly sokszor ölelt magához. Hogyan lehet valaki ugyanolyan, mint ő?

Senki nem olyan, mint a Szerelme volt.

Nem tudott ellenállni, meg kellett őt érintenie, hogy nem álom, hogy nem újabb rémkép, hanem a valóság. Ez a Valóság! Amikor a lány felé fordult a szíve, ami még maradt belőle meghasadt. Annyi év! Annyi gyűlölet és halál, és mindez a semmiért?

Tudnia kell az igazat.

Futnak. Fut a nő után. Utol kell érnie, meg kell értenie.

Zsákutcába érkeznek.

A férfi néz, a démon figyel. Nem hisz annak, amit lát. Fekete haj, jádezöld szem.  

S ott áll Hóhér és Áldozat egymással szemben.

- Ez nem lehet…- Kamilla elhaló lélegzettel leheli a szavakat - Nem lehet…- szeméből csorog a könny, látása elhomályosodik. A szíve fáj, annyira, hogy összegörnyed. Előveszi a kést, ami a combjához volt rögzítve, és a démon felé tartja. De most remeg a keze, nem úgy, mint máskor.

- Kamilla?- a démon áll a sikátor végén. Lehelete fehér felhőkben látszik, hangja neki is elhal, miközben újra megkérdi. – Kamilla?

Válasz nem érkezik, csak elfojtott sírás. A démon közelebb lép.

Fekete macska ugrik le elé. Bundája felborzolva, sárga szeme villog. Fúj, és morog. A Telihold fénye rávilágít, s az állat nőni kezd. A Démonnak leesik, hogy mi is áll előtte.

- Familiáris vagy. –mondja nyugodtan.

- Igen.

- Ismerős vagy. -kis gondolkodás után rájön- Marocco?

A fekete macska egy pillanatra megáll. Fejét oldalra fordítja, mélyen beleszimatol a levegőbe. Rothadt démonszag keveredik valamivel. Ismerős illattal. S elméjének mélyéből felszínre tör egy emlék.

Egy férfi, szőke hajjal, és búzakék szemekkel. Szerette őt is. Barátok voltak. De Ő meghalt. Pont itt.

-Ez. Lehetetlen. - közelebb lép és orrával megböködi a démont. -Tényleg te vagy az?

-Igen- tör fel  a démonból kacagva a válasz- Én vagyok... méregzsák.

Marocco a döbbenettől szólni sem képes, visszaváltozik eredeti alakjába, mire a démon lehajol hozzá, és az ölébe veszi, mitn akkor régen.

-Luchas. -dorombolja kedvesen és hozzábújik a férfihoz.

Kamilla döbbenten áll a sikátor végében, a melkasa szorít a szíve fáj.

- Te...leheli kiszáradt torokkal- Te...meghaltál...

- Te is...-a démon leteszi kezéből a familiárist és tétován lép közelebb a hóhérhoz.- Te...haltál meg.

Mindkettejük szemében ott csillog az értetlenség. Három év magány, három év tudatlanság, és örökké tartó fájdalom.

- Láttam...a..

- A... vért...

Lassan lépnek egymás felé. Egy perc, egy lépés. Egy lépés, egy szívdobbanás.

- Azt...hittem...

- Meghaltál.

- Miféle ócska tréfa...?- Kamilla szavai hisztérikus sírásba fordultak át, és a Démon sem tudta már türtőztetni magát. Az ő fekete könnyei is eleredtek, döngő léptekkel termett a lány előtt és olyan erősen szorította magához, mintha az élete múlna rajta.

Egy könnycsepp, és lehull a kés. Egy lélegzetvétel, a kar felemelkedik. Egy szívdobbanás, és két elveszett lélek újra egymásra talál.

- Luchas. - leheli a Hóhér.

- Kamilla. - sírja a démon. S két egykor volt szerelmes most újra egymásra talál.

Fent, a felhők felett az Istennő és az Árny tekint le a Világra.

A Fekete, ködszerű alak kavargó homálya elnyeli a csillagok fényét, míg mellette ott az Istennő, ki a hold s a nap együttes ragyogásával töri meg a homályt.

- Ez hihetetlen- szólal meg az Árny mély, sejtelmes hangon. Belebuktak. Mindketten.

Az Istennő halkan felkacag. Jót mosolyog örök riválisa félreértelmezésein.

- Dehogy buktak el. - mondja diadalittasan. - Hisz nézd!- s mutat a két ölelkező alakra. - Újra egymásra találtak.

Az Árny szintén letekint. Fúj egyet, mint a sértett macska és beletörődve tekint a másik szikrázó szemébe. - Nyertél.

Egy szívdobbanás. Amivel befejeződött. Egy újabb, amivel elkezdődött. S ami egykor szétvált, most újra Eggyé forr össze.

.

Sötét tánc- 19.fejezet

19. fejezet

Este nyolc. Tamara az ablak mellett választott magának ülőhelyet, és várta, hogy az angyalkája befusson. Tudnia kell miért küldték utána, kicsoda, és miért most?

Szavatartó, fehér szárnyú mivoltához hűen pontban nyolc órakor meg is jelent Gabriel, abban a szerelésben, amiben elment. Tamara szája majdnem fülig ért, alig bírta titkolni elégedettségét.

-Nahát! Egy férfi, aki ismeri az órát!

-Egy nő aki nem késik öt percet.

Tamara nevetése elvarázsolta Gabrielt. Veszélyes dolog ez egy angyal számára. A halandókhoz való kötődés nem szülhet jót.

Délután, amikor elment egyenesen Angyalszigetre látogatott. Tudnia kellett Uriel miért küldte a lány után, de szokás szerint csak egy félmosoly, egy kacaj és egy kézlegyintés volt a válasz. Ez volt Uriel legrosszabb tulajdonsága. ~„ Még nincs itt az ideje.”~ Ez pedig a legszörnyűbb mondat, amit kimondott a száján. Annyit jelentett, hogy meglepetések sora készülődik az illető életében, és nem biztos, hogy kellemes meglepetések lesznek.

Mint Metatron, amikor kinevezés előtt állt. Csúnya sztori volt, de szerencsére jó vége lett, már amennyire jó lett.

-Hahó!- Gabriel arra eszmélt, hogy Tamara keze legyez előtte. –itt vagy?

-Mi? Persze, hogyne. –hogyan tudott már megint ilyen mélyen elmerülni? Kár volt, mert ezután igen éles szóváltás vette kezdetét

-Szóval Gabe. Mit keresel errefelé?

-Meg kellett találnom valakit.

-Kit?

-Nem fontos.

-Ha nem fontos miért kerested?

-Mert segítségre volt szüksége.

-És ez nem volt fontos?

-Nem. Vagyis..-Mi a fene? Sarokba szorították? Hogyan?

-Vagyis?

-Mi ez? Kihallgatás?

-Nem.

-Akkor nem mindegy?

-Nem.

Gabriel már épp válaszolni akart, amikor megint megmerevedett. Kinézett az ablakon, és az egyik utcai lámpa félhomályában megpillantotta a démont.

Tamarára pillantott. –Ne haragudj, de most mennem kell. –Azzal felállt, és kiszaladt az utcára, egyenesen a démon után, aki addigra az árnyak takarásában a közeli sikátorba vonult.

Nem vette, és nem is vehette észre, hogy nem egyedül ment.

Gabriel kiterjesztette angyali érzékeit. Harcoshoz méltón megszólította a démont.

-Jelen meg!

Az árnyak közül magas, fekete ruhás alak öltött testet. Gabrielnél is magasabb volt, és arcán kaján vigyor ékeskedett. Körülötte a rothadás bűze és kénszag terjengett, fekete aurával körbevonva.

-Üdv Gábriel. Isten Hírnöke. –szinte köpte a szavakat, melyek megvetéssel telve visszhangoztak.

-Te még élsz?- mondta hasonló modorban az angyal.- Belzebub.

-Sajnálatodra, még igen.

-Mit keresel erre?

Miközben az angyal és a démon beszélgetett Tamara a fal takarásában figyelte az eseményeket. Szíve hevesen dobogott az izgalomtól, és csak remélni tudta, hogy az eltelt harminc emberi évben nem felejtett még a délutáninál is többet. Ahogy folyt a bájcsevej a két fél között, szemügyre vette a démont. Régen volt már, hogy utoljára látta, de emlékezete szerint akkor ő lett a győztes. Mindenesetre alá kellett írni, hogy kinézetre Belzi igazán csábító külsejű férfi volt. Magas termet, erős kezek, hosszú fekete haj. Kicsit Urielre emlékeztette, megkockáztatta volna, hogy ikrek, ha Belzi nem démonnak született volna.

-Ami azt illeti, nem téged kerestelek, Hírnök.

-Akkor a lányért jöttél?

-Már ha lány lenne. – nevette el magát Belzebub, miközben rágyújtott egy cigarettára.

-Nem értelek.

A démon köhögve nevetett. –Basszus angyal! Ne röhögtess!

Miközben Gábriel értetlenül állt Belzebub befejezte a röhögést és az árnyak felé nézett.

-Nem harcolni jöttem minden esetre. Az az utolsó kis küzdelmünk elég sebet hagyott rajtam.

-Miről beszélsz?

-Te tudod miről beszélek- nézett továbbra is az árnyékba- Nem igaz?

Gábriel hátra nézett, ahová a démon, de nem látott semmit.

-Á!- mondta Belzebub- Értem már! Még nem jött rá. Te aztán tényleg vak vagy angyal!–újabb kacaj hagyta el a torkát. –Mindenesetre üzenetet hoztam neked. Itt az idő.

Azzal mélyen meghajolt, majd fekete köddé vált.

Gábriel értetlenül állt a sikátor közepén, és hiába nézett körbe, nem látott senkit, amitől igencsak rossz érzés fogta el. Ezért úgy döntött újra eltűnteti az angyali ragyogást, visszatér a lányhoz, és kideríti miért is olyan fontos, hogy vigyázzon rá.

Nem is sejthette, hogy Tamara is hasonló dologban töri a fejét. Mikor Belzi eltűnt azonnal lelépett, és visszaszaladt a kávézóba.

Nagyon is jól értette Belzebub minden szavát. A Pokol forrongani kezdett. Sokan túl lágyszívűnek tartották Lucifert, és el akarták távolítani. De ahhoz, hogy ez sikerüljön szükségük van arra, ami legyengíti a Herceget, és hogy megszerezzék, szükségük van az ő védencére is. Az nem volt kérdés, hogy meg kell védenie a családot.

Már csak azt kell tudnia, Gábriel most barát, vagy ellenség?

Sötét tánc- 18. fejezet

18. Fejezet

Gábriel álla leesett. Tamara? Valóban az a lány, illetve nő áll előtte, akit keresett? Véletlen lenne? Vagy valami ördögi, vagy netán angyali játék?

Urielből őszintén bármit képes volt kinézni, de ha az angyal Tamara karjaiba vetette, akkor annak biztosan oka volt. Uriel látomásai magától Istentől eredőek, s noha Ő maga ritkán avatkozik bele a dolgokba személyesen, tippet adhat, merre haladjanak az események.

- Gabe. Mint Gabriel?

- Tessék?- kérdezte az angyal zavartan. Zavar? Talán nem is ez a legjobb szó. Inkább kész Káosz.

Akkor még ő maga sem tudta, mennyire igaza van.

- Azt kérdeztem, hogy Gabriel? Mint Isten Hírnöke?

Az angyal arcára mosolyt csalt saját neve és titulusa, úgy hogy ennek a nőnek a szájából hallotta. –Igen. Úgy.

- Nos, akkor. Lenne kedve Isten Hirnökének meginni velem egy kávét?

- Kérlek ne hívj így. –kérte őt az angyal. A hiúság nem éppen bocsánatos bűn a mennyek angyalainak, és ha tovább hallja ezeket a  szavakat, a végén még bűnbe esik. Az emberek világa még számára is rejt veszélyeket.  Az a sok érzelem, mindenkit képes megrészegíteni.

- Inkább maradjunk a Gabenél.

- Rendben. –bólintott rá a lány. – Akkor este nyolckor várlak, ott a sarkon. –mutatott a közeli kis kávéház felé.

- Én azt…

Tamara mosolyt villantott felé. – Nem most. Jelenleg arra várok én is, hogy bemehessek a múzeumba.

- Veled mennék, ha nem gond.

Tamara csilingelő nevetésének kíséretében vonultak be a következő csoporttal.

Tamara nagyon jól érezte magát a férfi társaságában. Régen nem érzett már ilyen erőt maga mellett. Talán csak egy bizonyos személy mellett, de azt is csak azért mert az volt aki.   

Csakhogy Tamara sem volt éppen átlagos ember.

Folyamatosan szemmel tartotta Gabrielt, mert furcsállta az egészet, ahogy megjelent, ahogy vele tartott, és elfeledkezett arról, akit keresett. Hacsak nem ő maga volt az.

Ahogy a múzeumban mentek körbe, Gabriel hirtelen megmerevedett minden ízében. Alig volt észrevehető, és csak egy pillanatig tartott, de Tamara ugyanúgy megérezte. Ám nem tett, és nem mutatott, semmit, kíváncsi volt mit keres itt a férfi.

Késő délután volt, amikor kijöttek. Gabe elnézést kért, és elindult a tömegben, észre sem véve, hogy miután biztonságos távolságba került tőle Tamara utána ment.

Az évek és a tapasztalat dolgoztak Tamara izmaiban és lelkében. Annyi ideje már, hogy ennyire izgalmas játszmába keveredett, bár ő maga választott annak idején, azért az adrenalin száguldása az ereiben mámorító volt számára.

Sajnos a sok évnyi kihagyás miatt elvesztette a férfi nyomát.

- A fenébe!- rúgott a falba a kis utcában ahol a férfi nyomát elvesztette. – há!- Tényleg öregszem! Á!

Az órájára nézett, még pár óra, és végre kiderítheti, mit is keresett itt Isten Hírnöke.

Este nyolckor már tűkön ült a kávézóban. Tudta nagyon jól, hogy Gabriel el fog jönni. Elvégre egy angyal nem szegheti meg a szavát.

Sötét tánc- 17. fejezet

17. fejezet

Gábriel London utcáit járta. Beleolvadt a forgó tömegbe, már amennyire angyali kisugárzása engedte. Lassan lépdelt, fejét lehajtva. Szőke fürtjeit olykor meglibbentette a lágy szellő, csizmájának sarka egyenletesen kopogott a betonon, míg el nem érte a Baker street 239-et.

Halomban álltak az emberek, épp egy Sherlock-fan találkozó volt, és mindenki egyszerre akart betódulni a múzeumba.

Férfiak és nők abban a fura sapkában, némelyikük pipával, és még a kabát is rendjén volt. Gábriel csak ámult, hogy egy kitalált szereplő hogyan vonzhat ennyi embert, hogy példaképnek, örömük forrásának tekintik, bár tényként kezelte, hogy sir Arthur Conan Doyle nagyszerűen alkotta meg szereplőit.

Minden esetre elég furcsán festett ő a maga fekete szerelésében a sok korabeli jelmezes ember között.

A múzeum kísérője elosztotta a társaságot két részre, és szerencséjére, de inkább Gábriel közbenjárásának köszönhetően, a felhördült tömeg szép nyugodtan megegyezett és mindenki kivárta a sorát.

Az angyal szeme végigpásztázott mindenkin. Egy apa, aki az elméjét tartja karban a történetekkel, egy iskolás lány, aki emiatt jelentkezett a rendőrségre, egy fiú, aki csak szereti a rejtélyeket, és még sok hasonló ember. Gábriel csak mosolygott, hisz ennyi reményteli szív minden angyal szájára mosolyt csal.

- Tán vicces valami?

A csilingelő hang a füle mellett szólalt meg. Az angyal felpattant, és hirtelen azt sem tudta mi történt. Hogyan lopózhatott valaki így mellé? Hiszen éreznie kellett volna a jelenlétét.

A lány ahhoz a korláthoz támaszkodott, ahol az előbb Gábriel is könyökölt. Kezét karba tette, egyik lábát a vasnak támasztotta. Zöld szoknyája térd alatt fodrozódott, fekete harisnya volt rajta és magassarkú bakancs. Szőke haját piros, kötött svájci sapka alá rejtette, és ugyanilyen színű kabátot viselt. Összességében vidám, mégis elegáns hatást nyújtott, nagy zöld szemei pedig kíváncsian tekintettek az angyalra.

- Nem, félreérted, nem rajtuk mosolyogtam, hanem velük.

- Velük?- a lány oldalra fordította a fejét, mint a kiskutyák, amik valami olyat látnak, ami érdekli őket. Gábriel újra elmosolyodott, mert nagyon aranyosnak találta ezt a reakciót.

- Igen.- mutatott rájuk- Nézd őket. Egyszerűen már attól boldogok, hogy a ház előtt állnak, és ha bemennek, akkor teljesül a leghőbb vágyuk. Sokaknak változik majd meg az élete a látogatás után. Ez pedig jó dolog.

- Érdekes egy fazon vagy. –nevette el magát a lány. –Még nem találkoztam hozzád hasonló motoros, vagy gót..nem is tudom milyen szerelés ez. Szóval olyannal, aki nem neveti ki őket.

Gábriel hogy hogy nem, de fülig pirult, szinte érezte, ahogy ég az arca. Visszaült a korlátra, és tovább figyelte a tömeget.

- Vársz valakit?- kérdezte a lány. Ahogy Gabriel hallgatta, a hangjában mindig ott volt valami vidám felhang, amitől a beszéde olyan volt, mintha kis csengettyűk dallamos zenéjét hallgatná.

- Miből gondolod?

-A viselkedésed erről árulkodik.

Gábriel elámult. A mennyben megjegyezte Tamara aurájának lenyomatát, de ezen a lányon ezt nem látta. Vagy nem nézte meg rendesen.

- Mi vagy te?- kérdezte elképedve a lányt, mire az elmosolyodott és felnézett az angyalra.

- Kriminológus vagyok.

A férfi teljesen elképedt. Egy ilyen fiatal lány? Látszódhatott rajta, hogy nem tudja hová tenni, hisz a lány már fülig érő szájjal nevetett.

- Nyugi. Mindenki így reagál elsőre. –Azzal ellökte magát, és Gábriel most látta meg igazán, hogy a lányzó legalább 180 centi magas. – Ha leveszed azt a ronda napszemüveget talán be is mutatkozom.

Gábriel szinte azonnal eleget tett a kérésnek, bár azt a szemüveget direkt viselte, hisz az angyali ragyogást egyedül a szeméből nem tudja rejteni. Mégis. Muszáj volt eleget tennie a lány kérésének.

A szőke lány belepillantott a ragyogó kék szemekbe, és hirtelen úgy érezte, mintha az övé is megcsillant volna a férfiében. Elámult attól a békés érzéstől, ami ebben a pillantásban volt. Kezet nyújtott, ahogy ígérte.

- Tamara vagyok.

Ez volt a perc, amikor Gabrielben felfordult a világ. Ezer és egy kérdés száguldott végig az agyán, és semelyikre nem volt válasz. Jelenleg.

- Gabe.

Rémkirály

Rémkirály

Egy sötét nap, egy fekete éj.

Egy baljós tánc, egy végzetes fény.

Bíbor hajnalt bont az éj.

Borús napot,

Kopár éjt hoz

Péntek tizenharmadika.

Anna első bálja volt. 25 évesen végre bemutatkozhatott a nagyérdeműnek az első saját szervezésű estélyén, mely nem volt más, mint a szülinapi bálja. A mai péntek tizenharmadika volt Anna nagy napja.

Boldogan ébredt, bár lelkében ott motoszkált egy érzés, egy régi vers kezdete, a változás fénye. Reggel nyolckor kipattant az ágyból, a báli ruha letakarva a fogason pihent egy zsákban, a maszk pedig, amiért a fél országot bejárta, s végül egy ódon kastély urától kapta meg, a dobozában pihent.

Azt még senki nem látta rajta kívül. Egy hete volt nála, s azóta, amióta megkapta csak azon forgott az esze, amit az idős úr mesélt neki róla. Nem kért érte pénzt, sem semmi mást, csak annyit hogy elmesélhessen egy történetet.

Három család viszályáról, két szerelmes szívről, és egy átokról. A Rémkirály átkáról.

- Ismeri Goethe meséjét?- kérdezte az öregúr.

- Persze. –válaszolta Anna- Annyira szomorú történet.

- Igen. - sóhajtott a másik- Valóban az. De tényleg csak egy mese. Az igazi történet ennél sokkal szomorúbb.

Anna pedig végighallgatta a mesét.

A Három család békében élt egymás mellett. Az egyiküknek fiai voltak, a másiknak lányai, a harmadiknak csak egy beteges gyermeke. A két nagy famíliában nagy volt a boldogság, sok a házasság, a harmadik azonban elszigetelve, komoran élt. Nem félték őket, ám nem is voltak róluk jó véleménnyel. Úgy tartották, a férfi sötét mágus, az asszony fehér boszorkány, s gyermek azért olyan beteges, mert a teste nem bírja el a két vér keveredését, de amíg nem bántják őket, hát a város is békén hagyja a családot.

Igen ám, csakhogy ha egyszer két nagy família házasítja a gyermekeit, akkor ahhoz hozomány is kell, ami már fogyóban volt. Így hát összeesküvést szőttek a harmadik ház ellen, és besúgók, kémek, lefizetett emberek segítségével a családnak hamarosan menekülnie kellett a kastélyból, hátrahagyván mindent. Kisemmizve és egyedül, de boldogan éltek ezután is a távoli erdő közepén, egy fakunyhóban, mikor is történt, hogy a lányos család legkisebb gyermekének lova megbokrosodott és messze vágtatott a szokott ösvénytől.

A fekete hajú szépség félve vezette lovát az erdő mélyén, amikor is egy nyílvessző csapódott mellette az avarba.  A lány sikoltott, amikor egy erős kéz hátulról befogta a száját.

- Nézz az avarba - hallotta a lágy hangot a fülében, s noha még nem látta a férfit, szíve nagyot dobbant a lágy dallam hallatán. Lenézett, s valóban megpillantotta egy mérges kígyó tetemét, melyet egy nyílvessző terített le.

- Megmentetted az életem. – mondta s megfordult. Akkor, ott, elvesztek mindketten, s még csak nem is tudták.

Eltelt pár év. A lány sosem mondta el mi történt az erdőben, de folyton visszajárt a fiúhoz, akinek ez lett a veszte. Egy nap a két család tagjai követték a gyermeket, és amikor megtudták hová megy rajtuk ütöttek. A lányt elvonszolták, a fiút és családját kegyetlenül lemészárolták. A szomorú gyermek kedvesét siratta, de eljött az idő, és férjhez kellett mennie. Ő úgy határozott álarcosbált rendez, s ahhoz megy hozzá, aki a legfélelmetesebb. Eljött a bál napja s tódultak a tehetős vendégek a városból. De hiába a sok szertartás, a papok jelenléte, hogy megóvják az embereket a gonosztól, mert a bál a lány kérésére péntek tizenharmadikának reggelétől éjjeléig, egy egész napon át tartott volna, ez sem volt elég. A táncteremben egy árny  várakozott. Láthatatlanul, meglapulva. Várva az alkalomra.

Anna gondolatait kopogás szakította félbe. A nővére jött, hogy boldog születésnapot kívánjon neki, de gyors ölelésnél és egy puszinál többre nem futotta. Anna meg is értette, nővérének két gyermeke volt már, s mindkettő gyomorrontással küzdött otthon, ilyenkor pedig egy édesanya gyógypuszija mindennél többet ér.

- Ne haragudj, hogy nem maradok, de…

- Ugyan már, emlékszem még milyen gyerekkorban egy gyomorrontás! Menj csak. –Anna nevetve nézett rohanó nővére után. Ő volt a legidősebb a kilenc testvér közül, és Anna a legfiatalabb.

Volt még dolga a bál körül, de egész nap eszébe jutottak az idős úr szavai. Mintha már ismerte volna ezt a történetet régről. Valaki mesélte neki gyerekkorában? Vagy álmaiban látta? Hiába törte a fejét nem emlékezett rá, ahogy arra sem hol látta az álarcot.

Amikor egy pillanatra leült nagyszülei könyvtárának egy csendes szegletében behunyta a szemét újra felrémlett benne a szomorú história.

Elérkezett az idő, s a lány is megjelent. Vérvörös ruhában, sejtelmes, vörös színű maszkja kacskaringós díszítése elrejtette arcát, s csak bánatos, szerelmes barna szemét lehetett tisztán látni. A maszkot még a fiú ajándékozta neki.

Éjfélt ütött az óra, baljós éjfélt. Elkezdődött a keringő s egymást váltották a partnerek, de egyikük sem volt elég félelmetes, pedig mindent megtettek, hogy minél rémesebben nézzenek ki. Mígnem megjelent a Fekete ruhás alak. Fekete maszkja fél arcát takarta. Egyszerű volt, fekete mintáit csak a gyertya fénye világította meg, de a mögötte rejlő szempár félelmet keltett mindenkiben. Akire csak ránézet, abban megfagyott a vér.

 Úgy uralta a teret mintha csak az övé lenne. A fiús család nem nézhette tétlenül, hogy elúszik egy jó parti, rávetették magukat a férfira, de ekkor kivágódott az ajtó, a gyertyák lángját elfújta a szél, csak a telihold fénye világított be, vészjósló kört fonva az ismeretlen köré. A félhomályból csillogó, rubinszemű kutyák kezdtek testet ölteni, s védelmezőn fonták körbe a két ifjút.

- Ki vagy te!- kiáltották az egybegyűltek, félelmük tapintható volt, érezhető. A morgó kutyák nyála kimarta a márványt ahová rácsöppent, éles agyaraik csattogva tartották távol, aki közel akart menni a párhoz.

- Ki vagy?- kérdezték újra. S akkor a férfi válaszolt.

Újra kopogás ébresztette fel. Álom lett volna csupán? Nézett maga elé, hiszen olyan valóságos volt. Még a szíve is fájt. Annyira fájt, hogy a könnye is majd kicsordult.

- Kicsikém!- köszöntötte az édesanyja. – Boldog születésnapot drágám!

- Köszönöm mama!- ölelte át szeretett szülőjét.

- A nagyanyád biztosan örülne egy ilyen bálnak.

Anna nagymamája tíz éve halt meg, itt ebben a könyvtárban, ahol annyit mesélt neki gyerekkorában. 

 Igen! A nagymama történetei!

- Mama. –szólt hozzá – Emlékszel, mennyit mesélt nekem itt a nagyi? Aztán meg te.

- Igen kincsem. – sóhajtotta- Milyen régen is volt már!

- Hol van az a festmény? Amit annyira szerettem?

Nem lehetett nem észrevenni, hogy az asszony megremeg. Elengedte Annát, és rá sem nézve az ajtó felé vette az irányt. – Este találkozunk kedvesem. –hangja elcsuklott a ki nem mondott szavaktól, és Anna először érezte a nap folyamán, hogy minden meg fog változni.

Ahogy az ablakon bámult kifelé újra az a régi érzés tört rá, mely gyermekkorában is kísértette. Kísértés volt valóban? Vagy valami elérhetetlen vágy? Oly rég volt már, mintha igaz sem lett volna.

Hirtelen előtörtek a régi emlékek. Tizenöt évesen kezdett álmodni. Felperzselt föld… Egy álarcosbál…egy fekete szempár…egy vérvörös maszk…

Kitekintett a ház udvarára, szürke felhő úszott az égen, baljós köd vonta körbe a novemberi délutánt. Megpróbált a fehér fátyol mögé látni, de szeme képtelen volt fókuszálni. Csak egy árny suhanását látta, ami akár egy madár is lehetett. Akár.

Anna felkapta a kabátját, a sálat, a sapkát és kilépett a házból. Fekete haja meg meglibbent a hideg északi szélben miközben a közeli erdő sűrűjében keresett valamit.

Amikor megtalálta könny szökött a szemébe, legördült az arcán, s felitta a fagyott fekete föld.

Lehajtott fejjel, gondolataiba mélyedve vonult haza.

Az erdő mélyén, kopár fák alatt, a fekete föld tetejét csizmás lábak törték fel. Fekete ruhájában egy árny szelte át a tejfehérré vált ködöt. Senki nem sejtette, mi viszi őt előre, még ő maga sem. De mennie kellett tudta jól. Előre, ameddig kell. Amíg meg nem leli, amit keres.

Menni, ha kell az idők végeztéig, folytatni az utat, míg meg nem találja a sors által neki szánt igaz utat. Az egyetlen utat, ami a boldogsághoz vezet.

S ment a bánat szagát követve, arcát sötét csukja takarta, kezén fekete kesztyű. Hatalmas termete előtt még az erdő is meghajolt, nyomában csahos szolga loholt fáradhatatlanul.

Vitték előre az emlékek. Olyanok, melyek talán meg sem történtek.

Hajtotta a kényszer, egy régi ígéret. Egyetlen szó, egy hang. Egy szem, egy arc, egy tánc.

Ősi legenda, mely tán mese, talán valóság. De mennie kell. És meg nem állni céljáig.

Mintha újra és újra lejátszódna egy réges-régi história.

- Egy Halott, egy Élő. Rég volt s most lévő. Két világ gyermeke, két világ foglya. Szerelmes szív szerelemtől fosztva. Gyűlölet ölt, szeretet szült. Tettek tettek eggyé, a Végzet tett uralkodóvá. Parancsolok fénynek és árnyak, de nem tudok a szív szavának. Király lettem, általatok, tetteitek virága. Én vagyok a Rémkirály, Családok Átka.

Amikor a szavakat kimondta mindenki reszketni kezdett, csak a lány nem, Ő felismerte szerelmét, de a gyűlölet a két család iránt elzárt minden utat a férfi szívében, s amikor fekete szemébe pillantott ott csak üresség és halál volt.

A lány szíve megszakadt s holtan esett össze a Rémkirály kezében.

Hogy ezután mi történt? A vérebek a bálozók közé vetették magukat s a két család tagjait kezdték mészárolni. Mindenki sikítva, futva menekült, de a túlélők egy valamiben egyet értettek. A Rémkirály karjában a lány holttestével eltűnt a holdfényben azon a péntek éjszakán s csak ez a vérvörös maszk maradt utánuk. Hogy mi történt velük, azt már nem tudja senki. De azt mondják, a Rémkirály átka azóta is sújtja a családokat, és az csak akkor törik meg, ha a Rémkirály jeges szíve újra megdobban péntek tizenharmadikán.

Beköszöntött az éj. A telihold halvány fényét elnyomta a terem kivilágítása. A különálló pódiumon egy zongora kvintett szolgáltatta a zenét.

A vendégek sorban egymás után érkeztek. Kin a régi korokat idéző ruhaköltemény, kin modernebb összeállítás. Színek kavalkádja özönlötte el az ódon kastély báltermét. Velencei hangulatú, egész arcot takaró maszkok váltották a nyuszi álarcokat, az ördögszarvas hajpántokat a glóriás fejdíszek. Mindenki a lehető legjobban akart kinézni Anna első születésnapi bálján.

Nem is sejtették, hogy valaki más is bebocsátásra vár. Valaki, aki már nagyon régen várt erre a pillanatra.

A teremben szólt a zene, az összesereglett tömeg táncolt, színes kavalkádként keringtek a parketten. Ruhák suhogása, cipők koppanása, italozók kurjongatása, bódult nevetés törte meg az éjszaka csendjét.

A hold magasan járt az égen, fénye halványan sejlett át a fekete felhőkön. Az árny pedig csendben várt.

Tízet ütött az ősöreg állóóra. A teremben elhalkult a zene, s mindenki a lépcsősor teteje felé tekintett.

Ott állt Anna vörös ruhájában, fekete haja aláhullt a hátán, vérvörös maszkjának kacskaringós dísze takarta az arcát. Lassan lépdelt le a lépcsőn, aminek a végén az apja várta, akivel az első táncot lejtette.

A legboldogabb napjának kellene legyen a mai, de a lány szemében szikrát gyújtott a szomorúság.

A partnerek egymást váltották a keringő alatt. Aztán a zenekar belekezdett egy új dalba. Baljós hangon szólt a zene, egyátalán nem születésnapra való, de ami ezután történt…

Az ajtó kivágódott, s az árnyékból előlépett egy alak. Termete magas, ruhája fekete, arcát fekete maszk takarta. Minden lépésénél elaludt egy csillár, mígnem a termet csak a díszgyertyák, és a hold fénye világította be. Odalépett Annához, s táncolni kezdett vele. A zenekar úgy játszott, mint akiket megbabonáztak, s az egybegyűlt társaság is úgy figyelt, mert a férfi oly rémisztő volt, hogy aki csak meglátta a szemét megrettent.

Anna pedig figyelte a szempárt, mely olyan fekete volt, mint a legsötétebb éjszaka, és szívében bánat helyett a remény szikrája kezdett el lobogni.

- Ki vagy te?- kérdezte az alakot.

De ő csak mélyen a szemébe nézett, s le sem vette róla. A zenekar újabb dalt kezdett játszani, mit az egybegyűltek már nem néztek olyan jó szemmel. Közelebb lépvén azonban hatalmas, véres szemű fenevad állta útjukat.

- Már tudom ki vagy. – súgta a lány, erre megragadta és maga után húzta őt az idegen. A ködből, ki tudja honnan, fekete mén öltött testet. A férfi felszállt, majd karját nyújtva a lánynak felhúzta maga mellé és elvágtattak.

A tömeg, bénultságukból ocsúdván azonnal utánuk eredtek. Fegyverekkel, vadászebekkel, lámpákkal indultak a Rabló után.

Anna tudta hová mennek. Oda, ahol minden elkezdődött, s talán ma véget ér. Miközben sebes iramban vágtattak, Anna fel felnézett a Rémkirályra. A férfira, aki elrabolta a szívét, majd összetörte. Jól tudta, hogy talán nem az ő saját szíve volt, de valahogy mégis.

A ló megállt. Az fagyott erdő közepén, a fekete föld felett. Az Rémkirály leszállt a nyeregből, lesegítette Annát is.

- Tudod, miért vagyunk itt?- kérdezte mély, bársonyos hangján, melyet a lány oly jól ismert az álmaiból. 

De most Anna maradt szótlan, csak odament a férfihoz, kezét az arcára tette s belenézett fekete szemébe, amiben látta mostani önmagát, s minden eddig megélt életét. Szeme megtelt könnyel a sok bánattól, de most döntött. Erősebb lesz, mint a Bánat és a Gonoszság. Ő már nem Johanna, aki meghalt a bálon, ő Anna, aki élni fog, azzal, akit szeret.

Egy könnycsepp csordult le a szeme sarkából, mit a Rémkirály meleg keze törölt le.

- Egy Halott, egy Élő. Rég volt s most lévő. Egy ember szerelme, egy király fogja. Szerelmes szívem szerelemtől gyújtva. Szeretet szült, szerelem táplál. Szívem szívedre talál.

Egy vagyok a fénnyel, egy vagyok az árnnyal, elmondom a szív szavával.

Te vagy a Rémkirály, az átok, mely megöl. De légy velem s mellettem, s ha igazán szeretsz, engedd, had legyek a Királynőd.

Amikor a Rémkirály újra belenézett a csillogó, barna szemekbe szíve akkorát dobbant, hogy teste nem bírta, és összeesett.

Anna karjába vonta a férfit, aki  könnyeitől ázott arcát a lány vállába temette.

- Hát mégis szeretsz?

- Mindig szerettelek. Annyi élten át, nem ismertelek, vagy ismertelek, de mindig szerettelek. Mindig szeretettelek…Malakiás.

A hatalmas telihold fénye bűvös sugarat vont a sötét erdő fekete földje köré, s a Rémkirály levette álarcát. Amikor megszólalt mély, bársonyos hangján Anna felnézett a tiszta kék szemekbe, a gyönyörű arcra mosolygott és szíve csordultig telt szerelemmel.

- Annyira reméltem. –mondta még mindig könnyektől folytott hangon a férfi- annyira reméltem, hogy te megérted. Figyeltelek, és te más voltál, mindenben. Annyira reméltem Anna...

- Kérlek, mondd ki, mit oly régóta várok már.

- Anna- mondta a Rémkirály - Szeretlek. – azzal szerelmes csókot lehelt kedvese ajkára.

A keresőcsapat éjfélkor elvesztette a ló nyomát. Úgy döntöttek másnap újra folytatják a keresést, de végül nem akadtak másra, mint egy gyönyörű zöld füves területre az erdő közepén.

Hosszú napokon át keresték,  és kerestették a lányt, mígnem egyszer csak csengettek a ház ajtaján. Egy idős úr állt az bejáratnál, kezében egy becsomagolt tárggyal.

- Ugye jól tudom, hogy önök Anna szülei?

- Tud valamit a lányunkról?

Az öreg csak vidáman mosolygott. - A lányuk jól van. És nagyon boldog- mondta, azzal átnyújtotta a csomagot. - Ezt küldi önöknek.

Mire a szülők letették a tárgyat és visszaértek az idős ember eltűnt. Visszamentek hát a könyvtárba és megnézték, mit is küldött nekik Anna. Egy festmény volt. Egy nagyon régi festmény.

Anna édesanyjának könnyek szöktek a szemébe, majd fogta a képet, s a könyvtár kiemelt helyére akasztotta.

A régi olajképen egy boldog pár táncol egy bálon. Az egyikük vérvörösben, a másik feketében, de a szemükön látszott, hogy boldogok.

Sok idő telt el, s Annáról azóta is csak egy-egy kép, festmény, portré, vagy fotó érkezik, de mindegyiken nagyon boldog egy ismeretlen fiú mellett.

Anyja minden november tizenharmadikán az ablakban áll s várja őt, talán majd hazatérnek egyszer, s mindig eszébe jut egy régi vers utolsó versszaka.

Volt egy nap, egy fekete éj.

Egy gyönyörű tánc, mennyei fény.

Bíbor hajnal szárnyat bont.

Fényes Napot, s

Boldogságot hozott

Péntek tizenharmadika.

Farkasok Éneke- V. Fejezet

V. fejezet

Amikor Shadow felébredt a hideg földön az első gondolata nem a fájdalom volt. Azt már megszokta hosszú élete során. Pax járt a fejében, é az, hogy a lánynak védelemre van szüksége.

Dacolva az élettel, amit a sors Shadowra mért, összeszedte magát és kisétált az őrházból. Most olyat fog tenni, ami ellenkezik mindennel, amit egész eddigi életében belevertek. Már csak egy feladata volt.

Az ő dolga volt, és mindent el is fog követni, hogy megtegye.

Felvette a kabátját és a lakásához ment. Gyalogosan, az éj leple alatt szökött meg a Lawson birtokról. Magához vette a fegyvereit és vadászni indult.

Hamarosan meg is találta a vadat. Tudta nagyon jól hol kell keresnie.

Pax a McIntire birtokon volt.

Ezen az éjszakán már csak a szűk család volt jelen, és mind készültek az éjféli vágtához. Pax azonban nem volt közöttük.

Amikor a falka útnak indult Shadow az épület felé kezdett közeledni, amikor meglátta, hogy a lány épp leugrik az emeleti ablakból. Úgy ért földet, mintha mindig is ezt csinálta volna. Puhán és hangtalanul landolt, majd az erdő felé vette az irányt.

Shadow pedig követte. Vadászhoz méltón, már ha ez egyáltalán méltóság, cserkészte be a zsákmányt. A kezében ott pihent a vadászkés áldozatra várva.

Pax fekete ruhája elveszett a fekete erdő sötétjében, amikor nem mozdult, a szinte láthatatlan volt, még a sokat edzett szemnek is nehezen sikerült őt észrevennie.

Csak a haja fénye árulta el merre állt. És Shadow támadott. A lány egy szempillantás alatt megfordult és körübelül ugyanilyen gyorsan a kezében is volt a vadászkés markolata.

-Miért vagy itt?-kérdezte nyugodt hangon a férfit.

-Tudod miért jöttem.

A lány szája enyhén szétnyilt, Shadow számára hívogatón rózsás volt.

A szája lecsapott a lányéra.

A csók szenvedélyes volt. Magával ragadó. Shadow egy fának nyomta a lányt. A keze belecsúszott a szűk nadrágba, és megtalálta azt a pontot ahova a farka is készülődött. A kezével izgatta a lányt miközben egyre szorosabban préselte a fához.

Pax átkarolta nyakát és a tarkójánál simogatta a haját, miközben lágyan tartotta a fejét.

Shadow előbb lehúzta a lány nadrágját, majd a magát is kiszabadította a szorításból, és az ölébe vette őt majd egy erős lökéssel beléhatolt.

A lány átfogta a lábával, hogy megtartsa magát, miközben fogadja a lökéseket.

Shadown eluralkodtak az ösztönök, nem tudott tiszta fejjel gondolkozni. Belemarkolt a lány fenekébe és kicsit megemelte a csipőjét, hogy még mélyebbeket tudjon lökni. A szűk , nedves hüvely satuként fogta körbe, a surlódás okozta áramütés szerű érzés fokozta a vágyukat. Mindkettejükét.

Pax belemarkolt erős vállába, mikor a csúcshoz közeledvén elemelte a hátát a fától és még közelebb simult a férfi testéhez.

Shadow tudta, hogy hamarosan elélvez, minden egyes porcikája megfeszült, ahogy közeledett egyre fokozta a tempót.

Aztán egy nagy lökéssel mindkettőjüket elérte, a kéj hulláma csapott át a testükön, elöntve őket érzéki gyönyörrel.. Shadow nyakán kidagadtak az erek, míg a gyönyör hullámai végigsöpörtek a testén.

Amikor képes lett újra kinyitni a szemét Pax világító kék szeme volt az első, amit látott. Aztán ahogy a színek visszatértek látta, hogy a lány bőre kipirult, enyhe verejték ült ki rá, és alighanem az övére is.

Az volt a dolga, hogy megvédje. Hogy kielégítse, hogy az övé legyen.

Mindörökre.

Amikor megnyugodtak Shadow kihúzódott a lányból, de nem engedte el. Csak a szemébe bámult, amik fátyolosan néztek az övébe.

Visszahúzta rá a nadrágját, majd a magáét is felvette. Kisöpörte a hajából az előrelógó tincseket és szorosan ölelte.

-Miért jöttél?-kérdezte a lány.

-Érted.

-Ki küldött?

-Magamtól jöttem. Pax..

-hm...

-A francba..el kell mondanom valamit...

Pax egy szempillantás alatt visszanyerte az öntudatát és az önuralmát.

-Jön valaki. Menned kell. Most!

Shadow arra felé pillantott amerre a lány is nézett. Igen. Jönnek. Gyorsan felkapta a kést a földről, és a lány kezébe nyomta.

-Tessék, fogd. Veszélyben vagy. Én a közelben maradok, és figyelni foglak. De neked is meg kell védened magad.

Pax csak bólintott és a nadrág hátuljába a pulóvere alá rejtette a kést. Egy utolsó csókot váltottak majd Pax visszaindult a ház felé, Shadow pedig az ellentétes irányba.

-Várj!- futott utána a lány- a bevatásom, a jövő héten lesz. Kihallgattam őket.

Shadow félelme kiült az arcára. Ha más is megtudja.

-Figyelj. Nagyon kell vigyáznod. Ne igyál, és ne egyél semmit, amit nem te készítettél. És ha minden veszni látszik, akkor fuss. Rohanj, és ne foglalkozz semmivel.

-Értem.

-Menj. Siess.

Shadow nézte a távolodó Paxot, de addig nem mozdult, amíg a lány nem sétált be az ajtón. Szerencsére senki sem látta.

A szobában járkáltam és azt a kést néztem, amit Shadow adott. A pengéje enyhén ívelt, a  végén recés. A markolata ezüstveretes fából volt. Rajta az a jel, ami a Shadow csuklóján lévő bőrszíjon is volt. És a markolat tövébe egy szalag volt kötve. Egy fehér szalag amit, itt ott vörös festékkel színeztek meg. Legalábbis azt hittem festék, amíg kissé meg nem dörzsöltem. Csak úgy áradt a vérszag belőle. Shadow vérének illata. 

Kopogtak az ajtón. Gyoran visszabújtam az ágyba, mivel elvileg megint rosszul vagyok. A kés a takaró alatt nyugodott, a kezemben.

-Szabad!

-szia!-dugta be a fejét az ajtón tündérke.- Jól vagy?

-Még mindig a tegnapi lazac. Úgy látszik, reggel kicsit korán örültem.

Tündérke leült az ágy szélére és elmesélte, amit reggel nem tudott. Annyi volt a különbség, hogy már tudtam, én vagyok a fekete farkas.

De még mindig nem tudtam, és nem értettem mindent.

-Furcsa, hogy a bevatásodat áttették a jövő hétre.

-Tessék?-kérdeztem vissza, mintha nem tudnám mi van.

-Átteték a jövő hétre. Úgy látszik, a mama nagyon meg akar tőled szabadulni. Kár, mert én kedvellek.

-Mondd csak Tündérke. Miből áll a beavatás?

-Jó muri!-nevetett Judith- Először is bemutatnak a családnak. Minden nagy családnak. A következő, hogy bemutatod miben vagy jó. Hogy hol a helyed a klánban. Aztán egy rítusnak nevezett rész következik, amikor is a családok közül azok a fiatal férfiak, akik veled egy szinten, esetleg magasabban helyezkednek el, és megtetszettél nekik, kivívják a jogot, hogy megkörnyékezzenek.

-Mi?

-Férjet találnak neked butus! Már én is alig várom, hogy valaki vérszalagot adjon nekem. Olyan szerencsés vagy. Az én beavatásom csak két hónap múlva lesz a munkám miatt. De nem akarom abbahagyni a modellkedést még.

-Mi az a vérszalag?

-A vérszalag egy fehér színű szalag. Ami át van itatva a férfi vérével. Ha valaki ilyen szalagot ad neked, az azt jelenti, hogy örökre a tiéd marad, mert párjára talált benned.

Pax jól vagy? Olyan fehér lettél, mint az ablakkeret!

Gyorsan összeszedtem magam. -Minden oké. Tényleg!- mosolyt erőltettem az arcomra, noha inkább üvölteni lett volna kedvem.

-Kik érkeztek?

-Nahát hallottad őket? Tényleg nagyon rosszul lehetsz, ha aludni sem tudsz. Vendégek. Holnap megismerheted őket.

-Judith, mesélnél nekem a három nagy klánról?

-Nem mondák el neked ugye? A tanítód.

Nem, ráztam a fejem. Akkor Judith, a megmentőm, a szőke tündérke végre elmondta, amit már rég szerettem volna hallani.

-Valamikor nagyon régen volt három nagy klán. A Desmond, a Grayson, és a Blacklight. A három klán annyira erős lett, hogy veszélyt jelentettek a családokra, az egész népre, ezért a kisebbek összefogtak, és legyőzték őket, hogy kilétünk titokban maradjon.

Azt mondják, a Desmondok teljesen és biztosan kihaltak, de a családok ma is félnek, hogy a másik kettő visszatér, és akkor nem kegyelmez.

-Ki mesélte ezt neked?

-Mindenki így meséli. Mert így volt.

-Volt valami imertetőjele a három klánnak? Tudom, bután hangzik a kérdés, de volt?

-Volt, persze. A Graysonokét nem tudom, mindig elfelejtem, de a Desmondoké egy agyar, a Blacklight címerben pedig egy fekete villám volt.

A csendben a gondolataim a három klán és két ellentétes történet körül forogtak. Végül kiböktem.

-Judith, és ha az egész máshogy történt?

A lány úgy nézett rám, mintha vadidegen lennék. Értetlenség sugárzott a szeméből, hiszen ő mélyen hitt abban, amit az előbb elmesélt.

-Így történt!- azzal felállt és elment. Remélem nem gázoltam bele a lelkébe. De Kia teljesen máshogy mesélte. Csak nekem mondta el az igazat. Már ha az volt a telje igazság. És már tudom, hogy miért. Tényleg nagy veszélyben vagyok.

A hangulat ezután kicsit feszültebb lett. Hamarosan eljön a beavatási ünnepség. Azóta csak egyszer tudtam kilógni a házból Shadowhoz. Végigbeszéltük az éjszakát, de a szalagról nem ejtettünk szót.

-A nyomomban vannak. –mondta, hangjában pedig felváltva érződött a már feladtam és a sosem fogom feladni érzése.

-Shadow, ha megtalálnak megölnek. El tudsz bújni péntekig?

-Akkor lesz a beavatásod?

-Igen. Utána viszont el kell mennünk. Mindkettőnknek.

-Menjünk most.-mondta Shadow.

Tudom, hogy csak egy szóra vár. Igen. De én nem mehetek. Itt kell maradnom, hogy megtudjam az igazat. Hogy fényt derítsek a titokra. Magamért. Érte. Értünk.

-Mióta van meg a karkötőd?

-Gyere velem Pax. Menjünk el most.

-Mióta van meg?- kérdeztem újfent. Tudnom kellett. Biztosnak kellett lennem.

Shadow feladta a küzdelmet. Nem válaszoltam, tehát tudta, hogy nem vagyok hajlandó megszökni. És igazából ő sem akart egész életében bujkálni. Ezért nem válaszoltam.

-Amióta az eszemet tudom.

-Honnan van?

-Nem tudom. A kiképzőmtől kaptam. Ő sem tudja, honnan van. Igazából senki nem tudja mi ez. De erről az egyről tudom, hogy az enyém.

-És ez van a késen is.

-Igen.

-Shadow...

-Tessék?

-Neked, nincsenek húgaid ugye?

Shadow elkomorult. Olyan szomorúság költözött a szemébe, hogy az én könnyeim kezdtek el csorogni. –Már nincsenek, igaz?

És ő csak bólintott.

-Vadászok voltak, mint én. Kiváló harcosok, kiválóak, a legjobbak. Egyszer. Valahol fent északon vadásztunk egy emberfarkasra. Már majdnem sikerült legyűrnünk, amikor a semmiből felbukkant egy másik. Eltörte a lábam és nekihajított egy sziklának. Messze voltam, és nem tehettem semmit. Az a kettő, erősebb volt, és mindhármójukat megölte.

-Elkaptad?

-Nem. Soha többé nem akadtam a nyomára.

-Hogyan lettél vadász?- tudom, hogy fájó kérdés, de talán…

-Nem tudom.

-Emlékezz! Kérlek!

De csak a  fejét rázta, majd arcát felhúzott térdein nyugvó kezére hajtotta.

Nem tudom, hogyan volt képes túlélni ezt a veszteséget. Az agyam kattogni kezdett és végtelen permutációban gyártotta az összeesküvés elméleteket. A három nagy klán bukása, a lányok halála, az emberfarkas eltűnése, mind egy dologhoz vezet vissza. És ha az ég leszakad is, én a dolgok végére járok.

Az elválás most is nehézkes volt, de ideje volt visszamennem. Holnaptól kezdődik csak a neheze.

Álmaiban megint azt a borzalmas napot éltem végig. Égő ház, vérző emberek, az égett hús szaga. Mintha én is futnék messze a rémségtől, amikor egy véres arcú férfi néz a szemembe, és a tekintet megállít. Mond valamit, de nem értem. Aztán eltűnik, és én felébredek.

Vizesen, mintha nyakon öntöttek volna. Ziháltam, alig kaptam levegőt, a kezem remegett.

Kopogtak az ajtón.

-Kisasszony!

-Gyere be!- Eda volt az a szolgálólány. Kedves nő, nálam idősebb pár évvel. Olyan fekete haja van, mint nekem, a bőre azonban sötétebb. A szeme világosszürke, különlegesen csinos nő.

-jól vagy kedveském?

-Köszönöm kérdésed, igen. Mi a mai progi?

-Ma jön a másik három család megnézni téged.

-Hmm- azt hiszem, nem nézhettem ki valami fényesen. Hányingert kaptam, ha arra gondoltam, hogy meg kell ismernem őket. Eda megragadta a kezem.

-Pax, most nagyon figyelj rám. Ne egyél és ne igyál semmit amit nem te készítettél el magadnak.

-Ezt már más is mondta.-jegyeztem meg neki.

-Akkor fogadd meg a tanácsot.-azzal felkelt az ágyamról és elment.

Felöltöztem, most kivételesen normális ruhába, ami abból állt, hogy semmi nem lógott rajtam, semmi nem volt szakadt, és bakancs helyett magassarkút húztam.

Lementem a lépcsőn, a McIntire família már a nappaliban üldögélt, és a reggeli teáját iszogatta. Ám nem voltak egyedül. Ott ült, egy nő, olyan szőkére festve, hogy a haja inkább nézett ki napraforgónak, mint hajnak, egy szintén szőke, kigyúrt pali, és egy szótlan, 15 éves forma fiúcska.

Isabelle rámnézett, tőle szokatlanul elismerően, majd kortyolgatott tovább. Paul modorosan bólintott, Tündérke rám mosolygott és intett, Noell pedig majdnem körbetáncolt.

-Igazán csinos vagy ma. Ha mindig így öltöznél...

~ha mindig így öltöznék téli fagyban eltörném a lábam az első lépésnél~- Sajnálom, az nem fog menni, már ebben sem érzem magam a legjobban.

-Megértem. Nos, hamarosan megérkezik a többi vendég, majd mindenkinek egyszerre bemutatunk.

Akkor gördült be az első autó. Fekete bmw kanyarodott be az ajtó elé.  Kiszállt belőle a sofőr, ismerős volt. Aztán megértettem, miért.

Kinyitotta az ajtót, és Logan Lawson szállt ki belőle, mögötte a felesége, Saoirse, és...

A szívem egy pillanatra megállt, a fejem elnehezült, és ha nincs mögöttem egy oszlop amiben megtámaszkodhatom akkor összeesek.

Harmadiknak Duncan Parson szállt ki az autóból. Az a Duncan Parson, akit annak idején megütöttem.

-Minden rendben?-állt mellém Eda.

-Nincs.-súgtam neki- Eda, én ismerem azt a fiút.

-Ő Duncan Lawson.

-Parson, én ezen a néven ismertem.

-Parson az anyja neve. De Pax, felejtsd el, ami akkor történt. -mondta még mindig súgva- Légy erős, és nem lesz semmi baj.

Vettem egy mély levegőt, próbáltam megnyugodni. Ellöktem magam az oszloptól, amikor is Eda megérintette a hátam. Mintha egy felhő ereszkedett volna rám, olyan mélységes nyugalom szállt meg. Most szembenézek a múltam mégegy darabjával.

Farkasok Tánca- II. fejezet

II.                    Fejezet

A folyótól a kapitányságig tartó út rendkívül hosszúnak és borzasztó nyomasztónak hatott. Még az egyébként szókimondó és rendíthetetlen újonc is elmélyedt a gondolataiban. Olyan mély ráncok ültek a homlokára amik egyátalán nem jellemzőek a korosztályára, neki mégis jól állt. Nem veszett el tőlük a fiatalsága.
- Mire gondol?
- Scherlock Holmesra.
- Nem Poirot-nak kellene lennie a példaképének?
-Ő belga volt, nem francia.
-Sajnálom. Nem vagyok otthon a krimi regények világában.
Egy pillanatra sikerült kizökkenteni a gondolataiból. Láttam rajta, amikor rám nézett, hogy nem tudja mire vélni ezt a beszélgetést. Igazából én sem, de most valahogy nincs kedvem elrévedni a múlt sötét árnyaiban.
-Nem szeretem a krimit.
-Tényleg? –kérdezte nem kis meglepetéssel a hangjában. Nem bírtam nevetés nélkül megállni, mintha azt hitte volna, hogy a magamfajta nyomozó egy igazi barbár.
-Ne lepődjön meg ennyire Chevalier kisasszony. Attól, hogy nyomozó vagyok szeretek az aktákon, bűnügyi adatokon, és halottkémjelentéseken kívül mást is olvasni. Nem minden nyomozó tölti az estéit bárokban, edzőtermekben, vagy a lőtéren, ahogy azt maguk újoncok hiszik.
- És mit… szeret…olvasni?- kérdezte kissé határozatlanul.
-Leginkább a fantasy és a science-fiction irodalmat kedvelem. – erre úgy elkerekedtek a szemei, mint amikor valaki először hall valami érdekes dolgot az életében. –Ön mit szokott olvasni?
Kis hezitálás után végre válaszolt. Úgy látszik tényleg sikerült ledöbbenteni.
-Edgar Allen Poe. Ő a kedvencem.
-„Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár.
„Vendég lesz az”, így tűnődtem, „azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?”
-Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantom rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
S földi néven senki már.*”Ismeri a Hollót!-mondta vidáman. – Nem gondoltam volna…-a szájához kapta a kezét. Igazán mulatságos jelenet volt. Tényleg egy barbárnak nézett. –Elnézést , nem akartam…
-Nincs gond. Most legalább megtanulta, hogy ne csak a szemének higgyen. Az emberben olykor sokkal több lakozik, mint amennyit kívülről lát, vagy elsőre gondol. Ezért elárulom, Poe nekem is az egyik kedvenc íróm, de a novelláit jobban szeretem.
Chevalier kisasszonynak elállt a szava. Legalább tudom, hogy őt is le lehet hengerelni valamivel. Még mindig nem adtam fel, hogy hazazavarom, de kivételesen jól jött, hogy van társaságom. A múlt teljesen megbolondított volna és most egyátalán nem volt szükségem egy fejfájásra. Így az út második felében végig az irodalomról beszélgettünk. Legalább nem volt olyan nyomasztó egyikünk számára sem.

*Edgar Allen Poe: A holló (Tóth Árpád fordítása)


A Kapitányságon azonban kellemetlen meglepetés várt minket.
Egy rakás ismeretlen arc tolongott az emelten. Páváskodó öltönyösök, nálam is nagyobb testőrök rohangáló …
-Úr Isten!- állt meg előttem az egyik öltönyös és majdnem elájult amikor végignézett rajtam.
-Pierre!-rikított ki egy feltűnősködő hang a tömegből- Pierre!
-Henry! Gyere ide rögtön!
És Henry jött. Rózsaszín ingben és nyakkendőben, fehér zakóban. És mind a kettő engem mustrált végig, majd arról kezdtek el beszélgetni mennyire jól mutatnék a kifutón. Azt már meg sem vártam, amikor az ágyról kezdtek el beszélgetni.
-Jöjjön utánam- mondtam jelenlegi volt társamnak majd szépen átsétáltam a tömegen a stylistok, fotósok és ki tudja még mik között utat törve a kapitányság ajtajáig. A két marcona testőr azonnal gorillára vette a figurát, nem mintha megijesztettek volna. Túl sokat éltem már ahhoz, hogy tudjam, hol az ilyenek gyenge pontja.
-Mit akar?-vakkantott az egyik.
-Beszédem van a főnökömmel.
-Igazolja magát!
Mi vagy ki a fene van itt, hogy ennyire felbolydult az egész kapitányság?
-FŐNÖK!
Egy pillanatra az egész kapitányság elhallgatott, majd a kapitány kidugta a fejét az ajtón.
-Jó, hogy megjöttél Noir. Gyertek be mindketten. Ti meg folytassátok a munkátokat, van elég dolgunk!
A kapitány dolgozószobájának magánya most nem is volt olyan magányos. Egy fehérbe öltözött, csodálatosan vörös hajú nő ült bőr kanapén. A bőre porcelánszínű, a szája érzékien hívogató a szeme hűvösen zöld. Igazi nagybetűs NŐ!
Az összképet egyedül a mellette fontoskodó sötét öltönyös fickó rontotta.
-Madmoiselle Cherrymon kérem hadd mutassam be önnek Léon Noir nyomozót, kapitányságunk kiválóságát. –nyitotta a beszélgetést a kapitány- Léon, ő itt Madmoiselle Sophie Cherrymon világhírű modell.
-Üdvözlöm…kisaszony.
Kezet nyújtott felém, bőre sima , lágy és puha volt, az illata pedig olyan,mint az érett cseresznye. Igazán…lélegzetelállító.

Angiehell hirtelen azt sem tudta mi történik. Vagy mi játszódik le benne. Amikor meglátta a nőt a kanapén egy percre ő is megfeledkezett magáról. Sophie Cherrymonról azt tartották, hogy mindenki beleszeret, legyen bármelyik nem tagja.
És valóban, egy pillanatra Angie is megszédült, aztán az egész átkapcsolt valamiféle vészjelzésbe, és amikor látta, hogy Léon kezet csókol a nőnek előbújt belőle a féltékenység.
Igen, féltékeny lett a nőre. Arra, hogy Léon észrevette, aztán viszont egy még furcsább érzés kúszott be a gondolatai közé ami nagybetűs vörös vészjelzést küldött minden porcikájának.
Valami nagyon nem stimmelt a szupermodellben és nem az ,hogy a férfiak belezúgtak mind egy szálig.
Valamit titkol, és valamit nagyon akar.
Mindez pár pillanat volt csupán, és akkor ért véget amikor a nő őt is megszólította.
-Jó napot kisasszony.
-Jó napot. Angiehell Chevalier vagyok, Noir nyomozó társa.
-Nyomozó? Ilyen fiatalon?!-és végigfuttatta tekintetét a szőke lányon.
Angienek nem tetszett ez a méricskélés. Feszélyezte és a legszívesebben kirohant volna a szobából a friss levegőre, de tartotta magát.
Amikor a bemutatkozás megtörtént mindenki helyet foglalt majd a kapitány vázolta a helyzetet.
-Cherrymon kisasszonynak a környéken lesz bemutatója két hét múlva. Egyfelől a mi dolgunk lesz, hogy a helyet biztosítsuk, másfelől viszont- elővett egy papírlapot az asztalon lévő aktából és a két nyomozó elé helyezte- Nekünk kell megvédenünk a hölgyet is.
Angie kinyitotta az aktát. Egy kézzel írt levél volt benne amit Angie hangosan felolvasott.
-„ Te leszel a következő. Darabokra téplek” köze lehet a nyomozásunkhoz?
-Valószínű. –mondta a kapitány mély aggodalommal- De nem biztos. Amióta a jutalom él, azóta nem tudhatjuk mi valós fenyegetés és mi nem ami kapcsolatos vele. Mindenesetre kellő elővigyázatossággal kell eljárnunk.
-Sophie, mennünk kell. –mondta az öltönyös.
-Engedelmükkel én most távozom. A kapitány úr majd elmond önöknek mindent. Remélem jól ki fogunk majd jönni egymással.
Angiet rossz előérzet fogta el. A nő leginkább Léonhoz beszélt, ezt a vak is látta és Angieben még mindig villogott a vészjelző.
Azzal a két vendég elment és utánuk az egész pereputty távozott.
-Titeket kettőtöket bízlak meg azzal, hogy Cherrymon kisasszony testi épségére vigyázzatok.
Angiehell köpni nyelni nem tudott. Testőrként kell emellett a nő mellet járnia miközben egy gyilkos szabadon garázdálkodik! Léon viszont nála is jobban kiakadt.
-Ezt most nem mondja komolyan ugye?! Nem játszhatok gardedámot, amikor egy gyilkos szabadon ólálkodik a városban!
-Pofa be Noir és ülj vissza! A levél talán közelebb visz hozzá, hogy megtaláljuk!
-Vagy nem és a kezére játszunk! Ha újra megszökik akkor a rendőrség végleg elvágja magát!
-Nem mintha a rendőrök megítélése miatt aggódnál..ÜLJ LE!- parancsolta a kapitány.
Nagy levegőt vett, majd nyugodt hangot erőltetve magára próbálta elmagyarázni a helyzetet a feldúlt nyomozónak.
-Két hét Léon, csak ennyit kérek. Nem veszlek le a másik ügyről, de nagyon kérlek figyelj erre is. Szükségünk van a jó megítélésre igazad van, és ez segíthet. Csak két hétig vigyázzatok a nőre.
Léon nagy nehezen belement a dologba, bár Angienek voltak kétségei.
Nem tetszett neki a nő, sem Noir nyomozó vele szemben való viselkedése. Ösztönei átkapcsoltak vészhelyzeti riadóra.
Amikor a nyomozó kiviharzott az irodából és a kapitányságról is Angiehell futva követte.
-Nyomozó várjon!
-Mit akar!- a lányt váratlanul érte a hideg hangnem. Pedig már azt hitte ikerül áttörni a jeget, ami a nyomozó lelkét fedi. Úgy látszik tévedett, de úgy döntött nem adja fel.
-Kérem beszéljük meg az ügyet.
Amikor Noire nyomozó nem szólalt meg remélte, hogy fontolóra veszi a dolgot. –Kérem.-kérte még egyszer.
-Szálljon be.
Angiehell pedig beszállt és remélte, hogy valóban meg tudják beszélni.

Szótlanul ült egy darabig az autóban és a nyomozót figyelte. Nem is hasonlított arra az emberre akivel pár órával azelőtt az irodalomról beszélgetett. Talán két órája furikázhattak fel le a városban, és egyikük sem szólt egy szót sem.
-Kmh- köszörülte meg a torkát Angie. Úgy érezte ideje valamit kinyögni, bármi is legyen az, mert így semmivel nem jutnak előrébb. De amikor épp megszólalt volna megkordult a gyomra. De akkorát, hogy a lány fülig pirult.
-Mióta nem evett?- kérdezte a nyomozó, de Angienek elsőre fogalma sem volt. Visszaemlékezett, hogy gyerekkorában mindig reggelizett, aztán ahogy kezdett felnőni a rendszeres étkezés elmaradozott és végül a főiskolán teljesen felborult.
-Igazából nem emlékszem. Talán…talán tegnap délelőtt.
-Azt megmondom. Maga aztán nem semmi.
Ekkor Angie gyomra megint hatalmasat kondult. Épp egy McDonalds előtt hajtottak el és a lány vágyakozva nézett befelé.
-Arra ne is gondoljon. Mellettem nem eszik ilyen fajta szemetet.
Léon a külváros felé vette az irányt, és megállt egy kis sarki boltnál.
-Szereti a csirkét?
-Igen.-mondta Angie kis értetlenséggel. –Miért.
De a nyomozó nem válaszolt. Bement a boltba majd negyed óra múlva egy telepakolt zacskóval jött ki.
-Hosszú volt a sor. Kibírja még éhen egy darabig?
Angie csak bólintott, el is felejtette mennyire éhes annyira kiváncsi lett arra, hogy mit tervez a nyomozó.
A mercedes Léon házánál állt meg.
-Jöjjön.
-Mire készül nyomozó?
-Olyanra mint eddig soha.
Angie halkan követte a hallgatag, marcona férfit. Tegnap járt ebben a házban, erre emlékezett, de nem talált itt senkit.
Mégis egy érzés nem hagyta nyugodni. Valami volt itt. De mi?
-Mi lesz? Ott akar enni?
-Tessék?
-Jöjjön be, és csukja be az ajtót!

Nézzük miből élünk. Szépen sorban kipakoltam a konyhapultra. Sajt, csirkemell filé, Egy kevés zöldség. Vérfarkasként sokkal több húst eszünk, mint az átlagos emberek. Bár én jobban szeretem a marhahúst, de talán Angiehell kisasszony gyomra nem venné be a nehéz vörös húst, inkább egy könnyű fehéret. Zöldségből is csak az alap köretnek valókat. Burgonya, rizs. Akkor már inkább tészta, de minden hússal.
Hallottam, hogy becsukódik az ajtó. A kisasszony végre betalált a kertből.
-Üljön le valahová.
-Mire készül nyomozó?
-Hívjon nyugodtan Léonnak, ha már úgyis társak leszünk legalább tegeződjünk.
-Csak akkor ha maga sem hív újonclánynak többet.
-Üzletel újonclány?-ez tetszik. Félreértés ne essék, még mindig nem örülök neki, hogy mellettem van. Ha összeakadunk a gyilkossal csak elvonja a figyelmet ha vigyáznom kell rá. De most, hogy még bejött ez a testőrösdi is jobb lesz ha megbarátkozunk legalább erre az időre. Ki tudja, talán ez elveszi a kedvét és magától hazamegy. –Rendben. Angie.
-Csak nem főzni fog? Fogsz.Főzni fogsz?
-Igen. –nevettem el magam. – Összeütök valami ebédet. Amióta az eszemet tudom magamnak főzök. Úgyhogy amíg velem dolgozol, addig nem eszel semmiféle gyorsétteremben.
Profi módon ment a hússzeletelés a zöldségaprítás. Párolás, fűszerezés, és egy kis pirítás. Egy óra múlva az asztalon volt a csirkemell a la …ahogy annak idején az anyám főzte.
Nahát. Már legalább, … igen, azóta nem főztem ilyet. Még magamnak sem.
Angie pedig ámulva nézte a bárpultnál ahogy az étel elkészült. Mint éhes farkas úgy vette rá magát. A fenébe is, tényleg nagyon éhes volt.
-Milyen lett?
-Nagyon finom, köszönöm.-nevetett két falat között. – Ki tanított meg főzni?
-Magamtól tanultam mindent. –igaz kábé kétszáz évem ment rá.- Lenne egy kérdésem, ha nem sértelek meg.
-Kérdezz nyugodtan. Ezért a kajáért bármit elmondok.
-A neved. Angiehell. Elég érdekes. Mégis honnan jött, hogy így neveznek el?
Angie egy pillanatra megállt az evéssel. Kék szeme a villa fémén időzött, mintha valami múltbéli szörnyűség jutna az eszébe.
-A nagymamámtól. –mondta keserű szájízzel- A nagymamám amolyan jósnő féle volt. Régimódi, ódivatú. Mielőtt megszülettem azt mondta a szüleimnek, hogy én meg fogom változtatni a család sorsát. Velem kapcsolatban csak valami sötét dolgot látott a jövőben. Ezért azt akarta, hogy Helnek nevezzenek, a germán mitológia istennője után. Persze a szüleim nem mentek bele, és összekaptak a nagyival. Elhatározták, hogy csakazértis Angelinának keresztelnek. Ám , amikor anyám belehalt a szülésbe az apám megroppant. Nagyon szerette és úgy érezte a mamának igaza volt, hisz elvettem tőle a nőt aki az élete volt. Nem akarta, hogy anyám utolsó kívánsága ne teljesüljön, de nem volt képes Angelinának hívni, így összerakta a két nevet, és így lettem Angiehell. Félig ördög, félig angyal.
Ne értse félre, az apám nagyon szeret, az egyetlen lánya vagyok. De nem tudja teljesen leplezni, hogy miattam elvesztette anyám.
-Ezt honnan tudta meg?-érdekes történet. Szegény lány, tudom mit érezhet.
-Már kislányként is érdekeltek a titkot. Mindent ki akartam deríteni, ezért elmentem a nagymamához és megkérdeztem. Ő nem kertelt. Elmondta. Innen tudom.
-A Született nyomozó.-akaratlanul is elmosolyodtam.- Egyen. Van még miről beszélnünk.

-Én is kérdezhetek valamit?

-Persze. Aztán vagy válaszolok vagy nem.

-Ezt nem teheti…teheted..hiszen én is elmondtam valamit az életemről.

Tényleg nem semmi ez a lány.

-Rendben. Kérdezz.

Egy pillanatra megállt a szájában a villa és látszott, hogy gondolkodik mit is mondjon. Összehúzta a szemöldökét és apró ráncok jelentek meg a homlokán. Igazán aranyos látvány nyújtott. Aztán megfogalmazódott a kérdés, ezt abból láttam, hogy felcsillant a szeme.

-Mesélnél nekem az édesanyádról?

Ezt nem vártam. Nagyon. Nem. Vártam. Hogy pont az édesanyámról kérdezzen. Feszült lettem, vagy nem is..nem is tudom. Elöntöttek az emlékek és nem tudtam befogni a szám.

-Szerettem őt. Nagyon szerettem.

-De mégis, milyen volt?

-Magas volt és karcsú, de erős akár az acél. Brigithnek hívták. –Emlékeim visszavittek egy másik korba. Egy réges-régi időbe. – Öt éves voltam. Hideg tél járt, nagyon kemény fagyok voltak. Emlékszem, ahogy a tűz lobogott a kandallóban. Apám a műhelyben volt. Szeretett kovácsolni. Anya pedig egy fonott székben ült a kandalló előtt és olvasott.

Én az öcsémmel kergetőztem, annyira jól éreztük magunkat. Önfeledten játszottunk. Ő csak három éves volt de fürgébb volt már mindenkinél. Én voltam a fogó, és el akartam kapni, de megbotlottunk és felborítottuk azt az állványt, ahová apám a legjobb munkáit rakta ki. Dárdák és kardok estek lefelé, én ráborultam az öcsémre, hogy védjem. Már felkészültem arra, hogy valamelyik szétkaszabolja a hátam, vagy levágja a fejem, de nem történt ilyesmi. Amikor ki mertem nyitni a szemem az anyám ott állt felettünk, mint valami őrangyal, és egy kézzel tartotta azt a nehéz vaslábat.

Azt hittem úgy le fog szidni minket, hogy hajunk sem marad. De nem így lett. Csak felsegített minket a földről, és nagyon kedvesen megkérdezte, hogy nincs e valami bajunk.

Olyan kedvesen, ahogy csak egy anya kérdezheti a gyerekét. Amikor megbizonyosodott róla, hogy valóban egy karcolás sincs rajtunk átölelt minket és az utunkra engedett.

Még mindig emlékszem a hajára. Hosszú és selymes. És mindig ánizs illata volt.

Lassan visszatértem az emlékezésből az életbe, és amikor ránéztem az újonclányra azt láttam, hogy szemére ködfátyol ereszkedik. Ó, a fenébe, hiszen ő nem ismerte az édesanyját.

-Jól érzed magad?-mi mást mondhattam volna? Bár tudtam a választ. Ki a fene érezné magát ilyenkor jól. De Angie csak nyelt egy nagyot , becsukta  a szemét majd vett egy mély levegőt. Amikor újra rám nézett eltűnt a köd és ugyanaz a töretlen akaratú szempár nézett rám, amit a vasútállomáson láttam.