Ayinatara
Kelet villáma
Keleten, hol a nap kél,
Él a keleti szél.
Ki bűnös megbünteti,
Tiszta szívűt megsegíti.
Homokvihar lépte nyomán,
Mennydörgés szól bűvös hangján.
-Apám! Apám! Sietnünk kell! – A fiatal férfi sietősen
szólongatta az idős urat, aki még a tekercseket pakolászta a cserzett bőr
táskába öreges nyugalommal.
Eres kezei még a legnagyobb vész közeledtével is óvatosan
fogták az ősi írást, és tették őket a táska mélyére. Ez már a negyedik volt,
ami megtömtek, de az ifjú fent a toronyban, az egyetlen fia, már látta a
közeledő katonákat.
Amikor a fiatal uralkodót megfertőzte a Gonosz és
bálványokat kezdett imádni az Égi teremtmények helyett akkor ő még nem
tartózkodott itthon. Nála idősebbek azt is állították, még nem is élt.
Nagyon korán kivándorolt messze keletre, el a
szülőfalujából, mert hívta valami, bár ő maga sem tudta micsoda. Harminc éves
volt, amikor hazatért, nőül vette szerelmét, apa lett, és még remélték, hogy
minden rendbe jöhet, de már akkor elkezdődött a tisztogatás. Aztán eltelt még
harminc év, a fia felnőtt, feleségét elvitte a kórság, és hiába minden ima és
tudás, a démonokat már nem lehetett kiűzni az uralkodóból, aki utolsó lépésként
most mindent, és mindenkit el akart pusztítani, aki ismeri az Ősi Titkokat.
-Apám!- hallotta fia hangját az emeletről, majd futó lépteit
lefelé a lépcsőn. – Mennünk kell, nincs több időnk!
-Idő. – mondta az öreg halkan. – Időből sosincs elég. –
kuncogott, mire fia homlokán összeráncolódott a bőr, majd kisvártatva
összehúzta a szemöldökét és erélyesen apjára szólt.
-Most nincs időnk a bölcseletekre apám! – azzal fogta a tekercseket,
és amit tudott beledobálta a maradék két táskába, majd vállára vette őket és
erős kezével tolva az öreget maga előtt, felnyitotta a csapóajtót, amely
kivezetett a házból.
Az öreg még egy utolsó pillantást vetett otthona belsőjére,
bölcs, sokat látott szeme könnyel telt meg, majd erőt véve magán elfordult és
lement az alagútba.
Félúton jártak, amikor a fiú elővette a robbanószert és
elhelyezte a gerendák alatt. Amikor elég messze értek meggyújtotta, és az
alagút elhagyott része nagy robajjal omlott össze mögöttük.
A fiú nehéz szívvel nézett apjára, de érezte, erősnek kell
maradnia, nem sírhat, annak most nincs itt az ideje.
Kiérvén a felszínre még egyszer hátrafordultak mindketten.
Még látták a távolban, ahogy a házuk, és a város is lángokban áll. Barátok, szomszédok
jaj- és halálsikolya száll a szélben, és nem segíthet senki az országon.
-Ha Ő még lenne!- emelte tekintetét az égre az öreg.
-Ő már nincs apám! Nem létezik, és nem is létezett!
Az öreg szigorúan nézett rá- Ne mondd ezt Aahil! Ő él!
-Akkor miért nem segített! Miért halnak a barátaink! Miért
halnak a szerelmeink! Miért nem tett a te Őrződ semmit? – Aahil hangja
megremegett, hogy a fájdalomtól, a haragtól, vagy a kettőtől egyszerre még tán
ő maga sem tudta. – Miért nem tett semmit?
Kahlil csak némán nézte fiát. Mit is mondhatna? Hiszen
érthető, hogy nem segített, hogy segítsen, ha senki nem hisz Kelet Őrzőjében?
Aahil legyintett egyet, majd elindult, bele a sivatagba, a
kopár homok pusztába. Hosszú lépteivel apja nehezen tartotta már a lépést, de
Kahlil sosem volt az a feladós fajta. Annak idején rálelt Kelet Őrének
tekercseire, és ha a szerencse megsegíti őket, akkor eljuthatnak oda, ahol a
hit szavai életre kelthetik őt, miközben látta, hogy Aahil szeméből egyetlen
könnycsepp hullik a porba.
Valahol messze, a Láthatatlan város közepén, a Viharos
Sivatagban, tágas palotájában Ayinatara éppen harmadszorra járta be az üres
folyosókat.
Mögötte csendben, figyelő szemekkel követte leghűbb, és mára
egyetlen társa, Zora nevű tigrise.
Az őrző csendben ballagott a poros, pókhálós, kihalt
folyosókon, fejét lehajtva emlékezett a Régi Napok Dicsőségére.
Valaha a palota és a város is színes, mozgalmas hely volt.
Nem telt el nap vígalom nélkül. Az emberek szerették, és tisztelték őt, mint
Kelet vigyázó szellemét, és megtiszteltetés volt vele, s mellette szolgálni.
Palotájába naponta jártak kereskedők ajándékokkal, karneválosok, hogy
megmutathassák neki újabbnál újabb trükkjeiket, katonák, a legtisztább szívek,
akiket nem a háborúskodás érdekelt, hanem hogy tőle tanuljanak, becsületes,
tiszta harcot.
S ő örömmel osztotta meg velük a palotát, a tudását, és az
életét is.
Aztán egyszer jött egy fiatal fiú. Ifjú, erős, okos és
furfangos. Ő pedig megtanította mindenre. Mindenre!
Ez volt az egyetlen, és legnagyobb hibája. Amikor a Gonosz
seregei betörtek Keletre, és ő csatába vezette hadait, ezt a fiút tette meg
parancsnokává. A fiún azonban annyira elhatalmasodott a vér iránti vágy, hogy
engedett a csábításnak és egy éjjel láncra verte Kelet Őrét, majd elpusztította
a sereget és a várost.
Ayinatara pedig nem tehetett semmit. A palota
titokcsarnokában kellett végignéznie, ahogy az egykor tiszta szívű fiú
véreskezű gyilkossá válik és csak pusztítást, és halált hagy maga mögött. Ő
pedig csak sírt, és sírt, mert engedte, hogy mindez megtörténjen. De a láncok,
amiket a Teremtés kútjában készítettek megkötötték az erejét.
Mikor Zora kiszabadította dühében végigsöpört egész keleten,
majd eltűnt a világ elől, hisz már senki hitt benne. Cserbenhagyta az
embereket, cserbenhagyta a Keletet. Csak a három hű parancsnok, és azoknak
százfős alakulata élte túl, de ők szétszóródtak a távoli városokban.
Amikor visszatért a Villámpalotába eltűntette a várost, és
ezzel ő maga is eltűnt az emberek szeme elől. Ennek már 150 éve.
Mint minden séta, végül ez is a Titokcsarnokban ért véget.
Egy kerek szoba, melynek falain ősi írás hirdeti, hogy ezen a helyen az őrző
mindent lát és hall, s haragja lesújt azokra, kik nem tisztelik a törvényt.
Ayinatara beállt a csarnok közepére, kezét elhúzta a hatalmas faragott kőzet
előtt, mire megjelent egy égő város képe.
-Biztosan meg akarod nézni? – Zora selymesen doromboló
hangja búgott a fülében. – Mindig ez a vége.
- Igen, Zora. – Sóhajtott a szellem – Mindig ez a vége.
–suttogta, de a csendes, halk hang mennydörgésként kelt életre a szoba falain
belül. Jelezvén, hogy a hiba, amit elkövetett, az örökkévalóságig kísérteni
fogja.
Ayinatara szeme végigvándorolt a tájon, a jajveszékelő, síró
arcokon, mikor teste hirtelen görcsbe rándult.
-Gazdám!- Zora odaugrott, hogy megtámaszkodhasson rajta. –
Gazdám! Mi történt?
Ayinatara nem tudott megszólalni, kezét újra elhúzta a kő
előtt, amin most két férfit látott. Egyikük fiatalabb, erősebb, a másik
idősebb, s bár testileg már hajlott korú, de a lelke még ugyanolyan harcos,
mint egy fiatalabb, hittel teli léleknek.
Az őrző erőt vett magán és felegyenesedett.
-Az erőm. – mondta csendben, s tovább figyelte a két
menetelő alakot.
Apa és fia tovább gyalogolt a sivatagban. Csak mentek, és
mentek, Kahlil térképeit követve.
-Gyorsan el kellene jutnunk valami védett helyre apám.
-Igen. Tartok tőle, hogy utánunk jönnek.
-Ettől én is félek apám. –Aahil halkan imádkozott, nem tudta
kihez, hogy küldjön egy homokvihart, hogy eltűnjenek a nyomaik, mielőtt a
katonák észreveszik, hogy elmenekültek.
De szerencsétlenségükre az uralkodó jól ismerte a hozzájuk
hasonlók trükkjeit, és pontosan tudta, hogy a városon kívül is keresni kell
őket. Egy tízfős alakulatot vett észre a nyomukban.
-Apám! Futnunk kell. A térképen jelez a közelben egy
elhagyott várost, ott talán el tudunk bújni!
Aahil karon ragadta az öreget, és húzta maga után amilyen
erővel csak tudta, de hiába minden, a katonáknak lovaik voltak.
Már majdnem elérték a város falait, amikor a katonák teljes
erőből utánuk iramodtak, Aahil már azt hitte, nincs esély a menekülésre, amikor
a semmiből hatalmas homokvihar csapott le rájuk. Aahil és az apja előtt
elsötétült minden.
Álmában egy gyönyörű palota egyik szobájában járt. Egy
gyönyörű nő állt az ablakban. Nem látta az arcát, de a tartásából tudta, hogy
szomorú. Hosszú hullámos haját lófarokba fogta a feje tetején, mely aláomlott a
derekáig. Ruhája a régi assasinokét idézi. Barna csizmája puha talpa nem csap
zajt, homokszínű nadrágjának csípőjén piros öv tekeredik és hullik alá, oldalán
két fényes szablya lógott.
-Ébredj Aahil. –mondta lágy, halk hangján mely olyan volt,
mint az őszi szél – Ébredj, és higgy!
Aahil felugrott álmából, hirtelen azt sem tudta hol van, de
aztán emlékezett rá, hogy a katonák követték őket. Aztán a hatalmas homokvihar.
-Apám! –ugrott fel mikor körbenézett a kis szobácskában és
nem látta szeretett édesapját. Aztán hallgatózott, halk kuncogás szűrődött be
az ajtó deszkáin át. Az apja nevetése, és még valaki. Aahil kitárta az ajtót,
és egy aprócska konyhában találta magát. A tűzhelyen üstben leves fortyogott,
az asztalnál az apja ült és vidáman cseverészett és magyarázott a túloldalon
ülő leánynak. Együtt nevettek Kahlil egyik történetén.
- Fiam!- üdvözölte apja rég nem hallott vidámsággal a
hangjában. –Örülök, hogy felébredtél.
Gyere. –vezette az asztalhoz - Hadd mutassalak be a
vendéglátónknak. Kedves Neeta, a fiam, Aahil.
Amikor Neeta rápillantott Aahil szíve egy pillanatra
megállt. A lányt fátyol takarta, csak a szemei látszottak. Viszont attól a
pillantástól sosem fog többé szabadulni. A lány barna szemeiben ősi örvény
kavargott, szeme tüzében villámok szikráztak, és akkora erőt sugárzott az a
törékeny szempár, amilyet a fiú addig még csak elképzelni sem tudott.
-Üdvözöllek szerény hajlékomban Aahil, Khalil fia. Hajolt
meg kedvesen.
Aahil nem tudott megszólalni a döbbenettől. A hangja nagyon
hasonlított az álombeli hangra, végülis megmagyarázta magának, hogy az csak egy
álom volt, és a lány valóban beszélhetett hozzá, míg ápolta. Csak az elméje így
dolgozta fel az eseményeket.
-Mióta élsz itt Neeta?- kérdezte, mikor újra asztalhoz
ültek.
-Mióta élek. - felelte a lány.
-Egyedül vagy?
-Aahil, nem illik ilyen hangnemben beszélned a
vendéglátónkkal. –feddte meg apja a fiút.
-Bocsáss meg. – szabadkozott. –Nem rossz szándékkal
kérdeztem.
Amíg Neeta kimerte az ételt Aahil jobban körülnézett a
helyen. Tisztaság volt, minden csillogott, mégis valahogy olyan másvilági volt
az egész.
Hogyan tudta egy ilyen gyenge, vagy legalábbis annak tűnő nő
megmenteni kettejüket is? Hogyan nem találtak még rá az uralkodó katonái, és
hogyhogy nem vitték el még rabnőnek a palotába? Hogyan tudott túlélni?
-A szemed sokat kérdez ifjú Aahil. – kuncogott a lány. Aahil
most vette észre, hogy magának nem mert az ételből, és a fátylat sem vette le.
-Te nem eszel?
-Aahil!
A lány újra kuncogni kezdett. – Semmi baj. Nem eszek, mert
nem vagyok éhes. Majd később. De ti csak fogyasszatok.
Eljött az éjszaka, Kahlil nyugovóra tért, de Aahil nem volt
képes elaludni. Még mindig nem értette mi folyik itt, és nyughatatlan szíve
fényt akart deríteni a rejtélyre.
Felkelt hát, csendben kiosont a szobából, és benyitott a
másik helyiségbe. Ahogy sejtette, az ágy érintetlen volt.
Amikor megfordult, hogy kimegy valaki port fújt a szemébe,
amitől azonnal elaludt.
Álmában egy elhagyott palota folyosóján találta magát. A
díszes átjáró végén egy hatalmas tigris ült és várt. Nem támadott, nem morgott,
csak várt. Aahil tett egy lépést előre, majd még egyet és még egyet. Amikor a
közepére ért a tigris felállt, és elsétált. Csak az árnyékát látta.
Ahogy jobban megnézte a falak díszítését egy történet állt
össze szemei előtt. Az első képen a Teremtés, a következőn a négy égtáj
születése. A folyosó végén balra
fordult, amerre a tigris is, ami megint ott ült, és csak várt.
Itt is sorban jöttek egymás után a festmények. Egy véres
harc története kelt életre. Egy olyan meséé amit még az édesanyja mesélt
neki gyermekkorában Kelet Őrzőjéről, és
az Ifjú harcosról. Milyen szomorú mese volt, emlékezett vissza Aahil, aztán
eszébe jutott anyja emléke. A bátor, erős hittel rendelkező asszony, aki egy
olyan helyen született, ahol mindig karnevál volt, ahol nem volt sem szegény,
sem gazdag, és egy olyan uralkodó irányított, akit mindenki tisztelt. Mindig
szerette volna megtalálni azt a helyet. De aztán az édesanyja meghalt, ő
felnőtt, és a történet csak egy mese maradt.
Az utolsó képnél megállt. A nő, akit ábrázolt az a nő volt,
aki álmában az ablakban állt.
A ruhája, a haja ugyanúgy nézett ki. Kardjai a kezében, a
szemében izzó csóvát éget a villám.
Aahil önkéntelenül megérintette a képet, mire a szellem
lelépett a festményről, alakja áttetsző ködként kavargott.
-Ne higgy a látszatnak Aahil! Higgy a szívednek. Higgy
bennem!
A hatás leírhatatlan volt. A fiú összerezzent, és felébredt.
Az ágyában volt, holott jól emlékezett rá, hogy felkelt. Mi történik vele?
-Apám!- feltépte az ajtót, de most csak az apja ült odakint.
–Apám, hol van Neeta?
-Neeta?
-Akivel tegnap itt beszéltünk apám! A lány!
-Milyen lány? Itt csak mi vagyunk fiam! Három napja
eszméletlen voltál. Már azt hittem nem kelsz fel. – az öreg átölelte a fiút és
a vállára roskadt. Aahil pedig értetlenül gondolt vissza az elmúlt eseményeire.
Mi történhetett?
Leült az asztalhoz, ami most poros és rozoga volt és csak
nézett maga elé, míg apja kimerte neki az ételt.
-Egyél! Meg kell erősödnöd, hogy folytathassuk utunkat.
-Apám. Nem álmodtál valami furcsát?- kérdezett rá a fiú
félve, mire az öreg halkan nevetni kezdett.
-De igen!- mondta vidáman, szeme a régi módon csillogott.
Álmomban találkoztam az Őrzővel! Ő mondta, hogy fel fogsz ébredni, ne féljek.
És milyen jót beszélgettünk!
-Apám! Jártál már kint?
-Kint?- az öreg elgondolkozott- Nem. Azt mondta, ne menjek
ki, amíg fel nem ébredsz.
Aahil gyorsan elpakolt az asztalról, elővette a táskákat, és
kutatni kezdett a tekercsek között.
-Mit keresel fiam?
-Az ősi írást. A próféciát!
Az öreg összehúzta a szemöldökét, majd elővette az egyik
táskát, és elsőre kihúzta belőle a sárga papirost. –A test megöregszik, de ha
elmédet karban tartod nem öregszik vele.- nevetett Khalil, és a fiú elé
terítette az ősi írást.
Neki nem kellett néznie, hisz már annyiszor olvasta, hogy
kívülről ismerte.
Aahilt ő tanította meg olvasni, az ősi tekercseket is, bár a
fiú az anyja halála óta nem találta a hitét. A fiú csendben ült az írás felett,
és próbálta kibogozni mit is jelentenek a szavak.
„Ősi erő halld meg hangom
Erőm tisztán, szívből
kapom.
Szívek lángja éltet
engem
Ősi erőm add meg
nékem”
„Villám súlyt, ha a belsőd sötét
Fényem védi fényed
körét
Tárd ki ajtód, engedj
be
Lelked fénye éltem
tüze”
Aahil olvasta a sorokat, de nem értette. Mit nem vesz észre? Hátradőlt a széken, mire
az megnyikordult. Kezét szemére tette, s próbálta összerakni a szavakat.
Nemsoká apja halk hangjára lett figyelmes. Az öreg megint magában
mormolta a verset, mint oly régen.
A fiú behunyta a szemét, Khalil pedig hangosan, lassan
szavalt. Aahilt apja hangjára elöntötte a békesség. Hihetetlen nyugalom szállta
meg, és mikor úgy érezte, sehol nem lenne máshol, örökké itt maradna akkor
értelmet nyert a vers minden egyes sora.
Aahil felpattant, magához ölelte apját, és erősen
szorította. Az idős bölcs nevetve ölelte meg a fiút, majd áldását adta rá.
Aahil összeszedte a holmiját, és kilépett az ajtón,
meghagyva apjának, hogy ne mozduljon ki, majd visszatér érte.
Ayinatara a Titokcsarnokban várt. Minden reménye a fiúban
volt, és mosolyogva figyelte most, hogy sikerül e véghez vinnie a Hit próbáját.
Aahil kilépett a kis házikó ajtaján, szemét elvakította a
nap, ami épp delelőn járt. Felvette a kabátját, hogy a szélben kavargó por ne a
ruháját koszolja össze.
Amikor már jól látott egy idegen, kihalt város romjait látta
maga előtt. Az út mellett, mely a város közepén álló kastélyhoz vezetett valaha
gyönyörű házak düledező romjai álltak. Egy összetört szekér az oldalára borult,
kereke nyikorgott baljós árnyat vetve az amúgy sem bizalomkeltő városra.
Ahogy Aahil egyre beljebb ment szeme előtt megelevenedett a
régmúlt. Színes szalagok díszítették a házakat. A kereskedők portékáikat
kínálva kiabálták túl egymást, az ivókban vidám mulatság folyt.
De ezek után megelevenedett az a hatalmas pusztítás is, amit
az Uralkodó őrült vérontása hagyott maga után.
Aahil látta, amint a seregek az Őrző ellen fordulnak, a
Gonosz által hajtott ifjú harcos oldalára állva engedelmeskednek vak
indulataiknak. Vér fröccsent a házak falára, ártatlanok halálsikolya süvített
az éjszakába. Az emberek menekültek, könyörögtek az őrzőnek, hogy segítsen, de
imáikra nem érkezett válasz.
Miért nem segített az őrző? Aahil egy pillanatra megállt.
Mit csinál?
-Ne feledd mit mondott neked!- mondta a halk, doromboló
hang. Aahil mögött ott állt a tigris az álmaiból.
-Miért nem segített?- kérdezte meg egyszerűen. Ő csak tudni
akarta, hogy a nagyhatalmú Őrző miért nem tett semmit? A tigris csak nézte, s
Aahil a szemében olyat látott, amit tán senki más sem.
Némán bólintott, majd tovább folytatta útját. A palotához
érve kinyitotta a kapukat, de olyan szélvihar támadt, ami majdnem visszafújta a
kis házhoz ahonnan elindult. De ő megvetette a lábát, majd lassan, lépésenként
a széllel szemben átért a homokfelhőn. Szeme előtt a sárga palota teljes
pompájában magasodott az égig. A sokat látott épület most magányosan állt, nem
volt benne a régi, pezsgő életből semmi.
Aahil rendíthetetlenül ment előre. Az álmaiban látott
folyosón sétált már, majd balra fordult, ahogy a tigris mutatta. Egy hatalmas
ajtó tárult szeme elé, aminek ajtaja nyikorogva tárult ki előtte.
Belépett a csarnokba, aminek a közepén ott állt a nő az
álmaiból, de most nem tűnt szomorúnak.
-Ki vagy te?- kérdezte Aahil.
Ayinatara halk, kedves hangja mennydörgésként száguldott
végig a csarnokban.
-Te ki vagy? Ki rám mersz törni szent magányomban!
-Aahil vagyok, Khalil fia.
-Miért vagy itt Aahil, Khalil fia?
Miért is van itt? Miért van itt? Kiváncsiságból? Nem. Aahil
ott állt, és gondolkozott, de szíve mélyén már tudta.
-Az őrzőt keresem.
-Miért keresed?
-A segítségét kérem! Az Uralkodó ellen.
-Meg akarod ölni?
Aahil elgondolkozott. Amikor az anyja meghalt minden dühe az
uralkodó ellen fordult. Akkor meg akarta ölni, mert miatta nem mentek a városba
az orvosok. De azok után amit látott..
-Nem. –mondta halkan.- Nem akarom megölni.
-Akkor mit akarsz?
-Az embereket akarom megmenteni.
Ayinatara szája mosolyra húzódott. Végre!
-Mondd Aahil, mit tennél?- Ezen a kérdésen múlik most
minden.
-Megtenném.
-Megtudnád?
-Remélem.
Akkor Ayinatara a fiú felé fordult, aki megdöbbenve ismerte
fel benne azt a lányt, akivel a kis házikóban beszélt.
A szemében ugyanúgy kavargott az ősi őrvény, cikáztak a villámok
és ereje hatalmasabb volt bárminél, amit ismert.
-Térdelj le Aahil Khalil fia!- hangja mennydörgésként
hangzott a teremben. Kezét a térdelő fiú fejére tette, és az ő tiszta szívének
ereje átjárta az Őrzőt.- Én, Ayinatara, Kelet villáma neked adom a képességet,
hogy seregeddel megvívj a gonosz Uralkodó ellen, hogy felszabadítsd Kelet
népét! Gyűjts magad mellé minden tisztaszívűt, és Én veled leszek a Harcban!
Aahil minden porcikáját átjárta a villámlás ereje. Érezte,
ahogy vére felpezsdül.
-Honnan szerezzek sereget Úrnőm? –kérdezte a fiú még mindig
térdepelve.
-Ezt bízd csak rám.
Ayinatara kitárta karját, mire hatalmas homokvihar söpört át
Keleten. Az Őrző hadba hívta fiait, akik szétszéledtek a nagyvilágban, azok
pedig mind lóra vagy tevére ültek, s a Láthatatlan város hamarosan újra megtelt
az Őrző hű katonáival.
Ayinatara, Aahil, és a Három Hű parancsnok három napig gyűjtötték
a sereget, végül a négyszáz fős had megindult az Uralkodó ellen.
-Te nem jössz őrző?- kérdezte Aahil. Ayinatara fájdalmas
mosolyt küldött felé.
-Ahhoz nincs elég erőm, hogy elhagyjam a palotát. De innen
foglak segíteni.
A Démoncsászár előre látta a pusztítást. Hiszen abból élt,
csak a vér és a halál éltette. Azt is tudta, hogy ez lesz utolsó csatája. Az
őrző ma meghal.
A három démonúr, akik annak idején az örök élet reményében
neki adták lelküket parancsra vártak. Seregeik folyamatosan harcra készen
álltak, párjuk nem volt az egész világon, mindenkin túltettek a pusztításban.
Az Uralkodó összetette a kezét - A lovamat- hangja hallatán
még a levegő sem mert megmozdulni. Mindenki rettegte gonoszságát. Sötét lelke
pedig örömet lelt a félelemben.
Fekete paripája hátán lovagolt ki a sárga homok pusztába,
aminek színe, tudta jól, hamarosan vörös lesz a kiontott vértől.
Megrészegülve saját hatalmától az Uralkodó elsők között
vágtatott a másik tábor felé. De ők sem voltak restek, és felvették a harcot a
fekete sereggel. Kard csillant a nap fényében, vér fröccsent a száraz homokra,
a Démoncsászár eszelős nevetése harsant a magasba.
Ayinatara tehetetlenül figyelte a harcot. Nem volt elég
ereje. Még.
Aahil leesett a lováról, de nem esett kétségbe. Szemével az
Uralkodót kereste, és megindult felé.
Az Uralkodó kaszabolta maga körül az embereket, nem volt
menekvés. Suhintott egyet, s egy fej lehullt, még egyet, és egy kar hullott
porba. A következőt azonban megállította egy kard, s egy fiatal fiú. Szemében
az Uralkodó egy pillanatra megfeledkezett arról mi is történik éppen.
Felrémlett emlékeiben egy hasonlóan szikrázó szemű ifjú arcmása, ám valóban
csak egyetlen pillanat volt, s a sötétség visszatért.
Ám ez a pillanat is elég volt.
A kard lendül, vér fröccsen…De akkor az ég sötétté vált,
hatalmas zivatarfelhők takarták el a Napot, a szél végigszáguldott a sivatagon
és mennydörgés kíséretében paripája nyergében megjelent Kelet Villáma,
Ayinatara, az Őrző!
Szablyái villámokat lövelltek, fenséges megjelenése alatt
meghajolt ég és föld. Mellette hűséges társa, a sárga tigris.
A villámok szétválasztották az arany hadat a fekete seregtől,
s az őrző végre szemtől szembe állt esküdt ellenségével.
Nem hangzott el szó, nem volt rá szükség, az őrző és az
Uralkodó tudták, ez lesz az utolsó csata kettejük között.
A harcosok elhátráltak a hatalmas erő közeléből, itt ők már
úgysem számítottak. Szemük láttára csaptak össze Fény és Árnyék bajnokai.
Ayinatara kecses mozdulatokkal támadott és hárított. Úgy
mozgott, mint homokszem a szélben. Az Uralkodó pallosa hatalmas csapásokat mért
rá, melybe beleremegett a föld is, de az Őrző könnyedén elhajolt előle.
Hárít, véd, szúr. Halálos tánc folyt kettejük között.
Aahil térdre ereszkedett, példáját minden megmaradt ember
követte. Kezét kitárta, s kérte a Teremtőt, hogy segítse meg őket, segítse meg
Kelet népét, Az Őrzőt!
S akkor az égből villám hasított le, Ayinatara teste köré
csavarodott, majd feltámadt a szél, és páncélként simult a nő köré.
A Démonúr megállíthatatlanul támadott, míg Ayinatara népe
ősi imákat kántált, s az Őrző összegyűjtve minden erejét lesújtott a gonosz
nagyúrra.
Homokvihar, szél és villámlás pusztította el a sötétség
írmagját is a tájon, s Kelet őrzője újra teljes erejére lelt.
Kahlil számításai szerint már három hete élt egyedül a kis
kunyhóban. Újra és újra átlapozta a tekercseket, főzött, aludt, és imádkozott
egyetlen fiáért.
Már- már kezdte volna feladni a reményt, amikor a rozoga
ajtó megnyikordult.
Kahlil öreg szeme könnyel telt meg, mikor aranyba és fehérbe
öltözve megjelent az ajtóban fia. Aki mosolygott.
-Apám!- lehelte a boldogságtól elfúlt hangon a fiú, és apja
nyakába borult.
-Fiam! Fiacskám!- Khalil tetőtől talpig végigmérte őt,
miközben a könnyeit törölgette. –Mi történt?
-Gyere apám, és nézd meg.
Aahil kivezette az öreget a napra, és az ámulva tekintett
körbe. A városban olyan kavalkád volt, ami még az ő öreg testét is
megfiatalította. Mint gyermek a karneválon, úgy futott egyik kereskedőtől a
másikig.
Amerre tekintett boldog, vidám arcok mosolyogtak vissza rá.
Aztán észrevette a Villámpalotát. Az égbe nyúló, sárga tornyokon megcsillant a
nap fénye, amitől úgy szikrázott, mint egy soha véget nem érő tűzijáték.
-Gyere apám. Szeretnélek bemutatni valakinek.
Aahil türelmesen vezette végig az öreget a városon. Sokára
értek a palotába, hiszen apja mindenhol megállt, mindenkivel váltott egy-egy
szót, s szinte minden téglát megvizsgált.
-Mi történt itt fiam?- kérdezte végül, mikor már a palota
belsejében lépdeltek, az arannyal díszített folyosón.
-Győztünk apám. Győztünk.
Kahlil nem is hitt a fülének, sem a szemének, amikor a
hatalmas kőcsarnok közepén megpillantotta a nőt.
Idős lábai nem bírták feldolgozni az eseményeket, s az öreg
Kahlil földre roskadt. Meleg kéz érintette vállát, és amikor felnézett ott állt
előtte az Őrző.
-Üdvözöllek Kahlil, Ahmed fia. Hitünk lángja. Ha te nem
lettél volna, akkor sosem tudtuk volna elpusztítani a gonosz nagyurat.
Kahlil felemelte tekintetét, és az erő, melyet abban a
meleg, barna szempárban látott, átitatta az ő testét is. Jobban érezte magát,
mint harminc éve, amikor ereje teljében volt.
-Csak neked köszönhető a béke Őrző!- hajolt meg
tisztelettel.
-Ha nem hisznek bennem, hatalmam sincs. Hatalmam forrása az
emberek hite a reményben, a jóságban, mások megsegítésében, az összefogásban.
Ha te nem meséltél volna a fiadnak, és nem tanítottad volna, sosem válhattam
volna meg rabságomtól. A hited hitet ébresztett benne. A tudásod tudást szült
az elméjében.
-De a szíve az anyjáé. –felelte mosolyogva Kahlil, mire
Ayinatara fejet hajtott az emlék előtt.
-Fogadd el ajándékomat bölcs Kahlil –mondta végül az Őrző, s
az öreget egy hatalmas könyvtárszobába vezette. –Az ősi tekercsek csak egy
olyan emberre vártak, aki tisztelettel bánik velük, s tudásukat képes átadni a
fiatalabb nemzedéknek. Képesnek tartod magad rá?
Kahlil pedig boldogan vetette magát az ősi irathalmok közé.
Három nappal később Aahilt kinevezték a Keleti Birodalom
uralkodójának. Apját pedig a nép tanítójának. Kahlil lelkesen okította a
fiatalabb nemzedékeket. Keze alatt százak lelkében gyúlt világosság,
tanítványai pedig mind továbbadták szavait más népeknek, és a Kelet virágzó
földdé változott.
Aahil népének jó királya volt, békeséget, boldogságot, és
igazságot hozott a Felkelő nap földjére, ahová soha többé nem léphetett ember
gonosz szándékkal.
Nevét örökre kőbe vésték a Nagycsarnokban, s ahogy ő, úgy
leszármazottai is örökre szövetségesei maradtak Kelet villámának.