Rémkirály

Rémkirály

Egy sötét nap, egy fekete éj.

Egy baljós tánc, egy végzetes fény.

Bíbor hajnalt bont az éj.

Borús napot,

Kopár éjt hoz

Péntek tizenharmadika.

Anna első bálja volt. 25 évesen végre bemutatkozhatott a nagyérdeműnek az első saját szervezésű estélyén, mely nem volt más, mint a szülinapi bálja. A mai péntek tizenharmadika volt Anna nagy napja.

Boldogan ébredt, bár lelkében ott motoszkált egy érzés, egy régi vers kezdete, a változás fénye. Reggel nyolckor kipattant az ágyból, a báli ruha letakarva a fogason pihent egy zsákban, a maszk pedig, amiért a fél országot bejárta, s végül egy ódon kastély urától kapta meg, a dobozában pihent.

Azt még senki nem látta rajta kívül. Egy hete volt nála, s azóta, amióta megkapta csak azon forgott az esze, amit az idős úr mesélt neki róla. Nem kért érte pénzt, sem semmi mást, csak annyit hogy elmesélhessen egy történetet.

Három család viszályáról, két szerelmes szívről, és egy átokról. A Rémkirály átkáról.

- Ismeri Goethe meséjét?- kérdezte az öregúr.

- Persze. –válaszolta Anna- Annyira szomorú történet.

- Igen. - sóhajtott a másik- Valóban az. De tényleg csak egy mese. Az igazi történet ennél sokkal szomorúbb.

Anna pedig végighallgatta a mesét.

A Három család békében élt egymás mellett. Az egyiküknek fiai voltak, a másiknak lányai, a harmadiknak csak egy beteges gyermeke. A két nagy famíliában nagy volt a boldogság, sok a házasság, a harmadik azonban elszigetelve, komoran élt. Nem félték őket, ám nem is voltak róluk jó véleménnyel. Úgy tartották, a férfi sötét mágus, az asszony fehér boszorkány, s gyermek azért olyan beteges, mert a teste nem bírja el a két vér keveredését, de amíg nem bántják őket, hát a város is békén hagyja a családot.

Igen ám, csakhogy ha egyszer két nagy família házasítja a gyermekeit, akkor ahhoz hozomány is kell, ami már fogyóban volt. Így hát összeesküvést szőttek a harmadik ház ellen, és besúgók, kémek, lefizetett emberek segítségével a családnak hamarosan menekülnie kellett a kastélyból, hátrahagyván mindent. Kisemmizve és egyedül, de boldogan éltek ezután is a távoli erdő közepén, egy fakunyhóban, mikor is történt, hogy a lányos család legkisebb gyermekének lova megbokrosodott és messze vágtatott a szokott ösvénytől.

A fekete hajú szépség félve vezette lovát az erdő mélyén, amikor is egy nyílvessző csapódott mellette az avarba.  A lány sikoltott, amikor egy erős kéz hátulról befogta a száját.

- Nézz az avarba - hallotta a lágy hangot a fülében, s noha még nem látta a férfit, szíve nagyot dobbant a lágy dallam hallatán. Lenézett, s valóban megpillantotta egy mérges kígyó tetemét, melyet egy nyílvessző terített le.

- Megmentetted az életem. – mondta s megfordult. Akkor, ott, elvesztek mindketten, s még csak nem is tudták.

Eltelt pár év. A lány sosem mondta el mi történt az erdőben, de folyton visszajárt a fiúhoz, akinek ez lett a veszte. Egy nap a két család tagjai követték a gyermeket, és amikor megtudták hová megy rajtuk ütöttek. A lányt elvonszolták, a fiút és családját kegyetlenül lemészárolták. A szomorú gyermek kedvesét siratta, de eljött az idő, és férjhez kellett mennie. Ő úgy határozott álarcosbált rendez, s ahhoz megy hozzá, aki a legfélelmetesebb. Eljött a bál napja s tódultak a tehetős vendégek a városból. De hiába a sok szertartás, a papok jelenléte, hogy megóvják az embereket a gonosztól, mert a bál a lány kérésére péntek tizenharmadikának reggelétől éjjeléig, egy egész napon át tartott volna, ez sem volt elég. A táncteremben egy árny  várakozott. Láthatatlanul, meglapulva. Várva az alkalomra.

Anna gondolatait kopogás szakította félbe. A nővére jött, hogy boldog születésnapot kívánjon neki, de gyors ölelésnél és egy puszinál többre nem futotta. Anna meg is értette, nővérének két gyermeke volt már, s mindkettő gyomorrontással küzdött otthon, ilyenkor pedig egy édesanya gyógypuszija mindennél többet ér.

- Ne haragudj, hogy nem maradok, de…

- Ugyan már, emlékszem még milyen gyerekkorban egy gyomorrontás! Menj csak. –Anna nevetve nézett rohanó nővére után. Ő volt a legidősebb a kilenc testvér közül, és Anna a legfiatalabb.

Volt még dolga a bál körül, de egész nap eszébe jutottak az idős úr szavai. Mintha már ismerte volna ezt a történetet régről. Valaki mesélte neki gyerekkorában? Vagy álmaiban látta? Hiába törte a fejét nem emlékezett rá, ahogy arra sem hol látta az álarcot.

Amikor egy pillanatra leült nagyszülei könyvtárának egy csendes szegletében behunyta a szemét újra felrémlett benne a szomorú história.

Elérkezett az idő, s a lány is megjelent. Vérvörös ruhában, sejtelmes, vörös színű maszkja kacskaringós díszítése elrejtette arcát, s csak bánatos, szerelmes barna szemét lehetett tisztán látni. A maszkot még a fiú ajándékozta neki.

Éjfélt ütött az óra, baljós éjfélt. Elkezdődött a keringő s egymást váltották a partnerek, de egyikük sem volt elég félelmetes, pedig mindent megtettek, hogy minél rémesebben nézzenek ki. Mígnem megjelent a Fekete ruhás alak. Fekete maszkja fél arcát takarta. Egyszerű volt, fekete mintáit csak a gyertya fénye világította meg, de a mögötte rejlő szempár félelmet keltett mindenkiben. Akire csak ránézet, abban megfagyott a vér.

 Úgy uralta a teret mintha csak az övé lenne. A fiús család nem nézhette tétlenül, hogy elúszik egy jó parti, rávetették magukat a férfira, de ekkor kivágódott az ajtó, a gyertyák lángját elfújta a szél, csak a telihold fénye világított be, vészjósló kört fonva az ismeretlen köré. A félhomályból csillogó, rubinszemű kutyák kezdtek testet ölteni, s védelmezőn fonták körbe a két ifjút.

- Ki vagy te!- kiáltották az egybegyűltek, félelmük tapintható volt, érezhető. A morgó kutyák nyála kimarta a márványt ahová rácsöppent, éles agyaraik csattogva tartották távol, aki közel akart menni a párhoz.

- Ki vagy?- kérdezték újra. S akkor a férfi válaszolt.

Újra kopogás ébresztette fel. Álom lett volna csupán? Nézett maga elé, hiszen olyan valóságos volt. Még a szíve is fájt. Annyira fájt, hogy a könnye is majd kicsordult.

- Kicsikém!- köszöntötte az édesanyja. – Boldog születésnapot drágám!

- Köszönöm mama!- ölelte át szeretett szülőjét.

- A nagyanyád biztosan örülne egy ilyen bálnak.

Anna nagymamája tíz éve halt meg, itt ebben a könyvtárban, ahol annyit mesélt neki gyerekkorában. 

 Igen! A nagymama történetei!

- Mama. –szólt hozzá – Emlékszel, mennyit mesélt nekem itt a nagyi? Aztán meg te.

- Igen kincsem. – sóhajtotta- Milyen régen is volt már!

- Hol van az a festmény? Amit annyira szerettem?

Nem lehetett nem észrevenni, hogy az asszony megremeg. Elengedte Annát, és rá sem nézve az ajtó felé vette az irányt. – Este találkozunk kedvesem. –hangja elcsuklott a ki nem mondott szavaktól, és Anna először érezte a nap folyamán, hogy minden meg fog változni.

Ahogy az ablakon bámult kifelé újra az a régi érzés tört rá, mely gyermekkorában is kísértette. Kísértés volt valóban? Vagy valami elérhetetlen vágy? Oly rég volt már, mintha igaz sem lett volna.

Hirtelen előtörtek a régi emlékek. Tizenöt évesen kezdett álmodni. Felperzselt föld… Egy álarcosbál…egy fekete szempár…egy vérvörös maszk…

Kitekintett a ház udvarára, szürke felhő úszott az égen, baljós köd vonta körbe a novemberi délutánt. Megpróbált a fehér fátyol mögé látni, de szeme képtelen volt fókuszálni. Csak egy árny suhanását látta, ami akár egy madár is lehetett. Akár.

Anna felkapta a kabátját, a sálat, a sapkát és kilépett a házból. Fekete haja meg meglibbent a hideg északi szélben miközben a közeli erdő sűrűjében keresett valamit.

Amikor megtalálta könny szökött a szemébe, legördült az arcán, s felitta a fagyott fekete föld.

Lehajtott fejjel, gondolataiba mélyedve vonult haza.

Az erdő mélyén, kopár fák alatt, a fekete föld tetejét csizmás lábak törték fel. Fekete ruhájában egy árny szelte át a tejfehérré vált ködöt. Senki nem sejtette, mi viszi őt előre, még ő maga sem. De mennie kellett tudta jól. Előre, ameddig kell. Amíg meg nem leli, amit keres.

Menni, ha kell az idők végeztéig, folytatni az utat, míg meg nem találja a sors által neki szánt igaz utat. Az egyetlen utat, ami a boldogsághoz vezet.

S ment a bánat szagát követve, arcát sötét csukja takarta, kezén fekete kesztyű. Hatalmas termete előtt még az erdő is meghajolt, nyomában csahos szolga loholt fáradhatatlanul.

Vitték előre az emlékek. Olyanok, melyek talán meg sem történtek.

Hajtotta a kényszer, egy régi ígéret. Egyetlen szó, egy hang. Egy szem, egy arc, egy tánc.

Ősi legenda, mely tán mese, talán valóság. De mennie kell. És meg nem állni céljáig.

Mintha újra és újra lejátszódna egy réges-régi história.

- Egy Halott, egy Élő. Rég volt s most lévő. Két világ gyermeke, két világ foglya. Szerelmes szív szerelemtől fosztva. Gyűlölet ölt, szeretet szült. Tettek tettek eggyé, a Végzet tett uralkodóvá. Parancsolok fénynek és árnyak, de nem tudok a szív szavának. Király lettem, általatok, tetteitek virága. Én vagyok a Rémkirály, Családok Átka.

Amikor a szavakat kimondta mindenki reszketni kezdett, csak a lány nem, Ő felismerte szerelmét, de a gyűlölet a két család iránt elzárt minden utat a férfi szívében, s amikor fekete szemébe pillantott ott csak üresség és halál volt.

A lány szíve megszakadt s holtan esett össze a Rémkirály kezében.

Hogy ezután mi történt? A vérebek a bálozók közé vetették magukat s a két család tagjait kezdték mészárolni. Mindenki sikítva, futva menekült, de a túlélők egy valamiben egyet értettek. A Rémkirály karjában a lány holttestével eltűnt a holdfényben azon a péntek éjszakán s csak ez a vérvörös maszk maradt utánuk. Hogy mi történt velük, azt már nem tudja senki. De azt mondják, a Rémkirály átka azóta is sújtja a családokat, és az csak akkor törik meg, ha a Rémkirály jeges szíve újra megdobban péntek tizenharmadikán.

Beköszöntött az éj. A telihold halvány fényét elnyomta a terem kivilágítása. A különálló pódiumon egy zongora kvintett szolgáltatta a zenét.

A vendégek sorban egymás után érkeztek. Kin a régi korokat idéző ruhaköltemény, kin modernebb összeállítás. Színek kavalkádja özönlötte el az ódon kastély báltermét. Velencei hangulatú, egész arcot takaró maszkok váltották a nyuszi álarcokat, az ördögszarvas hajpántokat a glóriás fejdíszek. Mindenki a lehető legjobban akart kinézni Anna első születésnapi bálján.

Nem is sejtették, hogy valaki más is bebocsátásra vár. Valaki, aki már nagyon régen várt erre a pillanatra.

A teremben szólt a zene, az összesereglett tömeg táncolt, színes kavalkádként keringtek a parketten. Ruhák suhogása, cipők koppanása, italozók kurjongatása, bódult nevetés törte meg az éjszaka csendjét.

A hold magasan járt az égen, fénye halványan sejlett át a fekete felhőkön. Az árny pedig csendben várt.

Tízet ütött az ősöreg állóóra. A teremben elhalkult a zene, s mindenki a lépcsősor teteje felé tekintett.

Ott állt Anna vörös ruhájában, fekete haja aláhullt a hátán, vérvörös maszkjának kacskaringós dísze takarta az arcát. Lassan lépdelt le a lépcsőn, aminek a végén az apja várta, akivel az első táncot lejtette.

A legboldogabb napjának kellene legyen a mai, de a lány szemében szikrát gyújtott a szomorúság.

A partnerek egymást váltották a keringő alatt. Aztán a zenekar belekezdett egy új dalba. Baljós hangon szólt a zene, egyátalán nem születésnapra való, de ami ezután történt…

Az ajtó kivágódott, s az árnyékból előlépett egy alak. Termete magas, ruhája fekete, arcát fekete maszk takarta. Minden lépésénél elaludt egy csillár, mígnem a termet csak a díszgyertyák, és a hold fénye világította be. Odalépett Annához, s táncolni kezdett vele. A zenekar úgy játszott, mint akiket megbabonáztak, s az egybegyűlt társaság is úgy figyelt, mert a férfi oly rémisztő volt, hogy aki csak meglátta a szemét megrettent.

Anna pedig figyelte a szempárt, mely olyan fekete volt, mint a legsötétebb éjszaka, és szívében bánat helyett a remény szikrája kezdett el lobogni.

- Ki vagy te?- kérdezte az alakot.

De ő csak mélyen a szemébe nézett, s le sem vette róla. A zenekar újabb dalt kezdett játszani, mit az egybegyűltek már nem néztek olyan jó szemmel. Közelebb lépvén azonban hatalmas, véres szemű fenevad állta útjukat.

- Már tudom ki vagy. – súgta a lány, erre megragadta és maga után húzta őt az idegen. A ködből, ki tudja honnan, fekete mén öltött testet. A férfi felszállt, majd karját nyújtva a lánynak felhúzta maga mellé és elvágtattak.

A tömeg, bénultságukból ocsúdván azonnal utánuk eredtek. Fegyverekkel, vadászebekkel, lámpákkal indultak a Rabló után.

Anna tudta hová mennek. Oda, ahol minden elkezdődött, s talán ma véget ér. Miközben sebes iramban vágtattak, Anna fel felnézett a Rémkirályra. A férfira, aki elrabolta a szívét, majd összetörte. Jól tudta, hogy talán nem az ő saját szíve volt, de valahogy mégis.

A ló megállt. Az fagyott erdő közepén, a fekete föld felett. Az Rémkirály leszállt a nyeregből, lesegítette Annát is.

- Tudod, miért vagyunk itt?- kérdezte mély, bársonyos hangján, melyet a lány oly jól ismert az álmaiból. 

De most Anna maradt szótlan, csak odament a férfihoz, kezét az arcára tette s belenézett fekete szemébe, amiben látta mostani önmagát, s minden eddig megélt életét. Szeme megtelt könnyel a sok bánattól, de most döntött. Erősebb lesz, mint a Bánat és a Gonoszság. Ő már nem Johanna, aki meghalt a bálon, ő Anna, aki élni fog, azzal, akit szeret.

Egy könnycsepp csordult le a szeme sarkából, mit a Rémkirály meleg keze törölt le.

- Egy Halott, egy Élő. Rég volt s most lévő. Egy ember szerelme, egy király fogja. Szerelmes szívem szerelemtől gyújtva. Szeretet szült, szerelem táplál. Szívem szívedre talál.

Egy vagyok a fénnyel, egy vagyok az árnnyal, elmondom a szív szavával.

Te vagy a Rémkirály, az átok, mely megöl. De légy velem s mellettem, s ha igazán szeretsz, engedd, had legyek a Királynőd.

Amikor a Rémkirály újra belenézett a csillogó, barna szemekbe szíve akkorát dobbant, hogy teste nem bírta, és összeesett.

Anna karjába vonta a férfit, aki  könnyeitől ázott arcát a lány vállába temette.

- Hát mégis szeretsz?

- Mindig szerettelek. Annyi élten át, nem ismertelek, vagy ismertelek, de mindig szerettelek. Mindig szeretettelek…Malakiás.

A hatalmas telihold fénye bűvös sugarat vont a sötét erdő fekete földje köré, s a Rémkirály levette álarcát. Amikor megszólalt mély, bársonyos hangján Anna felnézett a tiszta kék szemekbe, a gyönyörű arcra mosolygott és szíve csordultig telt szerelemmel.

- Annyira reméltem. –mondta még mindig könnyektől folytott hangon a férfi- annyira reméltem, hogy te megérted. Figyeltelek, és te más voltál, mindenben. Annyira reméltem Anna...

- Kérlek, mondd ki, mit oly régóta várok már.

- Anna- mondta a Rémkirály - Szeretlek. – azzal szerelmes csókot lehelt kedvese ajkára.

A keresőcsapat éjfélkor elvesztette a ló nyomát. Úgy döntöttek másnap újra folytatják a keresést, de végül nem akadtak másra, mint egy gyönyörű zöld füves területre az erdő közepén.

Hosszú napokon át keresték,  és kerestették a lányt, mígnem egyszer csak csengettek a ház ajtaján. Egy idős úr állt az bejáratnál, kezében egy becsomagolt tárggyal.

- Ugye jól tudom, hogy önök Anna szülei?

- Tud valamit a lányunkról?

Az öreg csak vidáman mosolygott. - A lányuk jól van. És nagyon boldog- mondta, azzal átnyújtotta a csomagot. - Ezt küldi önöknek.

Mire a szülők letették a tárgyat és visszaértek az idős ember eltűnt. Visszamentek hát a könyvtárba és megnézték, mit is küldött nekik Anna. Egy festmény volt. Egy nagyon régi festmény.

Anna édesanyjának könnyek szöktek a szemébe, majd fogta a képet, s a könyvtár kiemelt helyére akasztotta.

A régi olajképen egy boldog pár táncol egy bálon. Az egyikük vérvörösben, a másik feketében, de a szemükön látszott, hogy boldogok.

Sok idő telt el, s Annáról azóta is csak egy-egy kép, festmény, portré, vagy fotó érkezik, de mindegyiken nagyon boldog egy ismeretlen fiú mellett.

Anyja minden november tizenharmadikán az ablakban áll s várja őt, talán majd hazatérnek egyszer, s mindig eszébe jut egy régi vers utolsó versszaka.

Volt egy nap, egy fekete éj.

Egy gyönyörű tánc, mennyei fény.

Bíbor hajnal szárnyat bont.

Fényes Napot, s

Boldogságot hozott

Péntek tizenharmadika.