Farkasok Tánca- II. fejezet

II.                    Fejezet

A folyótól a kapitányságig tartó út rendkívül hosszúnak és borzasztó nyomasztónak hatott. Még az egyébként szókimondó és rendíthetetlen újonc is elmélyedt a gondolataiban. Olyan mély ráncok ültek a homlokára amik egyátalán nem jellemzőek a korosztályára, neki mégis jól állt. Nem veszett el tőlük a fiatalsága.
- Mire gondol?
- Scherlock Holmesra.
- Nem Poirot-nak kellene lennie a példaképének?
-Ő belga volt, nem francia.
-Sajnálom. Nem vagyok otthon a krimi regények világában.
Egy pillanatra sikerült kizökkenteni a gondolataiból. Láttam rajta, amikor rám nézett, hogy nem tudja mire vélni ezt a beszélgetést. Igazából én sem, de most valahogy nincs kedvem elrévedni a múlt sötét árnyaiban.
-Nem szeretem a krimit.
-Tényleg? –kérdezte nem kis meglepetéssel a hangjában. Nem bírtam nevetés nélkül megállni, mintha azt hitte volna, hogy a magamfajta nyomozó egy igazi barbár.
-Ne lepődjön meg ennyire Chevalier kisasszony. Attól, hogy nyomozó vagyok szeretek az aktákon, bűnügyi adatokon, és halottkémjelentéseken kívül mást is olvasni. Nem minden nyomozó tölti az estéit bárokban, edzőtermekben, vagy a lőtéren, ahogy azt maguk újoncok hiszik.
- És mit… szeret…olvasni?- kérdezte kissé határozatlanul.
-Leginkább a fantasy és a science-fiction irodalmat kedvelem. – erre úgy elkerekedtek a szemei, mint amikor valaki először hall valami érdekes dolgot az életében. –Ön mit szokott olvasni?
Kis hezitálás után végre válaszolt. Úgy látszik tényleg sikerült ledöbbenteni.
-Edgar Allen Poe. Ő a kedvencem.
-„Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár.
„Vendég lesz az”, így tűnődtem, „azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?”
-Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantom rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
S földi néven senki már.*”Ismeri a Hollót!-mondta vidáman. – Nem gondoltam volna…-a szájához kapta a kezét. Igazán mulatságos jelenet volt. Tényleg egy barbárnak nézett. –Elnézést , nem akartam…
-Nincs gond. Most legalább megtanulta, hogy ne csak a szemének higgyen. Az emberben olykor sokkal több lakozik, mint amennyit kívülről lát, vagy elsőre gondol. Ezért elárulom, Poe nekem is az egyik kedvenc íróm, de a novelláit jobban szeretem.
Chevalier kisasszonynak elállt a szava. Legalább tudom, hogy őt is le lehet hengerelni valamivel. Még mindig nem adtam fel, hogy hazazavarom, de kivételesen jól jött, hogy van társaságom. A múlt teljesen megbolondított volna és most egyátalán nem volt szükségem egy fejfájásra. Így az út második felében végig az irodalomról beszélgettünk. Legalább nem volt olyan nyomasztó egyikünk számára sem.

*Edgar Allen Poe: A holló (Tóth Árpád fordítása)


A Kapitányságon azonban kellemetlen meglepetés várt minket.
Egy rakás ismeretlen arc tolongott az emelten. Páváskodó öltönyösök, nálam is nagyobb testőrök rohangáló …
-Úr Isten!- állt meg előttem az egyik öltönyös és majdnem elájult amikor végignézett rajtam.
-Pierre!-rikított ki egy feltűnősködő hang a tömegből- Pierre!
-Henry! Gyere ide rögtön!
És Henry jött. Rózsaszín ingben és nyakkendőben, fehér zakóban. És mind a kettő engem mustrált végig, majd arról kezdtek el beszélgetni mennyire jól mutatnék a kifutón. Azt már meg sem vártam, amikor az ágyról kezdtek el beszélgetni.
-Jöjjön utánam- mondtam jelenlegi volt társamnak majd szépen átsétáltam a tömegen a stylistok, fotósok és ki tudja még mik között utat törve a kapitányság ajtajáig. A két marcona testőr azonnal gorillára vette a figurát, nem mintha megijesztettek volna. Túl sokat éltem már ahhoz, hogy tudjam, hol az ilyenek gyenge pontja.
-Mit akar?-vakkantott az egyik.
-Beszédem van a főnökömmel.
-Igazolja magát!
Mi vagy ki a fene van itt, hogy ennyire felbolydult az egész kapitányság?
-FŐNÖK!
Egy pillanatra az egész kapitányság elhallgatott, majd a kapitány kidugta a fejét az ajtón.
-Jó, hogy megjöttél Noir. Gyertek be mindketten. Ti meg folytassátok a munkátokat, van elég dolgunk!
A kapitány dolgozószobájának magánya most nem is volt olyan magányos. Egy fehérbe öltözött, csodálatosan vörös hajú nő ült bőr kanapén. A bőre porcelánszínű, a szája érzékien hívogató a szeme hűvösen zöld. Igazi nagybetűs NŐ!
Az összképet egyedül a mellette fontoskodó sötét öltönyös fickó rontotta.
-Madmoiselle Cherrymon kérem hadd mutassam be önnek Léon Noir nyomozót, kapitányságunk kiválóságát. –nyitotta a beszélgetést a kapitány- Léon, ő itt Madmoiselle Sophie Cherrymon világhírű modell.
-Üdvözlöm…kisaszony.
Kezet nyújtott felém, bőre sima , lágy és puha volt, az illata pedig olyan,mint az érett cseresznye. Igazán…lélegzetelállító.

Angiehell hirtelen azt sem tudta mi történik. Vagy mi játszódik le benne. Amikor meglátta a nőt a kanapén egy percre ő is megfeledkezett magáról. Sophie Cherrymonról azt tartották, hogy mindenki beleszeret, legyen bármelyik nem tagja.
És valóban, egy pillanatra Angie is megszédült, aztán az egész átkapcsolt valamiféle vészjelzésbe, és amikor látta, hogy Léon kezet csókol a nőnek előbújt belőle a féltékenység.
Igen, féltékeny lett a nőre. Arra, hogy Léon észrevette, aztán viszont egy még furcsább érzés kúszott be a gondolatai közé ami nagybetűs vörös vészjelzést küldött minden porcikájának.
Valami nagyon nem stimmelt a szupermodellben és nem az ,hogy a férfiak belezúgtak mind egy szálig.
Valamit titkol, és valamit nagyon akar.
Mindez pár pillanat volt csupán, és akkor ért véget amikor a nő őt is megszólította.
-Jó napot kisasszony.
-Jó napot. Angiehell Chevalier vagyok, Noir nyomozó társa.
-Nyomozó? Ilyen fiatalon?!-és végigfuttatta tekintetét a szőke lányon.
Angienek nem tetszett ez a méricskélés. Feszélyezte és a legszívesebben kirohant volna a szobából a friss levegőre, de tartotta magát.
Amikor a bemutatkozás megtörtént mindenki helyet foglalt majd a kapitány vázolta a helyzetet.
-Cherrymon kisasszonynak a környéken lesz bemutatója két hét múlva. Egyfelől a mi dolgunk lesz, hogy a helyet biztosítsuk, másfelől viszont- elővett egy papírlapot az asztalon lévő aktából és a két nyomozó elé helyezte- Nekünk kell megvédenünk a hölgyet is.
Angie kinyitotta az aktát. Egy kézzel írt levél volt benne amit Angie hangosan felolvasott.
-„ Te leszel a következő. Darabokra téplek” köze lehet a nyomozásunkhoz?
-Valószínű. –mondta a kapitány mély aggodalommal- De nem biztos. Amióta a jutalom él, azóta nem tudhatjuk mi valós fenyegetés és mi nem ami kapcsolatos vele. Mindenesetre kellő elővigyázatossággal kell eljárnunk.
-Sophie, mennünk kell. –mondta az öltönyös.
-Engedelmükkel én most távozom. A kapitány úr majd elmond önöknek mindent. Remélem jól ki fogunk majd jönni egymással.
Angiet rossz előérzet fogta el. A nő leginkább Léonhoz beszélt, ezt a vak is látta és Angieben még mindig villogott a vészjelző.
Azzal a két vendég elment és utánuk az egész pereputty távozott.
-Titeket kettőtöket bízlak meg azzal, hogy Cherrymon kisasszony testi épségére vigyázzatok.
Angiehell köpni nyelni nem tudott. Testőrként kell emellett a nő mellet járnia miközben egy gyilkos szabadon garázdálkodik! Léon viszont nála is jobban kiakadt.
-Ezt most nem mondja komolyan ugye?! Nem játszhatok gardedámot, amikor egy gyilkos szabadon ólálkodik a városban!
-Pofa be Noir és ülj vissza! A levél talán közelebb visz hozzá, hogy megtaláljuk!
-Vagy nem és a kezére játszunk! Ha újra megszökik akkor a rendőrség végleg elvágja magát!
-Nem mintha a rendőrök megítélése miatt aggódnál..ÜLJ LE!- parancsolta a kapitány.
Nagy levegőt vett, majd nyugodt hangot erőltetve magára próbálta elmagyarázni a helyzetet a feldúlt nyomozónak.
-Két hét Léon, csak ennyit kérek. Nem veszlek le a másik ügyről, de nagyon kérlek figyelj erre is. Szükségünk van a jó megítélésre igazad van, és ez segíthet. Csak két hétig vigyázzatok a nőre.
Léon nagy nehezen belement a dologba, bár Angienek voltak kétségei.
Nem tetszett neki a nő, sem Noir nyomozó vele szemben való viselkedése. Ösztönei átkapcsoltak vészhelyzeti riadóra.
Amikor a nyomozó kiviharzott az irodából és a kapitányságról is Angiehell futva követte.
-Nyomozó várjon!
-Mit akar!- a lányt váratlanul érte a hideg hangnem. Pedig már azt hitte ikerül áttörni a jeget, ami a nyomozó lelkét fedi. Úgy látszik tévedett, de úgy döntött nem adja fel.
-Kérem beszéljük meg az ügyet.
Amikor Noire nyomozó nem szólalt meg remélte, hogy fontolóra veszi a dolgot. –Kérem.-kérte még egyszer.
-Szálljon be.
Angiehell pedig beszállt és remélte, hogy valóban meg tudják beszélni.

Szótlanul ült egy darabig az autóban és a nyomozót figyelte. Nem is hasonlított arra az emberre akivel pár órával azelőtt az irodalomról beszélgetett. Talán két órája furikázhattak fel le a városban, és egyikük sem szólt egy szót sem.
-Kmh- köszörülte meg a torkát Angie. Úgy érezte ideje valamit kinyögni, bármi is legyen az, mert így semmivel nem jutnak előrébb. De amikor épp megszólalt volna megkordult a gyomra. De akkorát, hogy a lány fülig pirult.
-Mióta nem evett?- kérdezte a nyomozó, de Angienek elsőre fogalma sem volt. Visszaemlékezett, hogy gyerekkorában mindig reggelizett, aztán ahogy kezdett felnőni a rendszeres étkezés elmaradozott és végül a főiskolán teljesen felborult.
-Igazából nem emlékszem. Talán…talán tegnap délelőtt.
-Azt megmondom. Maga aztán nem semmi.
Ekkor Angie gyomra megint hatalmasat kondult. Épp egy McDonalds előtt hajtottak el és a lány vágyakozva nézett befelé.
-Arra ne is gondoljon. Mellettem nem eszik ilyen fajta szemetet.
Léon a külváros felé vette az irányt, és megállt egy kis sarki boltnál.
-Szereti a csirkét?
-Igen.-mondta Angie kis értetlenséggel. –Miért.
De a nyomozó nem válaszolt. Bement a boltba majd negyed óra múlva egy telepakolt zacskóval jött ki.
-Hosszú volt a sor. Kibírja még éhen egy darabig?
Angie csak bólintott, el is felejtette mennyire éhes annyira kiváncsi lett arra, hogy mit tervez a nyomozó.
A mercedes Léon házánál állt meg.
-Jöjjön.
-Mire készül nyomozó?
-Olyanra mint eddig soha.
Angie halkan követte a hallgatag, marcona férfit. Tegnap járt ebben a házban, erre emlékezett, de nem talált itt senkit.
Mégis egy érzés nem hagyta nyugodni. Valami volt itt. De mi?
-Mi lesz? Ott akar enni?
-Tessék?
-Jöjjön be, és csukja be az ajtót!

Nézzük miből élünk. Szépen sorban kipakoltam a konyhapultra. Sajt, csirkemell filé, Egy kevés zöldség. Vérfarkasként sokkal több húst eszünk, mint az átlagos emberek. Bár én jobban szeretem a marhahúst, de talán Angiehell kisasszony gyomra nem venné be a nehéz vörös húst, inkább egy könnyű fehéret. Zöldségből is csak az alap köretnek valókat. Burgonya, rizs. Akkor már inkább tészta, de minden hússal.
Hallottam, hogy becsukódik az ajtó. A kisasszony végre betalált a kertből.
-Üljön le valahová.
-Mire készül nyomozó?
-Hívjon nyugodtan Léonnak, ha már úgyis társak leszünk legalább tegeződjünk.
-Csak akkor ha maga sem hív újonclánynak többet.
-Üzletel újonclány?-ez tetszik. Félreértés ne essék, még mindig nem örülök neki, hogy mellettem van. Ha összeakadunk a gyilkossal csak elvonja a figyelmet ha vigyáznom kell rá. De most, hogy még bejött ez a testőrösdi is jobb lesz ha megbarátkozunk legalább erre az időre. Ki tudja, talán ez elveszi a kedvét és magától hazamegy. –Rendben. Angie.
-Csak nem főzni fog? Fogsz.Főzni fogsz?
-Igen. –nevettem el magam. – Összeütök valami ebédet. Amióta az eszemet tudom magamnak főzök. Úgyhogy amíg velem dolgozol, addig nem eszel semmiféle gyorsétteremben.
Profi módon ment a hússzeletelés a zöldségaprítás. Párolás, fűszerezés, és egy kis pirítás. Egy óra múlva az asztalon volt a csirkemell a la …ahogy annak idején az anyám főzte.
Nahát. Már legalább, … igen, azóta nem főztem ilyet. Még magamnak sem.
Angie pedig ámulva nézte a bárpultnál ahogy az étel elkészült. Mint éhes farkas úgy vette rá magát. A fenébe is, tényleg nagyon éhes volt.
-Milyen lett?
-Nagyon finom, köszönöm.-nevetett két falat között. – Ki tanított meg főzni?
-Magamtól tanultam mindent. –igaz kábé kétszáz évem ment rá.- Lenne egy kérdésem, ha nem sértelek meg.
-Kérdezz nyugodtan. Ezért a kajáért bármit elmondok.
-A neved. Angiehell. Elég érdekes. Mégis honnan jött, hogy így neveznek el?
Angie egy pillanatra megállt az evéssel. Kék szeme a villa fémén időzött, mintha valami múltbéli szörnyűség jutna az eszébe.
-A nagymamámtól. –mondta keserű szájízzel- A nagymamám amolyan jósnő féle volt. Régimódi, ódivatú. Mielőtt megszülettem azt mondta a szüleimnek, hogy én meg fogom változtatni a család sorsát. Velem kapcsolatban csak valami sötét dolgot látott a jövőben. Ezért azt akarta, hogy Helnek nevezzenek, a germán mitológia istennője után. Persze a szüleim nem mentek bele, és összekaptak a nagyival. Elhatározták, hogy csakazértis Angelinának keresztelnek. Ám , amikor anyám belehalt a szülésbe az apám megroppant. Nagyon szerette és úgy érezte a mamának igaza volt, hisz elvettem tőle a nőt aki az élete volt. Nem akarta, hogy anyám utolsó kívánsága ne teljesüljön, de nem volt képes Angelinának hívni, így összerakta a két nevet, és így lettem Angiehell. Félig ördög, félig angyal.
Ne értse félre, az apám nagyon szeret, az egyetlen lánya vagyok. De nem tudja teljesen leplezni, hogy miattam elvesztette anyám.
-Ezt honnan tudta meg?-érdekes történet. Szegény lány, tudom mit érezhet.
-Már kislányként is érdekeltek a titkot. Mindent ki akartam deríteni, ezért elmentem a nagymamához és megkérdeztem. Ő nem kertelt. Elmondta. Innen tudom.
-A Született nyomozó.-akaratlanul is elmosolyodtam.- Egyen. Van még miről beszélnünk.

-Én is kérdezhetek valamit?

-Persze. Aztán vagy válaszolok vagy nem.

-Ezt nem teheti…teheted..hiszen én is elmondtam valamit az életemről.

Tényleg nem semmi ez a lány.

-Rendben. Kérdezz.

Egy pillanatra megállt a szájában a villa és látszott, hogy gondolkodik mit is mondjon. Összehúzta a szemöldökét és apró ráncok jelentek meg a homlokán. Igazán aranyos látvány nyújtott. Aztán megfogalmazódott a kérdés, ezt abból láttam, hogy felcsillant a szeme.

-Mesélnél nekem az édesanyádról?

Ezt nem vártam. Nagyon. Nem. Vártam. Hogy pont az édesanyámról kérdezzen. Feszült lettem, vagy nem is..nem is tudom. Elöntöttek az emlékek és nem tudtam befogni a szám.

-Szerettem őt. Nagyon szerettem.

-De mégis, milyen volt?

-Magas volt és karcsú, de erős akár az acél. Brigithnek hívták. –Emlékeim visszavittek egy másik korba. Egy réges-régi időbe. – Öt éves voltam. Hideg tél járt, nagyon kemény fagyok voltak. Emlékszem, ahogy a tűz lobogott a kandallóban. Apám a műhelyben volt. Szeretett kovácsolni. Anya pedig egy fonott székben ült a kandalló előtt és olvasott.

Én az öcsémmel kergetőztem, annyira jól éreztük magunkat. Önfeledten játszottunk. Ő csak három éves volt de fürgébb volt már mindenkinél. Én voltam a fogó, és el akartam kapni, de megbotlottunk és felborítottuk azt az állványt, ahová apám a legjobb munkáit rakta ki. Dárdák és kardok estek lefelé, én ráborultam az öcsémre, hogy védjem. Már felkészültem arra, hogy valamelyik szétkaszabolja a hátam, vagy levágja a fejem, de nem történt ilyesmi. Amikor ki mertem nyitni a szemem az anyám ott állt felettünk, mint valami őrangyal, és egy kézzel tartotta azt a nehéz vaslábat.

Azt hittem úgy le fog szidni minket, hogy hajunk sem marad. De nem így lett. Csak felsegített minket a földről, és nagyon kedvesen megkérdezte, hogy nincs e valami bajunk.

Olyan kedvesen, ahogy csak egy anya kérdezheti a gyerekét. Amikor megbizonyosodott róla, hogy valóban egy karcolás sincs rajtunk átölelt minket és az utunkra engedett.

Még mindig emlékszem a hajára. Hosszú és selymes. És mindig ánizs illata volt.

Lassan visszatértem az emlékezésből az életbe, és amikor ránéztem az újonclányra azt láttam, hogy szemére ködfátyol ereszkedik. Ó, a fenébe, hiszen ő nem ismerte az édesanyját.

-Jól érzed magad?-mi mást mondhattam volna? Bár tudtam a választ. Ki a fene érezné magát ilyenkor jól. De Angie csak nyelt egy nagyot , becsukta  a szemét majd vett egy mély levegőt. Amikor újra rám nézett eltűnt a köd és ugyanaz a töretlen akaratú szempár nézett rám, amit a vasútállomáson láttam.