Farkasok Éneke- IV. fejezet

IV. Fejezet

Brutál fejfájással ébredtem. Mintha fejszével csapkodtak volna egész éjszaka. Nagy nehezen felkeltem az ágyból, és valahogy kibotorkáltam a konyhába. Főztem egy erős kamillateát, hátha segít valamit. Saskiát nem találtam sehol, és Shadownak is hűlt helye volt. Pedig elmondhatta volna mi történt. Annyira emlékszem, hogy beszélgettünk, aztán mintha elvágták volna a szalagot. Csak a hasogató fejfájás.

Hangok szűrődtek be kintről. Saskia és még valakik. Talán hárman vagy négyen lehettek.

-Jó a lány. Szép és ügyes.

-Remélem is Saskia, mert elég szégyen számunkra, hogy egyik családtagunk emberek között nevelkedett.

-De hogyan lehetséges ez? Még mindig nem értem.

A hangok egyre közelebbről hallatszottak.  Hurrá, Ezek rólam beszélgetnek! Akkor, legyen meg a témázás tárgya, ideje bemutatkozni.

Már a nappaliban voltak. Ahogy sejtettem. Három idegen nő, és egy férfi, na meg Saskia.

-Hol van a lány?

-Khm...engem keresnek?

Na ja. Felszólalásomat általános megdöbbenés követte. A három idegen, de még Kia is úgy néztek rám, mintha egy másik bolygóról szalasztottak volna. A beszéd képességét az ismeretlen férfi nyerte vissza először, aki őszes haja miatt nagyon hasonlított Richard Geer-re.

-Paul McIntire vagyok, a klánunk vezére.

-Pax McLead, -mutatkoztam be szépen- Elvileg az ön klánjához tartozó elveszett egyén.-azzal kezet ráztam az öreggel.

Minden nő a szája elé kapta a kezét, mintha valami egetverő tiszteletlenséget mondtam volna. Erre az öreg elnevette magát, mire mindenki megnyugodott.

-Bátor a leányzó Saskia. Befogadjuk.

-Majd megneveljük kicsit. -mondta a két idősebb nő közül az egyik.

~Tudod kit nevelsz te!~gondoltam magamban. Kortyoltam még egyet a teából. A fejfájás múlóban van, és végre a látásom sem zavaros már.

A három nő közül kettő idősebb, a harmadik korombeli. De mindhárman simán lehetnének egy hajfesték reklám modelljei. Ha a Palette meggazdagszik valakin, akkor az nem az egyszeri ember, hanem azok akik előttem állnak. A Két idősebb közel egykorú lehet, bár nem tudom megállapítani. Mindkettőnek rettentő vörös hajkoronája van, és biztos, hogy születetten göndör hajú mindkettő, hiszen a festett hajat nem dauerolják. A fiatal lány szőkesége szinte kirí a két boszorkány közül. Az arca is kedvesebb, a szemei pedig sokkal őszintébbek, mint bárki másnak a szobában.

-Szóval te vagy az új testvérkém?-perdült oda mellém.-Az én nevem Judith. Az alfák lánya vagyok.

-Pax. Okleveles kertész, örökbefogadott gyerek.

Judith elnevette magát, és pár pillanat alatt valóban testvérének fogadott, a boszorkányok megrökönyödésére.

-De Judith!

-Nyugi anya! Pax, ő itt az anyám Noell, és a nagyanyám, Isabelle, az apámat már ismered.

-Helló!-köszöntem újfent, már sokadszorra.

-De miért feketére fested a hajad? -mondta Judith a maga angyali hangján- Szerintem jobban állna neked a szőke.

~De én nem is festem a hajam~ mindegy. Ez még mindig maradjon titok, amit legkevesebb ketten tudunk.

-Szerintem mehet is veletek.

-Hogy?-kérdeztük négyen egyszerre.

-Mindent megtanult, amit megtaníthattam neki. De a családi dolgokkal nem tudom megismertetni. Ahhoz egy család kell.

A nők fennhangon mondogatták, hogy még maradnom kell. Az i-re a pontot azonban Paul tette fel.

-Pakolj össze Pax. Velünk jössz a McIntire birtokra. Majd nálunk megtanulsz mindent, amit tudnod kell, és hamarosan a beavató estet is megtarthatjuk.

Senki nem ellenkezett az alfa utasításaival. Összepakoltam a bőröndöm, nem vettem könnyes búcsút Kiától, csak elköszöntem, és a kocsimmal a fekete mercedes után hajtottam.

Egész úton azon gondolkodtam mi a fene üthetett Kiába amiért ilyen hamar elküld. Vagy tényleg ennyire jól teljesítettem? Avagy valóban nem tudok semmit a családról? És tényleg akarok én tudni bármi mást is erről?

A válasz. Igen. Tudni akarom, mert van e mögött az egész mögött valami nagyobb, valami olyan titok, amire fényt kell derítenem.

Négyórányi út után a mercedes befordult egy hasonló földútra, mint amilyen Lawsonék birtokára vezetett, bár ez egy fokkal barátságosabb volt. Akárcsak a ház.

Kétszintes, sárga ház, nagy alapterülettel. Fehér ajtó, fehér ablakkeret, fehér korlát, tele virágokkal. A kertben mindenfelé madaras szökőkutacskák, aranyos kerti tó, kacsákkal és fehér rózsabokrok szegélyezték a szélét.

Judith szinte kirángatott a kocsimból, karon fogott és már mutatta is. Balról az utolsó abalak az én szobám. Keleti fekvésű, vagyis a hajnal első sugarai az én ablakomon át szűrődnek be először a házba.

-Nagyon jó helyed lesz nálunk. És ha az anyám vagy a nagyanyám zaklatna csak gyere hozzám. Tudod ők ketten kicsit maradiak, nem haladnak a korral. Ellenben én!- mutatott magára- Ha egyszer én leszek az alfa, akkor bizony megreformálom az egész klánt.

És csak mondta, mondta és mondta. Judith olyan volt, mint egy duracellnyuszi, ami napelemmel működik. Ergo, még éjszaka sem áll le, mert annyira feltöltődött nappal.

Kipakoltam a holmimat, persze Szőke Tündérke segítségével.

Az ő jóvoltából sokat megtudtam a családról. Paul, a családfő a mindennapokban befektetési tanácsadó. Miért nem lepődtem meg? Noell modell volt annak idején, mielőtt feleségül ment volna Paulhoz. Most tanácsadóként segíti a modellek munkáját. Judith pedig mi más is lehetne, mint fotómodell.

Isabelle pedig énekesnő volt, mára visszavonult. Mint a legtöbb alfa, aki nyugdíjba vonul.

Aznap éjszaka már nem történt semmi.

Másnap reggel azonban elkezdődött, amit én csak úgy nevezek, amortizálás. Ez annyit jelent, hogy fognak, lecsapolnak nullára és maguk kénye -kedve szerint építenek fel megint. Csakhogy ez nálam nem fog menni.

Isabelle azzal indított, hogy cseréljem ki a ruhatáram. Én viszont nem mondok le a farmerjaimról, sem a pólóimról, pláne nem a bakancsaimról. Amikor pedig kerek perec közöltem vele, hogy nem, hát igencsak megsértődött, nem is állt velem szóba, csak az inason keresztül üzengetett nekem.

Noell már megértőbb volt. Bár a gyárilag szaggatott farmert ő sem nagyon díjazta, de mivel Judith is fiatal, és ő is ilyet hord, hát nem szólt bele.

Noell jó anyja volt Judithnak. Egyetlen hibája az volt, hogy nekem is az akart lenni. De nekem már nem volt szükségem anyára. Ismertem egyet, akit szerettem, de aztán elhajtott. Volt egy, aki megszült, aztán elhagyott, ki tudja miért.

Hamarosan újra telihold. A család kérte, hogy azon az éjszakán tartsak velük.

-Nagyon jó lesz, meglátod! A családunk nagy, és ilyenkor mind összegyűlünk a közeli tisztáson. Aztán együtt futunk az erdőben, és együtt éneklünk a Holdnak.

-Eddig mindig magányosan kóboroltam. Nem tudom..

-Semmit ne aggódj. Akkor majd kiderül, hol állod meg a helyed.

Eljött az idő. Leszállt a teliholdas éj. A család nagy csinnadrattával várta, mindenki ott volt, aki el tudott jönni. Pincérek jártak körbe tálcán egyensúlyozva a pezsgőspoharakat. Ők is a családhoz tartoztak. Közeledett az éjfél. Éreztem a zsigereimben. Már nagyon ideges voltam, viszketett a bőröm, de mintha mindenki más még nyugodt lenne. Ráadásul a gyomrommal is volt valami.

-Baj van Pax?-perdült mellém Szőke tündérke.

-Nem. Nincs semmi.-bár a testem nem erről árulkodott. Az izmaim, mintha a maguk életét élnék, és nem tudom őket befolyásolni.

-Még csak tíz óra van. Hála Istennek mi már nem érezzük annyira a hold hívását, mint az őseink.

-Ezt..Ezt hogy érted?

-Persze, te nem tudhatod. -kacagott- A három ősi család már akkor érezte a hívást amikor a hold még nem járt magasan. Ők szinte az egész éjszakát farkasként töltötték. Mi már csak pár órát. Biztos jól vagy?

-Nem. Mi volt ebben a szendvicsben?

-Ebben?-Judith beleszagolt, aztán belenézett- Tormás lazac.

Amint kimondta elfutottam a mosdóba, és magamra zártam az ajtót, majd szépen megkértem a halat, hogy ússzon már fel. Mély levegőket vettem, és próbáltam felfogni mit hallottam az előbb.

-Pax!- hallottam Noell hangját az ajtó túloldaláról. -Jól vagy?

Csak tudnám miért kérdezi mindenki ezt amikor láthatóan nem vagyok jól! Lehúztam a vécét. Megmostam az arcom, és próbáltam megnyugodni.

-Minden rendben Noell- nyitottam az ajtót.- Csak a lazac. Nem bírja a gyomrom a halat, de a torma elnyomta az illatát. Még jó, hogy csak egy falatot ettem.

-Jól van. -simogatta meg a kezem Noell- Pihenj le addig, amíg el nem jön az idő.-rám mosolygott és visszament a vendégekhez.

Judith visszakísért a szobámba, ahol magamra zártam az ajtót és kilógtam az ablakon. Majd befutottam az erdőbe.

Mert az óra tízet mutat, de engem már hív a Hold.

A McIntire klán éjfélkor már az erdőben futott. Vagy húsz piszkosszürke farkas rótta együtt az erdőt, élükön az alfákkal és hangjuk elérte a Holdat. Az erdejükben fekvő tó északi partján gyülekeztek, ahonnan tisztán lehetett látni az eget. A csillagok fehér fénye csillogva táncolt a tó vizén. A hold pedig ezüst fényudvart vont köré. Mikor mindenki kiért az erdőből és felsorakoztak a parton mind egyszerre kezdtek el énekelni. Teli torokból, és hangjuk az égig szállt. Ám egyszercsak mind abbahagyták, mert valahonann, a tó túloldaláról a dal nem az égig szállt, Hanem a szívekig. Egyenesen belemászott a lelkekbe, és a szél szárnyán felrepült a Holdig. Nem sokkal később csatlakozott hozzá egy mélyebb, de ugyanilyen, a szellemvilágot elérő hang. A falka megbabonázva állt a tó partján, és az erdő sötétjét kémlelték. Kiktől származnak ezek a hangok?

Akkor megpillantották őket. Egy hatalmas, a McIntire alfáinál is termetesebb, hosszú, fekete bundájú, és világító jégkékszemű farkas lépett a holdfénybe, és egyenesen a szemükbe nézett. Kecses léptei alatt meg sem rezzent az őszi avar. Olyan volt, mint egy szellem.  Aztán mögötte kilépett a másik. Aranybarna szőrén csillogott a holdsugár, a szeme olyan volt mintha csillag ragyogott volna, termete az előzőnél is hatalmasabb volt. És amikor ketten együtt énekeltek az volt az igazi dal, a legszebb, amit valaha hallottak, annyira, hogy a klán képtelen volt nem velük énekelni.

A Reggeli sürgés-forgás nem volt szokatlan számomra. Mosogattak, vagy az előző este maradékát szedték össze a kertben. Judith és a családja a reggeli kávé vagy tea és némi aprósütemény társaságában a nappaliban ültek és az éjszaka történtekről beszélgettek amikor megérkeztem.

-Csodálatos volt nem igaz?- áradozott tündérke. - Kik lehettek ők? Olyan szép pár voltak!

-Jó reggelt.

-Pax! De jó,hogy itt vagy! Képzeld mit látunk tegnap!

-Judith!-szólt rá Noell- Ne rángasd szegényt. Jól vagy Pax?

-Köszönöm. Jobban. Máskor majd jobban megnézem azt a szendvicset, mielőtt beleharapok. -nevettem.

-Kár, hogy nem tudtál velünk tartani, valóban.

~Ha tudnád mi történt valójában!~-Igen, nagy kár.

-Sebaj, majd a következő alkalommal. A jövő hónapban, akkor megtartjuk a beavatásodat is.

-Miből áll a beavatás, ha megkérdezhetem?

-Még ezt sem tudja- sikoltott fel Isabelle- honnan szalajtották ezt a kölyköt! Felháborító!

-Isabelle maradjon már csendben!-rivallt rá Paul. Láthatólag ő volt az egyetlen, aki nem díjazta a tegnap estét. Viszont legalább Isabelle befogta a száját.

-Kézcsókom,- válaszoltam az előbbi kérdésre- Emberek között nőttem fel, ha nem mondták volna még magának!

-Velem te nem beszélhetsz ilyen hangon!-pattant fel a székéből Isabelle- Ha nem tudnád én egy Alfa vagyok! Te meg csak egy …

-Kis senki! Gyerünk mondja ki! -honnan került belém ennyi bátorság, ennyi fennhéjázás. Nem voltam soha ilyen. Az idősebbekkel mindig is tisztelettel bántam, és nemcsak azért mert erre tanítottak, hanem mert így tartottam helyesnek. Viszont most úgy éreztem egymagam többet érek, mint az egész McIntire család Nagyanyóstul, mindenestül.

-Isabelle- állt fel a székéből Paul- Beszélgessünk a dolgozószobában.

Azzal mindketten elmentek.

-Nekünk is indulnunk kell Judith.

-Jajj, tényleg! Már ilyen késő van! Fotózásom lesz. Nem tartasz velünk Pax?

-Most nem, ne haragudj.

-Nincs semmi baj! Mehetünk anya?

Ők is elmentek, és amint kiléptek az ajtón én odalopakodtam a dolgozószoba elé és az ajtón át megpróbáltam kihallgatni Isabelle és Paul beszélgetését.

A Lawson birtokon Shadow az őrházban ébredt. De nem emlékezett teljesen a tegnap éjszakára. Annyi maradt meg benne, hogy amikor a Hold már látszódott nem tudott ellenállni, és minden kiképzése ellenére felvéve farkas alakját átvágott az erdőn. Kilómétereken keresztül futott, míg meglelete a fekete farkast.

Amíg meglelte..Paxot. Fekete. Ha fekete nem lehet a...Azonban a gondolatmenetnek végeszakadt, amikor Logan Lawson , mint egy felbőszült bika rontott be a cellájába. Akkora pofont kapott, hogy utána vért köpött.

-Tudod miért kaptad ugye!- üvöltötte.- Te csak egy mocsok kis vadász vagy! Nem változhatsz át! Nem mehetsz el, csak ha én mondom!- és még egyszer megütötte, aztán megint és megint, míg már Shadow a földön feküdt.

-Megérdemled te senki! Fiam!-üvölött Lawson. Nem sokkal később az ajtóban megjelent egy fiatal férfi. Erős, izmos testű, sötétbarna hajú, mint az apja lehetett régen. És a szeme is ugyanolyan sötét és lélektelen volt.

-A tiéd.-mondta neki az apja, és a fiú szája gonosz mosolyra húzódott. Shadow tudta mi fog történni. Láncok csörögtek, a tűz felizzott, felhevült fém szaga érződött. A bilincs szorításában a láncszemek belevájtak a bőrébe, a vércseppek hangosan hulltak a padlóra, majd beitta őket a föld. Égő hús szaga áradt szét a levegőben, amikor az izzó vasdarab a bőréhez ért, a fájdalom szétáradt az egész testében. És nem fog véget érni, amíg eszméletén van.

Újabb lánccsörgés. Hangos, elégedett nevetés. Égett a bőre, korbács hangja csapta meg a fülét, aztán csattant a hátán. Az apró, tüskés láncszemek felszaggatták az égett bőrt, végigszaladtak a nyakától a derekáig és megint.

Shadow nem értette, hogyan lehet, hogy még eszméletén van. Egyetlen dolog cikázott a fejében. ~ a Te dolgod~ A te dolgod...a te dolgod, ate dolgod,,atedo lgod..atedolgodatedolgodatedolgod~ Aztán egy férfi, egy világítókék szempár. A feje annyira megfájdult az emlék hatására, hogy végül mégiscsak elvesztette az eszméletét.

-Mivan ha nem ő volt?

-Te is tuod, hogy ők voltak Isabelle!

-De mind meghaltak!

Jól tudtam kikről beszélnek. A három nagy klánról. Hát mégiscsak benne voltak ők is?

-Honnan tudod? Hm? Honnan tudod anyám? Láttad a holttestüket? Mindét?

Csend. Síri csend, amit Paul nyugtalan hangja szakított félbe. A pulzusom az egekben járt. A szívverésem szaporább lett, és a haragom eluralta az érzékeimet. Az első gondolatom az volt, hogy bemegyek és megölöm mindkettőt, de miért?

-Nem hallom, hogy azt mondanád: Igen, fiam! Láttam mindet meghalni!

-Mert nem láttam.-nahát! Isabelle, csak nem félelem bujkál a hangodban? Ez rendkívüli elégedettséggel töltött el.

-Tennünk kell valamit.

-Nem beszélhetsz velük anélkül, hogy...

-Én is tudom. De akkor mit tegyünk?

-Hozzuk előrébb a beavatást. A jövő hétre. Akkor itt lesz mindenki, és anélkül beszélhettek, hogy bárkinek feltűnne.

-Igazad van. Szervezd meg.

Újabb csend. Nem hallottam, hogy bárki is az ajtóhoz lépett volna. Csak fel alá járkálás. Apró szöszmötölés. Aztán Isabelle halkan kimondta.

-Ha ő az, mit tegyünk vele?

-Megtesszük, amit kell.