3. fejezet
Spanyolország
Az első
pillantás
A Nap épp
lemenőben volt. Vijja az Alhambra vörös ,csipkés épületei között sétált,
kereste a legmegfelelőbb helyet arra, hogy lefotózza, amint a lenyugvó nap a
bíborba hajló ég és a csodálatos, misztikus palotaépület tökéletes egységet
alkot.
Érzékei életre
keltek akárhányszor elsétált ezen a helyen. Az egészet körbefonta valami igéző,
földöntúli szövevény, amit sosem látott de mindig is érzett.
Nem most járt
itt először, de valami mindig visszahúzta. Egy évben legalább kétszer kikötött
a palotakomplexum környékén.
Annyira magával
ragadta a szépsége, a kusza folyosók, a zöldellő kertecskék, a csobogók vidám
hangja.
- Ez a hely
maga a varázslat- jegyezte meg csendben, csak magának. Még várt. A turisták
lassan hagyták el a helyet, és ő most csak az épületet akarta lefényképezni. Márpedig
ebből nem enged.
Ez a remekmű
egyszerűen megérdemli, hogy egyszerű valójában, a maga fenségében örökítsék meg
a képek, nem pedig úgy, hogy bermudanadrágos és szandálos bámészkodók
legeltetik rajta „műértő” szemüket.
-Ezért nem sikerült
soha egyetlen kép sem igazán jól a granadai mór palotáról. - Mindig bekavart
egy kalap, egy sál, a legrosszabb mégis az volt, amikor egy jól sikerült képen
észrevett egy szandálos, szőrös férfilábat. Rettentő mérges volt, emlékezett
vissza Vijja, de dühe egy pillanat alatt elpárolgott és hangos nevetésben tört
ki. Akkor határozta el, hogy ha törik, ha szakad egyszer olyan képet fog
készíteni erről az építészeti csodáról, amilyet az igazán megérdemel, ha
havonta is kell elutaznia ide ezért.
Ám egyszer az
idő, másszor a szezon vége szólt közbe. Most viszont minden a helyén volt.
Hamar lekapta a pillanatot, amikor a lilás ég árnya az épület egyik
csipkés díszítésére vetül, ami mintát hagy a mögötte lévő falon. Egyszerűen
gyönyörű volt.
Aztán Vijjának eszébe jutott
valami. Előkotorta táskájából a naplóját, amiben benne voltak a holdciklusok.
Leült a földre az egyik szökőkút árnyékába, és lapozni kezdett, amíg meg nem
találta a mai napot. Hatalmas vigyort villantott.
-Ez az!- majd kislányos hévvel körülugrálva
a csobogót elrejtőzött, hogy ne dobják ki a többi bámészkodóval együtt, és
várta az éjszakát.
Milyen furcsa- gondolta Jerome
amikor az éjszaka közeledtével megérkezett. Ki a fene gondolná, hogy a lelkeket
a zene csalogatja elő. Eltelt párszáz év mióta Kerítő lett, de ezt az egyet még
mindig nehezére esett feldolgozni.
A démonok és a lelkek egyszerűen
nem tudnak ellenállni a zenének. Persze nem akármilyen zenének, csak akkor
jöttek elő, és lehetett őket ártalmatlanítani, ha megtalálták a megfelelő
dallamot, a megfelelő hangszeren. Na és persze az sem volt mindegy ki
szólaltatja meg a hangszert és mikor.
Jerome kerítő lévén pontosan
tudta, hogy a magasan járó telihold a legmegfelelőbb idő, és hát
..Spanyolországban volt.
-Jól vagy Jerome?
Nem kellett oldalra néznie, hogy
tudja Haniel ül mellette. A szeretet angyala.
-Persze- mondta majd ránézett a
mellette üldögélő nőre. Hániel szépsége igazi felüdülés volt a számára mindig.
Ő volt az egyetlen, aki rendesen bánt vele, ha megkérte valamire, bár nem is
tehetett mást, hisz a szeretet angyala volt. – Kiket kell megkeresnem?
- Két lélek bolyong itt, akik nem
találnak nyugalmat, míg nem lelnek egymásra. A fiú egy háborúban halt meg, a
lány nem sokkal utána, miután megtudta mi történt. Itt találkoztak először. És
itt váltak el.
-És most itt keresik egymást.
Az angyal bólintott a férfi mély,
karcos hangjára.
Jerome szintén, hogy megértette a
feladatot, majd ahogy jött, Haniel úgy el is ment. Jerome fogta a gitárt, é
amint leszállt az éj, és a Hold teljes korongja betöltötte a palotát, ezüst
fátyollal körbevéve azt, Jerome elfoglalta a helyét az egyik épület tetején és
belekezdett a gitárjátékba.
Vijja épp a Telihold által
megvilágított Alhambrát fényképezte, amikor fülébe bekúszott a lágy gitárdallam.
Táncos ösztönei azonnal feléledtek. Letette hát a fényképezőgépet és hagyta,
hogy az érzelmes zene magával ragadja.
Először csak egyhelyben hullámzott
a teste, majd rálelt a ritmusra és már a lábai is megmozdultak, körbefordult
maga körül, majd végigaraszolt a folyosón, amin állt, a zene ritmusára mozogva,
pörögve és a dallam hívó szava felé táncolt.
Jerome a sötét tetőn figyelte a
lelkeket, amint egyikük megjelent, a lány volt. Halványkéken, szomorún látszott
az aurája, és bánatos köreit rótta szerelmét keresve. Hamarosan felbukkant a
fiú. Ugyanolyan halványan, mint a lány. De amikor egymásra néztek arcukon
feléledt a boldogság. Jerome nézte, ahogy közelednek egymáshoz, és lelkük egyre
fényesebben ragyog.
A zenéjének dallamára kezdtek el
egymással táncolni, a férfi tudta, hogy az ilyen régen szétszakadt lelkeknek
idő kell, még az egymásra találás után is. És ha egyszer elkezdte a dalt, be
kell fejeznie akkor is, ha már a lelkek átjutottak a szellemvilágba. Legalábbis
ha jó lelkekkel találkozott. Pokolszökevények esetében éppen, hogy abba kellett
hagynia, hogy küzdelemre kényszerítse őket. De most nem ez volt a helyzet.
A fiú és a lány egymást átölelve
mozdult, lassan előre, hátra, körbe- körbe. Lágyan mozogva, mint a víz. Majd
amikor már mindkettejük aurája szikrázva fénylett Jerome felé fordultak.
Biccentettek neki, és integettek majd lassan, mosolyogva köddé váltak, de
Jerome folytatta a gitározást.
Tovább játszott, ilyenkor úgy
érezte, mintha neki is újra lenne igazi lelke.
Behunyt szemmel is képe volt már
eljátszani bármilyen dallamot. Érzékei feléledtek, különös módon kiélesedtek,
amikor szeme felpattant, és meglátta az alakot az alant elterülő kertben.
Vékony, izmos lány táncolt a
csobogó körül a zene ritmusára. Halandó, jól tudta, érezte, látta. Hosszú barna
haja ide-oda libbent minden mozdulatnál. A passzos farmeranyag és a szintén
testre simuló felső látni engedte a lány idomai, és még az elhasználódott, régi
sportcipő sem rontott az összképen. A lány a flamenco kézmozdulatait keverte a
rumba testmozgásával és a balett fordulataival. Arcán pedig hatalmas, és
őszinte mosoly terült el.
Jerome még sosem látott ilyen
gyönyörűséget, pedig megélt már jó pár évet.
Vijja csak táncolt. Forgott és
hajlongott, lépett és fordult. Minden mély szenvedély, amit érzett felszínre
tört és megmutatta magát a mozgásában.
De a dalnak hamarosan vége,
érezte. Így is lett.
Vijja lágyan megállt, kinyitotta
őzbarna szemét és felnézett az egyik toronyra, ahol meglátta őt. A férfit,
kezében a gitárral.
Tekintetük egy pillanatra
találkozott. Egyetlen, röpke pillanatra. Aztán a férfi hirtelen eltűnt.
Vijja visszament a dolgaiért, majd
kislisszolt a palotából és visszatért a szállóba.
De az a röpke pillanat és az a
szempár belevésődött az elméjébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése