Farkasok Tánca- III. fejezet

 III. fejezet

Az erdő mélyén, sötét árnyas fák alatt egy megtört nő, véres rongyos ruhában vonszolja magát előre.  Mindent, mindent elvettek tőle.

Füstöt érez, fényt lát, összeesik. Apró házban ébred, az öregasszony főz.

Valamit mond…

Vér…Mindenütt vér. Halálsikolyok, csörrenés. Férfiak kiáltoznak. Egy zöld szempár…és végtelen, tejfehér köd.

Angie megint izzadtan és sikoltva ébredt. Rég nem kínozták már ezek a lázálmok. Mindig más, más szempontból látja újra a történteket, mindig ugyanaz játszódik le, csak az a baj, hogy sosem lesz vége. Mindig felébredt a vége előtt, és őszintén vallotta, hogy ez nem is baj. Nem akarja tudni a végét. Körbenézett, hirtelen nem tudta merre van, mire rájött, hogy elaludt a nyomozó kanapéján. Felajánlotta ugyan az ágyát, de ezt nem fogadhatta el.

Kezét a fejéhez emelte, lüktetett a halántéka és a tarkója, a szája, a torka kiszáradt, zihált még mindig, és a szíve sem akart csillapodni.

A semmiből meleg, erős kezek puhán karolták át a vállát, átfonták a testét, és egy erős mellkas támasztotta meg a hátát.

Érezte, hogy a fájdalom, a remegés csillapodik. A szívverés normális ütemben ver, a vére már nem dübörög a fejében.

A légzése is lelassul, mélyeket sóhajt, és a kéz csak tartja erősen.

-Minden rendben?

-Most már igen, köszönöm.

-Azért ne higgye, hogy ez bármit is jelent.

Nem hitte, de azért remélte. A remény hal meg utoljára, nem igaz? Most viszont semmi pénzért nem kockáztatná ezt a pillanatot. Most biztonságban volt.

Visszaaludt.

Volt már részem pár sikolyban. Volt, hogy a sajátoméra ébredtem. Néha, nagyritkán még most is előfordul. De egyik sem volt ilyen. Nekem is vannak fájdalmaim, rossz emlékeim, amik olykor a felszínre törnek olyan elemi erővel, hogy ébredéskor nem tudom, hol vagyok, hogy milyen évet írunk, és tán azt sem ki vagyok én.

Ilyen sikoltást azok adnak, akik a halál elől próbálnak futni, de tudják, nem tehetnek semmit. Kétségbeesett, utolsó hang, amit a félelem ad ki az emberből, mikor a kaszás lecsapni készül. Félelmetes, és mindig is az marad.

Mitől félhet ez a lány ennyire? Mi az, amitől egy ifjú lány a holtak sikolyát kiáltja?

Igazából fogalmam sincs, most mit csinálok. Csak ez volt az első gondolatom, de úgy látom bejött. Megpróbálhatnék kimászni alóla, de olyan kétségbe esetten kapaszkodik, hogy inkább hagyom, és lassan én is újra elalszom.

Álmomban megint az árnyas fák alatt futok. Vérző hold festi az eget, vörös láng táncol a látóhatáron. Az árnyas erdő életre kel a táncuk fényében, és mint megannyi démon felém nyújtóznak, hogy engem is a lángok martalékává tegyenek.

Én pedig futok előlük, futok az otthonom felé…amit sosem érek el.

Aztán a fekete lassan szürkébe fordul, a narancs és vörös lángok fehérré fakulnak, és az álomnak vége lesz.

Ahogy a karomat mozdítom, érzem, hogy Angie még mindig itt fekszik.

-Hahó…rendőrlány.- kicsit megrázom, mire egy kislányos mormogás kíséretében az oldalára fordul. Akaratlanul is mosolyt csalva az arcomra.  

-Ébredjen Rendőrlány.

Angie nagy sóhaj közepette emelte fel a fejét, megtámaszkodott azon az erős …valamin, amin

Feküdt és nagy nehezen a szemét is sikerült kinyitnia. Bár ne tette volna- gondolta.

Hirtelen eltűnt az álmosság, és helyébe látható zavar, és kínos arcpír lépett.

Az a „valami” ugyanis éppen Léon mellizma volt. Amint rájött, hogy a keze még mindig ott van rögtön elkapta, és a kanapé másik végébe húzódott.

-Sajnálom. –ennél több jelenleg vagy megalázó… vagy nagyon megalázó lett volna számára.

-Nem történt semmi. –a nyomozó mosolygott, és Angie nem tudta eldönteni, hogy ez most jó, avagy rossz. Mindenesetre igazán vonzó látvány volt. Annyira, hogy érezte a pír megint elönti az arcát.

-Ah…elnézést..-kezével befogta a szemei, hogy legalább ne lássa, majd másra terelte a szót. –Mi…illetve..Hogy?...és jobb híján körbemutatott.

A nyomozó pedig elnevette magát, megint, és Angie most először látta, hogy ez a férfi mennyire más, mint amilyennek gondolják.

-Nyugodjon meg, nem történt semmi. Tényleg nem emlékszik?

Angie összehúzta a szemöldökét. Valami derengett. Ritkán emlékezett az álmaira. Hirtelen észbe kapott.

-Megint kiabáltam?

Léon erre összeráncolta a homlokát, majd egy gyors mozdulattal a lányhoz hajolt. 

-Hogy érti, hogy megint?

Angie pedig csak bámulta, é nem tudta mire vélni ezt a hirtelen változást. Az eddig mosolygós férfiről eltűnt minden derű, és csak a komoly, rendíthetetlen, hideg nyomozó maradt.

-Semmi különös. –legyintett a nő, mosolyt erőltetve az arcára, és megpróbált lelépni a kanapéról, hogy minél előbb eltűnjön, de nem sikerült. A lába beleakadt a takaróba. A pillanat lelassult, ahogy esett. Az első gondolata még magát is meglepte. Ha egyszerűen legurul, akkor nem lett volna gond. Viszont az esés miatt össze fogja törni az üveg dohányzóasztalt.

Már felkészült a csattanásra, az üvegcsörömpölésre. Koponyatörés, vér, mentők…Ehelyett azonban éles fordulatot vett a teste, és valami puhábbra esett rá.

Amikor kinyitotta a szemét megint csak Léonon feküdt. A következő gondolata is meglepő volt. Más nőnek ilyenkor az jutna eszébe, hogy „micsoda pasi” , „de erős férfi”, neki meg csak annyi, hogy baromi jó reflexei vannak.

-Az üvegasztalt védte vagy engem?- na ez a kérdés meg volt?

Meglepetésére a nyomozó újra elnevette magát. – Mindkettőt.

Mire sikerült bekászálódniuk a parancsnokságra a férfi újra felöltötte a kemény nyomozó bőrét.

Angie is magára erőltette a profi rendőr leplét, de most nem volt olyan összeszedett belül, mint szokott.

Ma kezdik meg Sophie védelmét is, és erre nagyon nem volt szüksége. Pláne a ma reggel után. A parancsnok utasításai értelmében ők vigyáznak a nőre, mikor az a plázában a bemutatóra készül. A rezidenciáján viszont egy másik csapat teljesít szolgálatot. Szerencsére.

Nem bírta volna ki azzal a nővel egy légtérben egész nap.

Fogalma sem volt honnan ez az ellenszenv, de volt, és ez volt a lényeg.

-Rendben van?

A gondolatokból Léon bársonyosan erős hangja zökkentette ki. Úton voltak a pláza felé.

-Mi? Persze. – nem, nem volt. Foglalkoztatta a gyilkos. És érdekes volt, hogy most levelet küldött.

-mire gondol?

-Csak a levélre.

-Szóval magának is furcsa.- Angie kerek szemekkel fordult a férfi felé. Szóval nem csak neki nem tetszik ez az egész. Pedig már-már azt hitte. – Eddig sosem hagyott levelet. Én is tudom.

-Akkor most vajon miért?

A nyomozó csak megrázta a fejét. –Nem tudom.

Pár pillanatnyi csend után viszont azt kérdezte. – hogy értette, hogy „újra” sikított?

Na erre viszont tényleg nem akart gondolni.

Nem bántani akarom a kérdezősködéssel, de tudom, hogy a visszatérő álmoknak jelentőségük van. Nem hiába térnek vissza, és ilyenkor nem a pszichológiai frázisokra gondolok, hogy a fizikai világot, vagy egy megoldatlan gondolatot vagy tettet így dolgoz fel az agy.

Vérfarkasként tudom, hogy a visszatérő álmok jelentéssel bírnak. Nem is akármilyennel. És ha egy visszatérő álomban az ember ilyen sikolyokat ad ki abban több van, mint a nappal tapasztalt gondolatok feldolgozása, és rohadjak meg, ha nem derítem ki mi történt vele.

Röhögnöm kell magamon. Micsoda egy elcseszett vérfarkas vagyok én. Nem elég, hogy egy emberfarkast kell elkapnom a következő holdtölte előtt, és vigyáznom kell egy vörös hajú démonra, most még a társam gondját is a vállamra veszem. Hülye vagyok én?

Nos, attól tartok, igen.

Egyenlőre azonban csak egyel foglalkozzunk. Ami épp előttünk van.

Megérkeztünk a plázához. A fenyegetés miatt a próbák és az építés idejére lezárták a bevásárló központ egy részét. A hatalmas, 4 emeletes komplexumhoz most építettek egy új épületszárnyat. Ennek a megnyitójára rendezik a bemutatót, amin majd az itt kapható új márkákat mutatják be. Három ellenőrző ponton mentünk át, mire a kifutóhoz elértünk. Az összes rendőrt külön ellenőrizettük, és csak utána vezényeltük ide őket. Többségük még örült is neki.

-Pazar látvány.- újonclány…Angie elképedve bámulta a kifutót.

-Inkább hagyjuk. – tényleg nem szeretem az…ilyeneket. Sok ember, sok szag. Ráadásul most is érzem a szépítőszerek és a parfümök szagát, amitől úgy érzem, mintha allergiás lennék.

Folyton csak tüsszögnék, ha tehetném, ehelyett épp csak a tüdőm akar kiszakadni a helyéről. Rettenetes ez a bűz.

Ösztöneim hirtelen működésbe lépnek.

Valahol hátul árny moccan, majd karcsú alak rajzolódik ki. Vörös göndör haja, mint a tűz hullámzik minden egyes lépésnél. A nő tejfehér bőrén megcsillan a reflektor fénye különös izzásba vonva őt. Na. Ez tényleg pazar látvány.

-Üdvözlöm önöket nyomozók.

-Hölgyem. –Angie hangja kissé érdes. Hirtelen az jutott eszembe olyan, mint amikor a hajadon vérfarkas nők morognak a vetélytársukra. Már ha volt. Ritkán, de előfordult, hogy valakinek a szíve egyszerre két nőt szeretett.

-Kérem, szólítson csak Sophienak, Chevalier kisasszony.

-Nyomozó. –javította ki.

-Értem. – Sophie mosolya mögött valami apró árny húzódott meg. Láthatóan nem tetszett neki Angie viselkedése. –Nyomozó úr! Örülök, hogy ismét látom.

-Hölgyem.

-Sophie, ha kérhetem.

Bólintottam.- Nos, mi a mai program?

Angie ismét csak nagy piros VESZÉLY jelzést látott villódzni maga előtt. Érthetetlen ellenszenve pedig minél jobban nőtt a nap folyamán, majd az idő már egy egész hétté duzzadt,  és a modell nem is rejtette véka alá, hogy tetszik neki Léon, akit ez láthatólag nem lepett meg, és még flörtölt is a vörös döggel.

Angie megrázta a fejét, hogy ezeket a nyomozóhoz és egy Chevalierhez nem méltó gondolatokat elűzze a fejéből.

Ó, átkozott megnyitó! Ennél fontosabb dolguk is lenne!

De nem. Ők naphosszat a tágas főtér padjain ücsörögtek, vagy szétnéztek a strázsáló rendőrtisztek, securitysek és fizetett testőrök között. Minden befelé és kifelé menő embert megvizsgáltak, volt, akit hatszor is.

És ez így ment már egy hete! Fájt neki Léon viselkedése, mintha az a reggel meg sem történt volna.

Az estéit otthon töltötte, a gyilkossági eseteket tanulmányozva. Léon azóta nem hívta meg magához, még azért sem, hogy elmondja neki mire jutott.

Ez a szemét rendesen megtáncoltatta őket, a szó szoros értelmében. Hamarosan meg lesz a bemutató, és akkor talán végre ráérnek ezzel foglalkozni.

-Van még három hetünk, hogy felderítsük az ügyet, és különben is..hangzott a kapitány válasza. Mi az, hogy van még három hetük különben is? Az elmúlt hónapok nem is számítottak?

Angie minden egyes nap egyre mérgesebben, feszültebben, és lemondóbban ment munkába.

Aztán egy nap megtört a jég, és végre a nyomozó újra vendégül látta őt.

-Köszönöm a meghívást. Már azt hittem …-de nem fejezte be a mondatot.

-Mit?

-Nem érdekes- vont vállat Angie.

-Hogy elfelejtettem az ügyet?- ennyire amatőrnek tart?

-Nos…nem.

-Tehát, mire jutott?- kérdezte a nyomozó, mikor elé tette a tányért.

Angie próbálta összeszedni a gondolatait, hogy ne látszódjon ostobaságnak, amit mond.

-Szerintem ez a szemét megtáncoltat minket.

A nyomozó kezében megállt a villa. –Nem mondja?

-Nem. Úgy értem…tényleg táncol. –Amikor a nyomozó egyre furcsábban nézett rá gondolt egyet, papírt és tollat vett elő, felírta rájuk  az eddigi helyszíneket, majd letette a papírokat úgy, ahogy kb a térképen elhelyezkednek.

A kezét nyújtotta a nyomozónak.

-Mire készül?

-Jöjjön és megmutatom.

A nyomozó kissé kelletlenül lépett elé, ami mélyen megbántotta a lányt, de nem mutatta ki. Csak a szíve sajdult meg.

-Most pedig lépjen az elsőre, és kövesse a helyszíneket.

Hat lépés. Ennyi volt, és bebizonyosodott, hogy Angiehell Chevalier igazi nyomozó. Francba, én egyátalán nem vettem észre, pedig én aztán…

Ahogy a lépések ismétlődtek, hirtelen erős fájdalom nyilallt a szívembe. Én…

 -Sajnos nem ismerem ezt a táncot, és nem is találtam rá sehol.

Mondta, amikor megálltunk. –Ez egy kicsit elkeserít. Próbáltam úgy is, hogy esetleg vegyíti kettő vagy három ritmusát, de nem jön ki..

-Hagyja…a hangom ingerült lett. A lelkemben élő farkas még telihold híján is ki akart törni belőlem. A szívem szúrt és fájt.

-De..

-Menjen most haza!

Angie fogta a táskáját és meg sem fordulva elviharzott. A fenébe, nagyon megbánthattam, de nem volt szándékos. Majd bocsánatot kérek tőle.

Az italok közül elővettem egy üveg erős skót whiskeyt és meghúztam. Fáradtan zuhantam a kanapéra.

Én …ismerem ezt a táncot.

Kezemből az üveg és tartalma a szemben lévő falon landolt.

A mozdulattól lesodródott a kanapé karfájáról a takaró, alatta pedig ott volt Angie pulóvere.

Nem tudom hogyan ért a mozdulat. De felvettem, és azt szorítva ért utol egy fájó, sötét emlék, álom képében.