Farkasok éneke- VI. fejezet

VI. fejezet

A McIntire család keblére ölelte a Lawsonokat. Nekem meg, érthető és érthetelen okokból egyszerre, felfordult a gyomrom. Duncan Parson, illetve Lawson jelét sem mutatta, hogy ismer. Judith azonnal a nyakába ugrott, amint belépett a nappaliba. ~Ejnye tündérke!-gondoltam magamban.- Azt hittem ennél jobb ízlésed van. ~

Aztán sorban begurult még egy Mercedes és egy Rolls Royce. Mint később kiderült a Wallace és az O'Donell klán tagjai.

A férfiak elvonultak Paul dolgozószobájába, a nők pedig Isabelle szalonját választották a megbeszélés helyszínéül. Természetesen nekem is velük kellett tartanom, ahol aztán minden egyes nőtagnak bemutattak. Volt ott Pamela, Andrea, Roxanne, satöbbi, ennyi nevet az életben nem jegyzek meg, de nem is akarok. A női csacsogás hangjai betöltötték a szobát. Beszélgettek a díszítésről, a fiaikról, a lányaikról, a saját beavatásukról, a régi szokásokról. Csupa olyan dologról, ami engem per pillanat hidegen hagyott. Mert ami igazán érdekes számomra, az egy másik szoba falai között zajlik éppen.

A nősereg megbotránkozására felálltam a székemből, és az ajtó felé sétáltam.

-Megálljon kiasszony!- hallottam Isabelle sipítozó hangját- Hová mész?

-Innen ki az biztos.-mondtam meg sem fordulva.

-Jól vagy Pax?- kérdezte Noell.

Ekkor eszembe jutott, hogy ha magamra vonom a figyelmet az nem lesz célravezető. Ígyhát világfájdalmat erőltettem az arcomra, és mentegetőzve fordultam a társaság felé.

-Sajnálom. Még mindig nem vagyok jól. A sok információ így egyszerre, és az idegesség, meg a stressz. Lepihenek, ha nem haragszanak.

-Menj csak.- válaszolt Noell- tudjátok- fordult a többiek felé- Nemrég épült fel egy csúnya gyomorrontásból.

Én pedig, mintha minden bajom lenne kiléptem, és rájuk zártam az ajtót. Levettem a magassarkút, hogy ne kopogjon a kövön, és a dolgozószobához mentem. Hangos, de modoros veszekedés hangjai szűrődtek át az ajtón.

-McIntire ne beszélj hülyeségeket!- mondta egy ismeretlen hang.

-Ez nem hülyeség Rex. A saját szememmel láttam őket!

-Ugyan már, tudjuk, hogy egy kivételével mind meghaltak.

-Nem tudjuk, hogy meghaltak! A holttestek sosem kerültek elő!

A modorosság átcsapott haragba, artikulálatlanul kiabáltak egymással, ki tudja mennyi felmenőjüket szidták össze. Amikor egy hűvös, kegyetlen hang szakította félbe a hangoskodást felállt a hátamon a szőr, és az első gondolatom az volt, hogy berontok és pusztakézzel megfojtom a hang gazdáját.

-Uraim! Nincs értelme a vitának.  A Desmondok biztosan meghaltak mind, A Blacklight szukával magam végeztem, akárcsak a gyerekeivel, és a férjével, az utolsó élő Grayson pedig, mint tudjuk, azt sem tudja magáról, hogy ki is ő. Nem igaz?

-De. Igaz.

-Tudom mit láttam O'Donell. Tudom, hogy mit láttam!

-Ez esetben sem kell félnünk. Ők csak ketten vannak. Mi erősebbek vagyunk, és többen is.

-Ne bízd el magad James.

-Egyszer már végeztünk velük. Másodszor is sikerülni fog.

-Holnap?

-Holnap.

-Pax.-hallottam a hátam mögül Eda suttogását.

Rá néztem, és abban a pillanatban fellibbent a köd a múltról, és világossá vált a jövő. Nem is kellett megszólalnunk, csak egymás szemébe néztünk. Én felmentem a szobámba, és felkészültem a másnapra.  

-Már holnap!- kapott a fejéhez Noell- De miért kell ennyire sietni vele?

-Muszáj Noell. Nem volt tervezve és a családok csak most érnek rá.

-De akkor is Paul! Holnapig..

-Nyugodj meg Noell, minden rendben lesz. Meg tudod szervezni. Tudod, hogy normális esetben egy évvel előre bejelentik, de addigra a lány már túl idős lenne.

Noell megadóan bólintott- Akkor, megtesszük, amit lehet.

Csak hallottam az egész napos sürgés-forgást mely a házban folyt. Bezárkóztam a szobába, és mély meditációban töltöttem az időt.

A tudatalattiból felhoztam minden emléket, olyan emlékek, melyek nem a sajátjaim voltak, de mindent megtudtam belőlük, amire szükségem volt. Arcok, hangok, nevek, történések.

Egy szomorú, véres éjszakai emlékei, egy túlélő szemén át.

Aznap éjjel nem látszott a hold, koromsötét felhők takarták el a fényét. Mintha az ég tudta volna, hogy ez egy gyászos éjszaka lesz.

A támadók hangtalanul törtek rá először a cselédségre, aztán a testőrség katonáit akarták lemészárolni, de nem számítottak rá, hogy a Blacklightok válaszcsapást mérnek rájuk. Valakinek sikerült megkongatni a vészharangot, mire a ház még élő tagjai felébredtek, köztük az alfacsalád.

A testőrség bátran harcolt, a győzelmük nem volt kétséges. Akkor azonban felgyújtották a házat. A lángok fénye megvilágította a környező erdőt, ahol a kis klánok egyesült hadereje állt és várt a mindent eldöntő támadás megindítására.

James O'Donell, a véreskezű, megadta a jelet. Két oldalról bekerítették a házat, a menekülő utakat elvágták. A klán alfái, nők és férfiak mind fegyvert ragadtak. Nemes vér áztatta a hideg földet.

De a túlerő ellen nem volt mit tenni. Az alfára egyszerre tízen támadtak, de ő mindet megölte, amikor egy nyílvessző egyenesen a szívébe fúródott. Utolsó erejével is védelmezte a családját, amikor James O'Donell a háta mögé lépett és levágta a fejét.

Egy fájdalomtól eltorzult arcú nő támadt a gyilkosra. Férfiakat megszégyenítő bátorsággal és ügyességgel harcolt. Több sebből vérzett, amikor egy ostor tekeredett kardot tartó kezére és a pillanatot kihasználva O'donell hasbaszúrta őt.

Innetől jött az a rész, amit én is láttam már álmaimban. Égő hús szaga, megcsonkított holttestek, vérző emberek mindenfelé. Nedves föld és vér bűze terjeng, fájdalmas kiáltások és a méteres lángok.

 Ami valaha kastély volt, most a tűz martaléka, ami valaha egy klán volt, most már csak menekülők és haldoklók hada.

Egy aprócska kislányt, aki egy rongyos babát szorongat, valaki felkap a földről. Felismerem a férfit, akivel Saskia otthonánál találkoztam. De nem csak ott láttam.  Egy véres arcú nővel futnak az erdő sötétjében, minél messzebb a vérfürdőtől. Egy tisztáson átadta a nőnek, majd visszafordult, amikor a felhők felszakadoztak és láthatóvá vált az ég. Vérhold volt.

A férfi szélsebesen futott vissza a kastély romjaihoz, de már nem lehetett mit tenni. Mindenkit kivégeztek, aztán elmentek, és hagyták, hogy a tűz elvégezze a dolgát.

Akkor eleredt az eső. A Blacklight klán halottainak vérét magába szívta a föld. A kastély hamvai összekeveredtek a sárral.

A férfi térdre hull, belemarkol a sárba é az arcára keni, majd a Hold felé fordul és esküt tesz, hogy bosszút áll.

Felpattant a szemem, Eda állt előttem és csak nézett. Termetében, és felépítésében felismertem a nőt az erdőben.

-Ő volt az anyám?

-Igen.

-Nem én vagyok az egyetlen.

-Nem.

-Tudom a dolgom.

-Akkor tedd meg Pax.

Azonban még mindig nem volt teljes a kép.