Farkasok tánca- IV. fejezet

I.               IV.      fejezet

Amikor az ember azt hallja „Első bál” az első gondolata egy csomó, szép ruhába öltözött, gyönyörűen kisminkelt fiatal lány, akik boldogan lejtenek táncot kísérőjük oldalán. Nos, Vérfarkaséknál ez kicsit más. Legalábbis az volt régen. Az Első bál, a fiatalok beavatása után esett meg, és a fiatal fiúkra vonatkozott.

A fiúból az első bálján lesz igazi férfi, és átlagosan a legtöbbjük ilyenkor talál rá a párjára is.

Egy előre… egy hátra… körbefordul…egy előre, egy hátra…helycsere…aztán párcsere…

Az egész úgy néz ki, mint valami hatalmi harc, és az is igazából. Egy férfi és egy nő házasságukban egyenrangúak, megvédik egymást, és a gyermekeiket. A tánc és a zene hipnotikus erejű volt a fiatal farkasokra nézve, és ha ilyenkor önmagukhoz méltó ellenfélre találtak, akkor életük végéig együtt is maradtak. Még akkor is ha előtte sosem ismerték egymást.

Furcsa mi? Én is ezt gondoltam, az első bálomon…

„ A kastély megtelt a környező falvak családjaival. Az Első bál minden férfikorba lépett farkasnak kötelező volt akkor. Én sem maradhattam ki. Pedig mennyire szerettem volna. Valahogy éreztem, hogy nem lesz jó.

Mivel én voltam a rangidős a családban, minden rokon remélte, hogy megtalálom leendő párom, és majd átveszem a családom irányítását, ha eljön az ideje. Felálltunk a tánchoz, a zene halkan, szinte suttogva kezdődött, és lassan kúszott bele a fejünkbe. Ősi gondolatok szakadtak fel bennünk, tanítás nélkül tudtuk a lépéseket, hogy hogyan, merre kell mozdulni. A zene fokozatosan egyre hangosabb lett, a tánc pedig egyre gyorsabb. Aki párra lelt, kiállt a sorból és együtt, a többiek köré állva folytatták. Aztán a zene folyamatosan elhalkult megint, végül teljesen abbamaradt.

Aki nem talált párt ezen a táncon, és a következő hónapig sem az újra részt vett rajta. Ha akart. Nekem kötelező volt, de aztán, amikor a sokadikon sem találtam megfelelő partnert a szüleim jóst hívattak. Az öreg nő kártyát vetett, csontokat dobott el, rúnákat kérdezett, épp csak belekből és a madarak vonulásából nem jósolt, míg végre kinyögte, hogy a párom még meg sem született, és nem is mostanában fog. Akkor végre abbamaradt a párkereső, és 4 év múlva már bálok sem voltak többé.

Az utolsó táncest után, amikor az öcsém sikeresen rátalált a nőjére összevesztem az apámmal és elmentem.  Amikor visszatértem, már semmi sem maradt, csak hamu és por, és mérhetetlen, üres fájdalom.

Ég az erdő…Véres a hold…Sikolyok mindenfelől…égő hús szaga…

A nyomasztó álomból izzadtan ébredtem. Érzelmileg még mindig megterhelő ezzel álmodni, pedig már azt hittem el tudom temetni. De most újra előjött.

Kezemet a szememre téve próbáltam lenyugtatni magam, több-kevesebb sikerrel, míg a másikban, még mindig ott szorongattam Angie pulóverét.

Angie, a fenébe. Szegény lányt nagyon megbántottam.

Hajnali három óra volt. Fogtam magam, és elmentem futni. A fülemben dübörgött a zene, az izmaimat fájdalomküszöbig erőltettem, hogy a fejem kitisztuljon.

A Szajna partján megálltam, és felnéztem a növő holdra, amikor valaki egyszerűen belém rohant.

-Maga?- nem hittem a szememnek.

-Ajjaj.

-Sophie! Maga mit keres itt?- Érthetetlen! Ennyit arról, hogy megvédik az embereink, amikor úgy tud kislisszolni mellettük, mint valami betörő.

- Futok felügyelő.- jött az egyszerű válasz.

-Azt látom! És hol vannak akiknek vigyázniuk kellene magára? Elment az esze? Életveszélyes fenyegetést kapott, és maga itt futkos védelem nélkül az éjszaka közepén?

-Nyugodjon meg nyomozó!- hangja élesen csattant. Élettel teli zöld szeme pedig igencsak mérgesen nézett rám. –A testőrséget nem is én akartam, hanem a menedzserem. Tudok vigyázni magamra, bármennyire is nem látszik. És ne kiabáljon velem, pláne a nyílt utcán!

-Akkor most megfordul és jön velem, visszaviszem a szállodába! Különben is hogyan jött ki?

-Egyszerűbben mint gondolná. Azt hiszi először szököm meg a felügyeletből?

És amíg visszakísérem a Rőtbundás Macskanőt a szállodába meghallgatom, hol vannak a hibák a rendszerben.

-Kérem Léon!- na ne már! Még könyörög is!

-Nem! Magát halálos fenyegetés érte! Nem képes felfogni?

-Ó, tudja hányszor kapok ilyeneket? Kitapétázhatnék velük egy egész házat!- olyan kiabálást levágott a park kellős közepén, hogy azt hittem idecsődíti az embereket még a szomszédos városból is, úgyhogy gyorsan befogtam a száját.

Nem biztos, hogy jó ötlet volt ilyen közel kerülni hozzá.

-Figyeljen. –na most mi legyen? Rövid töprengés után aztán... – Rendben. Nem megyünk még vissza, de velem marad.

Csábító mosoly jelent meg a széles ajkakon.- Rendben nyomozó. Ez igazán kedvemre való ötlet. Mondjuk mutassa meg hol lakik.

Mi? –Nem. – de nem léptem arrébb. Mi a …?

-De határozott volt! Pedig a próbákon igencsak …kezdeményezőnek tűnt.

-Nem tudom miről beszél.

Ő pedig csak mosolygott azzal a bájosan vad mosolyával. Volt benne valami. Megmagyarázhatatlan. Veszélyes. Vonzó. Farkast vonzó…Képtelen voltam parancsolni magamnak. Az arcom egyre közelebb került az övéhez. Tudom ,hogy nem szabadna…kezem az arcára vándorolt, ujjaim végigsimítottak vörös ajkán, mire az ő keze az én arcomra tévedt.

Hirtelen mindketten megrázkódtunk, mintha villámcsapás ért volna minket. A szemem előtt vörös köd jelent meg, vérszag gyűlt az orromba, éreztem az ízét a torkomban, a szívem pedig elemi fájdalommal sajdult meg.

Hátraléptem. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Nem tudom mi történt.  Istenemre mondom, nem tudom.

-Valami baj van felügyelő?

-I…igen persze. Menjünk vissza a szállodába.

-De hát most ígérte meg, hogy még nem kell.

-Ne hisztizzen kérem. Egyrészt nem áll jól magának, másrészt nincs kedvem hallgatni.

-Rendben.- sóhajtotta megadóan. –De legalább tudom merre nem futhatok. Jól van. Menjünk. Csak ígérje meg, hogy nem szól erről senkinek.

-Hülye lennék. Hogy sebezhetőbb célpont legyen magából? Köztünk marad, ne féljen. Remélem, hogy észhez tér, és máskor nem csinál ilyet.

Az út csendben telt. Túl csendesen. Mintha méregetett volna ez a némber. A bemutató főpróbái alatt folyamatosan flörtöltünk, basszus, pedig nem vagyok ilyen típus. De ebben a nőben van valami…Valami farkas szerű.

Egyszerre rémisztő és vonzó személyiség. Hirtelen, a semmiből Angiehell képmása jelent meg a szemem előtt. Annyira hirtelen, hogy kicsit meg is szédültem, és a legközelebbi fának kellett támaszkodnom, nehogy elzuhanjak.

Ó, érzelmek, milyen jó volt, míg csak minimálisak voltak. Aztán egyszerre jött az emberfarkas, ez a két nő, és olyan lettem, mint egy drogos, akit megfosztanak a napi adagjától.

Azt sem tudom merre áll a fejem, farkasként ez fokozottan veszélyes. Mindenkire nézve.

-Jól van?- Aggódó zöld szempár nézett rám.

-Perze, semmi bajom.

-Vigyázzon magára nyomozó. Úgy hallottam rendőrök körében nagy a szívinfarktus kockázata.

-Ostoba sztereotípia. –legyintettem. –Inkább menjünk.

-De..már itt vagyunk. –mondta Sophie kis értetlenséggel a hangjában?

-Akkor menjen be. És lehetőleg vigyázzon magára.

-Kérdezhetek valamit nyomozó?

-Mit akar tudni?

Sophie nyugodtam állt a fa árnyékában. Ha valaki a hotel ajtajából látta, akkor csak egy gyönyörű nő sziluettjét vélte felfedezni. Arca töprengő volt, és földöntúli ragyogás ült a szemében.

-Ön szerint a sorozatgyilkos küldte az üzenetet?

-Nem hiszem. –vagyis igazából biztos voltam benne. Eddig sem hagyott levelet, és ezután sem fog.

-Valós lehet ez a fenyegetés?

Ezen elgondolkodtam.

-         Nem mondhatom egyiket sem, mert 50-50 % az esély rá. Lehet egy kirúgott stylist segéd, egy securitys, aki plátói szerelmet táplál maga iránt, egy féltékeny nő. De nem hiszem, hogy a sorozatgyilkos. És nem is biztos, hogy valós. De kérem, ez nem hivatalos forrás. Ne tekintse készpénznek, és ne is mondogassa sehol. Hamarosan úgyis meglátjuk.

-         Értettem.- bólintott. –Akkor, viszont látásra. Azzal elfordult, és macskaléptekkel indult a személyzeti bejárat irányába.

-         Hogyan jut vissza?

-         Ez az én titkom nyomozó! Derítse ki ha tudni akarja! Amúgy szép a pulóvere!- nevetett csilingelő hangon, és eltűnt az ajtó mögött.

Pulóver? A francba. Angie sötétkék pulóverében voltam, Miért hord egy ilyen kicsi nő ekkora méretű pulóvert?

Visszasétáltam a Szajna partjára, felnéztem a holdra, és segítséget kértem. Mi történik itt?

Fel kell keresnem valakit. Elővettem a telefont és tárcáztam egy régi számot. Álmos, rekedt hang szólt bele 7 csörgés után.

-Baj van?

-Honnan veszed?

-Éjszaka közepe van, te nem alszol, én már nem alszok, te felhívtál, és akarsz valamit.

-Keress rá kérlek, Angiehell Chevalierre és Sophie Cherrymonra.

-A szupermodellre?

-Igen. De Angus. Mélyre áss le.

-Milyen mélyre?

-Nagyon mélyre. Hamarosan megkereslek.

-Úgyis vannak híreim a számodra.

Bontottam a vonalat. Angus Snakehorn vérfarkas, mint én. Egy kisebb klán sarja, és kb olyan idős is mint én. Ehhez képest számítógépes zseni, és nem mellesleg a farkas fronton is sokat tud. A klánja a 2 kódexőr család egyike, és ő vette át a stafétát az apjától úgy száz éve. Akkor találkoztunk először, és azóta jóban vagyunk. Ő gyártotta a hamis személyazonosságom minden papírját, hogy elboldogulhassak a mai világban, és olyan jól, hogy soha nem buktam le. Nem tudom, hogyan csinálja, de egy varázsló az ürge, még azt is kiderítette ki voltam valaha. Barátok lettünk.

Ahogy álltam a parton felrémlett bennem, milyen lenne, ha lenne párom, családom, és akkor a szél felém repített egy illatot.

Friss virágok illata, a májusi napsugár fényével keveredve. Becsuktam a szemem és éreztem a selymes, zöld füvet, mintha rajta feküdnék. Mélyet szippantottam a levegőből, és vadászni kezdtem az illatra. Éreztem, ahogy a farkas felébred bennem, a szemem színe változni kezdett, az agyaraim kivillantak. Hogyan lehetséges ez? Hiszen még nincs itt a telihold? Ösztönösen cselekedtem. Akartam.

Elindultam a stégen fölfelé. A lámpák fényét kikerülve, az árnyékban, mint egy ragadozó, haladtam az illat után. És az is voltam abban a pillanatban, egy farkas, aki akarta az illat gazdáját.

Hamarosan megláttam a forrást. Mi? Nem..ez lehetetlen…A fejem zúgni kezdett, a szívem kalapált, a torkom kiszáradt és égett. Próbáltam összeszedni magam, és elnyomni a farkast, hogy ne ijesszem meg az égboltot bámuló alakot.

Angie. Angie állt a parton, és folytak a könnyei.