Sötét tánc- 21. fejezet

21 fejezet

-Hogyan találom meg?- hangja egyszerre volt kérlelő, rettent, és kitartásról árulkodó. –Mond meg, hogyan találhatom meg?

Uriel teste megfeszült, és Jerome tudta, hogy ez több rosszat jelent, mint jót. Ilyenkor az angyal, valószínűleg, a jövőt kutatja, de a magyarázat nem az lesz, hogy „itt és itt keresd „meg „erre vagy arra” hanem valami versikés pársoros rébusz, amit aztán fejtegethet az ember vagy rájön a megoldásra, vagy nem. Pár perc múlva bekövetkezett, amitől rettegett.

Uriel hangja mintha egy túlvilági ködfátylon át csengett volna, halk volt, és kísérteties.

-. Keresd a Nővéreket, három félét, a Negyediknek ajtaján a kénköves útra lépsz. Az ötödiknek ajtaján angyalok útján jársz. Hat lépés, hogy megtaláld életed igazát, hét lépés, hogy megleld lelked harangját. Nyolc lépéssel a pokolban, kilenc a mennyben, tíz lépéssel három világból leled harangod kezedben. Hogy lelked megleld, leld meg a lelked. Szíved csak ennek fényében élhet.

És igen! Itt is van az a rettenetes Jóslat! Jóslat a fenéket, egyszerű ködösítés, mert ebben a francos életben nem lehet semmi sem egyszerű mi? Mégis…

- Ez mégis mit akar jelenteni?- egy próbát végül is megér- gondolta, hátha sikerül valami konkrétabbra lelnie benne.

-Honnan tudjam?- vonta fel a szemöldökét Uriel- Nem nekem szól, hanem neked. –vetette oda félvállról, majd eltűnt. 

Jerome szívében a már soha nem várt remény szikrája éledt fel. Hiába volt az üzenet rejtélyes, de legalább a kiinduló pont megvolt. Újra volt célja. Az a rég elveszett út, ami annak idején messze tűnt a lélekharangjával együtt, most újra feltűnt a ködből.

Amint Uriel elment a kerítő szobájába rohant és elkezdett pakolni, ám mindezt olyan hévvel tette, hogy felkeltette az éppen elszenderedni készülő Viktóriát, aki most már ott állt a szobája ajtajában.

-Elmondanád nekem mi folyik itt?- kérte a lány, és mikor Jerome ránézett elakadt a szava.

Viktória ugyan nem volt magas, de arányos és nyúlánk, macskaszerű teste igazán vonzóvá tette a férfiak szemében, mégis volt benne valami ártatlan kisugárzás. Egyszerre volt pokolian csábító és angyalian bájos.

-El kell mennünk.

-Nünk?- a lány hangjából erős él hallatszott. Persze mire is számított. Nem lesz könnyű eset.

-Nem maradhatsz itt mert veszélyben lennél. ~na most gyorsan ki kellene találni valamit, mielőtt megkérdezi, hogy…~

-Miért is pontosan?

~miért?~ - Mert láttak velem. Tudják hol lakom, és …

-Na várj egy kicsit, nem megyek veled sehová, hiszen nem is ismerlek!

-Nézd…Én …-jajj a fenébe, mit mondjon, hogy meggyőzze?- Basszus.

Nem tudott mit kitalálni, így hát úgy döntött, hogy némi információt visszatartva inkább elmondja az igazságot. Legalábbis nagy részét.

-Én egy titkos szervezete embere vagyok. Többféle néven ismernek minket, mi magunkat viszont csak úgy hívjuk, Kerítők.

Viktória  a név hallatán furcsán kezdett viselkedni, ami egy pillanatra megijesztette Jeromot.

A lány elméjében egy régi emlékkép villant fel.

Talán öt vagy hat éves volt, amikor elveszett az egyik kiránduláson. Valami erdei túrán voltak, amikor észrevett egy szép, sárga színű lepkét és messze elcsatangolt az erdőben.

Amikor látta, hogy egyedül van próbált visszatalálni, de csak még jobban elveszett.

Lekuporodott egy fa tövébe, elaludt, és arra ébredt, hogy valaki megsimogatja a haját.

Megijedt az ismeretlentől, de aztán jobban megnézte, és már nem is félt tőle. Nem értette már akkor sem, de ösztönösen tudta kiben bízhat és kiben nem. Egy szőke, göndör hajú lány volt, kedves, kék szemekkel.

-Szia kicsilány. –nevetett rá a lány vidáman.

-Szia.

-Eltévedtél igaz? Tudod, hogy mindenki téged keres?

De Vijja csak bólogatni tudott. Éhes volt, és szomjas is, mert a táskája ott maradt, ahol táboroztak. Ekkor a lány elővett a saját zsákjából egy szépen csomagolt szendvicset, egy csokit, és egy üveg ásványvizet.

-Tessék, egyél, aztán visszaviszlek a csoportodhoz.

-Ki vagy te?

A lány nagy mosolyra húzta a száját, kócos-göndör fürtjein olykor vidáman csillant a napfény.

-Kerítő vagyok kishercegnő. Előkerítem azokat, akik elvesztek.

-Mint én?

-Igen, mint például te.

A lány megvárta míg megeszi a szendvicset, és iszik, majd talpra ugrott és a kezét nyújtotta a kislány felé.

-Indulhatunk?

Útközben ráadta a kabátját, mert az erdő árnyékában hűvös volt már egy ilyen kicsi lánynak. Vijja apró lépései diktálták az iramot, és talán egy órát sem sétáltak, mire a kislány észrevette a társait.

-Innen már odatalálsz egyedül is. –mondta neki a szőke lány, és egy ölelés kíséretében elbúcsúzott tőle, visszavette a kabátját, majd útjára engedte. Ő még egyszer hátra pillantott, és integetett, majd odafutott a társaihoz, akik épp akkor szedelőzködtek.

Sosem felejtette el azt a találkozást. Sem a lányt, sem a kabátján a jelet.

-Egy cukorkoponya, rózsával és karddal. - motyogta maga elé.

-Hé! Jól vagy?- kérdezte Jerome, hangjában enyhe aggodalommal. 

-Egy cukorkoponya. –mondta újra, de most már hangosabban- Rózsával, és karddal.

Jerome szeme kerekre tágult. Odasétált az ágyához, és elővette a dzsekijét. Aminek a hátán az Infernae Societas jele díszelgett.

-Honnan?-Teljesen tanácstalan volt.

-Már láttam. Valamikor nagyon régen. –felelte Vijja, majd mélyen a férfi szemébe nézett. –Mikor indulunk?