Éjszakai
vágta
Leszállt a fekete éj. A kastélyban csend
honolt már, mindenki aludt, csak az őrök voltak éberen, akik a kaput figyelték.
Az őrházban világosságot gyújtott a kinti
vihar fénye, villámok cikáztak az égen, mennydörgő robajjal hasítva ketté azt.
Az asztalon pislákoló kicsiny gyertya lángja
félve rúgkapált a kanócon, és az őrök idegesen tekintgettek kifelé. Hamarosan,
tudták jól. Ha igaz a szóbeszéd, akkor hamarosan.
Az egyik villám fényében meg is érkezett.
Fehér lován ülve a fekete ruhába öltözött alak maga volt a megtestesült kétség.
Nem lehetett látni az arcát, az égből ömlő eső elől hatalmas csuklya takarta
azt.
Az egyik őr nagyot nyelt, és remegő kézzel
indult a kulcsért, hogy kaput nyisson az alaknak, miközben a másik félve vette
az utat a kastély bejárata felé.
Az őr, amelyik a kulcsot kereste nagyon
félt, a keze folyton remegett és a víztől és sártól csúszós kulcs sokadszorra
esett ki már belőle. A lovas, megelégelve az őr ügyetlenkedését megsarkantyúzta
a fehér paripát, mire az a mennydörgés zajánál hangosabban nyerítve egyszerűen
betörte a kovácsoltvas kaput, majd a villámnál is sebesebben száguldott befelé
a kastély ajtaján.
A patkó dobogása a márványon és a ló hangos
nyerítése felverte a ház népét, és az úr kivont karddal érkezett a jövevény
fogadására.
A lovas nem törődött a rá szegeződő
fegyverrel, nem vette le a csuklyát, és nem szállt le a nyeregből, csak egy
levelet nyújtott át a ház urának, rajta a fekete pecséttel.
Az úr elvette, ránézett, majd asszonyára,
akinek karjában ijedt kisfia próbált nyugvást találni.
Amint az idegen a levelet átadta már indult
is tovább. Ma még sok helyre fog menni.
Az úr kérte a páncélját, a lovát, a kardját,
s a ház népe könnyekkel a szemében teljesítette kérését. Az úr mindig is jó
volt hozzájuk, és a földjein élő emberekkel. De a király parancsa ellen ő sem
tehetett semmit. Ma éjjel búcsúszótól lesz hangos a vidék.
Az úrnő sírva kérte férjét, gondoljon a
gyermekükre, nem nőhet fel apa nélkül! De az úr csak szorosan átölelte őket,
halkan a gyermek fülébe súgott valamit, majd hátat fordított, és felszállt a
fekete harci ménre.
Az eső megállíthatatlanul esett, a vihar nyugvás
nélkül tombolt, egyre erősebben és erősebben. Harci dobok lármája keltette fel
a környező falvak lakóit. Eljött hát, amitől rettegtek. A hadba hívható férfiak
s fiúk fegyvert ragadtak, kaszát, vasvillát, kardot, kinek mi jutott, s ki
lovon, ki gyalogosan követte az urat a király háborújába.
Az éjszaka is sokan meghaltak már. Kire fa
dőlt, ki szakadékba zuhant a kegyetlen időben. A lovasok vágtattak élükön
urukkal, a gyalogosok futottak utánuk.
Hogy mi volt az értelme a háborúnak, és
miért robbant ki, senki nem tudta. Csak azt tudták, hogy ha a király szólítja
őket, akkor hadba mennek, mert ez volt a kötelesség, és ez ellen nem mertek
tenni. Féltek tőle, de tisztelték, mert jó király volt. Legalábbis eddig.
Hamarosan meglátták a fényeket, az ömlő eső sem tudta eloltani a görögtüzet,
ami démoni színekkel festette be a környéket. Minden lángra kapott tőle, ember,
állat, föld, levegő. Meglátván a csatateret, a szénné égett testeket a tűz
fényében, a vörös vér patakjait, a harcolók hangjait, a lovag hátrafordult, s
bánattól torz arccal nézett az emberei szemébe. Egy utolsó kiáltással
megsarkantyúzta lovát és vágtázva rohantak a csata felé.
Vágták az ellenséget, hullott a fej, a kar,
a lovak és az emberek is. Mintha maga a pokol kelt volna életre a véráztatta
mezőn, s démonok lennének az ellenség. Az úr sokáig küzdött, mígnem a lova
ledobta, de még a földön is kaszabolta aki rátámadt. Most először remélte, hogy
túlélhetik a szörnyű csatát és talán neki sikerül, ami eddig senkinek sem.
Hazatérhet.
Lassan elfogyott, akit meg lehet ölni, és
akkor az úr kardjára támaszkodva nézett körül, mégis hány ember maradt, akit
hazavihet. De egy kósza árny a végzetét okozta.
A király hamarosan kihirdette, hogy a
háborúnak vége immár, s az ország békében élhet, mert legyőzték az ellenséget,
bár máig nem tudja senki ki, vagy mi volt az. De győztek. Apák, férjek, fiúk
vérével fizettek érte. De senki nem tudta elmondani, mi történt a csatamezőkön,
mert senki nem tért vissza.
Az ivóban vágni
lehetett a csendet. A mára felnőtt gyermekek csak azt tudták, hogy apáik,
testvéreik egy éjjel eltűntek, elmentek, és soha többé nem tértek vissza. A
mesék ,amiket hallgattak mind erre az éjszakára emlékeztették őket, s ilyenkor
minden szempár párásan tekintett a poharára, majd csendesen megemelték azokat s
együtt ittak a békére, melyért hatalmas árat fizettek. Majd a jó királyra, aki végül
győzött. Atyai szeretettel nevelte az árván maradt gyermekeket, de nem sokkal
később elment, és a Téli palotából már csak ismeretlen helyen nevelkedett fia
tért haza a halálhírével. Koronázása után könnyek között vette át apja helyét,
és folytatta, amit az öreg király elkezdett, ennek már harminc éve.
Az egyik alak,
csuklyával a fején a legsötétebb sarokban, csendben bámult előre. Soha nem
mondta el senkinek mit látott aznap éjjel.
Lassan elfogyott, akit meg lehet ölni, és
akkor az úr kardjára támaszkodva nézett körül, mégis hány ember maradt, akit
hazavihet
De nem maradt senki sem. Mégis hogyan lehet
ez? Halk, csosszanó léptek zaját hallotta maga mögött. Kardját megemelve, de a
fáradtságtól, és a vérveszteségtől kábán próbálta kivenni a közeledő alakot, de
csak homályos folt maradt a rongyokba öltözött egyén.
Nem szólt semmit, csak közeledett, mintha
egyre gyorsabb lenne, és akkor a lovag szúrt. De nem ért el vele semmit. A kard
pengéje átment a testen mintha levegőből lenne, nem volt ellenállás, sem a
repedő hús hangja, sem vér. Csak a tűz fényében egy vörös szempár, és csúf
mosoly egy szép arcon, majd a fájdalom. Egy könnycsepp, ami legördült, és
összekeveredett a vérrel, majd a lovag összeesett.
Az utolsó, amit látott dobog, piros szíve
volt, egy elátkozott kézben, majd a sötétség, és a semmi.
A meséknek soha
nem ez volt a vége, pedig minden egyes csatatéren ez játszódott le. Az urak
holtan estek össze, s szívük egy alak kezében dobogott.
Három éves lett,
amikor elkezdődtek az álmok, és majdnem 4 volt, amikor abbamaradtak. Kicsi
gyermek, aki nem értette, mi történik, de nem merte elmondani sohasem,
senkinek.
Ahogy egyre
nőtt, cseperedett, úgy vált számára világossá, mit is látott azokon az
éjjeleken, és azt is tudta, hogy ki a felelős azért a sok halálért, de nem
tehetett semmit. Még…
Hazatérvén
anyját az ágyban fekve találta, mint oly sok ideje már. Az asszony nem volt
öregnek mondható, ötvenes éveiben járt, mégis sokkal idősebbnek tűnt. A férje
elvesztésének híre alatt összeomlott. Őt szépen felnevelte, ennyi ereje maradt.
De idővel a fájdalom és a szeretett férfi hiánya kivett belőle mindent.
Felnyitotta
gyönyörű szemeit, s az ágya szélén ülő fiára nézett.
- Kedvesem. -
mosolyodott el. – Már megint olyan sötét az arcod. Ne bánkódj miattam
gyermekem, apád már vár engem, és tudom, téged biztonságban hagylak itt.
A fiú megfogta
anyja hideg kezét. Borostás arcát rányomta s csókot lehelt rá. A kézre mely a
veszteség ellenére sem hagyta cserben.
- Itt az időm,
fiam, de előbb el kell mondanom neked valamit.
- Sss anyám, még
lesz rá időnk.
Az asszony
bánatosan felnevetett. –Nem. Már nincs. Fiam. - s utolsó erejével megszorította
a kezét- Hamarosan új háború lesz. Egy újabb éjszakai vágta.
- Anyám…
- Tudom fiam.
Láttam álmaimban. Láttam apád halálát, mintha ott lettem volna, és tudom, hogy
te is, bár sosem mondtad el. A szerelem,
mely engem s apádat összefűzött, adott lehetőséget arra, hogy meglássam mi
történt. Amit most elmondok neked, egy olyan régi titok, mint az idő maga. Az
én családom generációi mind hatalmas erővel rendelkeztek, amilyennel maga a
király is, s engem neki szántak feleségül, de beleszerettem apádba. Megszöktem
vele, de a király megtalált és elvett tőle, de újra megszöktem. Eltűntem, más
formát, más nevet vettem fel, hogy többé ne találjon rám, és visszatértem
apádhoz.
Addigra azonban
már vártalak téged. Apád nem tudta meg soha, hogy nem vér szerinti fia vagy, de
a király tudja, hogy létezel. Ezért ölte meg őt, és minden felnőtt férfit. Nem
akarta, hogy bármelyik fiút az apja nevelje, így hatalma lehet felettük.
Nagyobb, mint ha nem tette volna. Nem
vette el a gyermekeket, hogy a szolgái legyenek. Aztán megöli őket is, és a
szívüktől új erőre kap. Megfiatalodik.
Fiam! Találd meg
a fegyvert és győzd le a királyt. Az életem, a nevelésed, azért tettem mindent,
hogy képes legyél használni. Van egy fegyver, amivel le lehet győzni. Találd
meg, és az éjszakán, mikor eljön érted, vedd az életét. Fiam.
Ez a nyaklánc-s
a kezébe tett egy fekete, tenyérnyi, kerek medaliont, különös vésetekkel, és
egy térképet- kulcs a családom kriptájába. Ott keresd.
A fiú csak ült,
némám hallgatta anyja hangját, elfojtott zokogásba fulladt mondatait és halkan
sírt. Ő már régen tudta. Az álmaiból. Az arc, a csuklya alatt…mintha az övé
lett volna.
Anyja maga felé
fordította a fejét, és mélyen egymás szemébe néztek,- Szeretlek, Fiam!- majd az
idős asszony örökre eltávozott. Testéről szétfoszlott a bűbáj, és egy
világszép, szomorú teremtés alakja vált előbb szoborrá, s hullt finom porrá fia
utolsó érintésétől.
A fiú
összeszedte a port, s egy ezüst urnába helyezte, amit kivitt a családi kriptába
és a szeretett férfi mellé helyezte.
Ők végre
nyugovóra leltek, az ő harca pedig most kezdődik. Már senki nem állhat az
útjába.
Lóra szállt, a s
térképet követve indult ismeretlen rokonai felé. Az út átvezetett a véráztatta
mezőn, amin azóta sem terem meg semmi. A föld száraz, fekete, és terméketlen,
pont, mint a király szíve. A fiú előtt felrémlett az az éjszaka. Leszállt a
lováról, letérdelt a porba, s felvett egy marékkal. Még mindig érezte az égő
hús, és a vérszag elegyét. Látta, amit apja felnéz, és ahogy a szíve ott dobog
az átkozott kézben.
Most, hogy
anyját is elvesztette minden feltört a lelkéből. Fájdalom, harag, keserűség,
kétségbeesés. És mérhetetlen bosszúvágy. Kiáltása az égig zengett, és
beleremegett a föld. Hallotta azt az ég, és a túlvilág, és más is…
A királyi palota
termében meglibbent a függöny, és a trónon ülő alak szívét, életében először,
átjárta a félelem.
A fiú tovább
vágtatott, erdőn és hegyeken át, míg végre elért arra a helyre, amelyet
megjelöltek a térképen. Az ódon vaskaput befutotta a borostyán és a vadszőlő, és
az épület már omladozott.
A kapu
csikorogva tárta szélesre szárnyait, és fogadta a hazatértet. A fiú egyenesen a
kriptához sietett, az ajtó halkan félrecsúszott, a fáklyák egymás után
lobbantak lángra a sötéten kongó lépcsőn. A kripta falait mindkét oldalon a
család történetét mesélő festmények díszítették.
A lépcső alja
olyan mélyen volt, hogy a fentről beszűrődő fény már nem ért le oda. A fáklyák
vad fénye táncolt körbe a boltíves teremben, és halkas sercegett minden
lángcsóva, mintha külön nyelvet beszélnének. A beszéd azonban egyre hangosabb
lett. „ Betolakodó! „ Betolakodó!” „Tolvaj!” „Halál Rá!” „ Betolakodó!”
sistergett minden fáklya és táncuk egyre fényesebb és vadabb lett. A fiú
füléhez kapta a kezét, a fejében nem csitultak a hangok. Már úgy érezte,
szétrobban a feje, mikor valaki lecsendesítette a lángoló őrséget, s a vállára
tette a kezét.
A fehéren
áttetsző alak szeretettel mosolygott a fiúra. Haja fekete, ruhája fehér volt,
teste ködként suhant a padlón.
A fiú szájára
tette kezét, majd intett, hogy menjen vele. Az ifjú követte őt, és a szellem
előtt sorra tárultak ki a kapuk. Az utolsónál intett, innen már nem mehet
tovább. A fiú a zárba helyezte a kulcsot, elfordította, és egy kincseskamrában
találta magát. A szeme elveszett a rengeteg kincsben, de hol lehet a fegyver?
Az ajtó hirtelen becsapódott mögötte és ő csapdába esett. Hiába kiabált és
kérlelte a szellemet, nem volt segítség. Valami hirtelen megérintette. Hideg
kéz simított végig a hátán, de mire megfordult már nem volt ott, bármi is volt.
Aztán megint érezte, de nem látott semmit. Akkor egy árny öltött testet előtte,
fekete alak, kezében tartva valamit. A fiú felé suhintott, mire az a karjához
kapott. Pár csepp vér hullt a padlóra. A fiú kitért a következő támadás elől,
aztán megint, próbálta keresni a szemével merre lehet valami fegyver, de ugyan
mit használhatna egy árnyék ellen?
Aztán rájött.
Amikor az árny támadt, ő egyszerűen csak hagyta. Szemét behunyva, ahogy az
anyja tanította, és hagyta, hogy megtörténjen, aminek meg kell. Erős nyomást
érzett a mellkasában, aztán a szívében, majd az egész átfordult elemi
fájdalomba. Halk bocsánatkérést rebegett, majd teste görcsbe rándult. A padlóra
zuhant és üvöltve, remegve küzdött az ellen, ami most a szívéig hatolt.
Fekete felhők
takarták a holdat azon az éjszakán. Az eső ömlött. A vihar nyughatatlanul
tombolt. Villámok cikáztak az égen, minden villanást mennydörgés kísért. Az
őrök féltek, vártak, a gyertya lángja félve pislákolt. A villámok fényében a
fehér lovas jött, fekete ruhában. Nem állt meg, hogy beengedjék. A ló kirúgta
az ajtót, és egyenesen betrappolt a kastélyba. De ott nem volt senki. A
kétszárnyú ajtóban megjelent egy árny, fekete páncélja összeolvadt az
éjszakával, a köpeny csuklyája takarta az arcát, fekete ménjének termete
hatalmasabb volt a szemben álló hírnökével. A futár átnyújtotta a fekete
pecsétes levelet és elindult, ma még sok helyre kell mennie. De már nem érte el
a kaput. Szívéből fényes, ezüst tőr hegye állt ki, és a futár leszédült a
lováról.
Fekete paták
lassú dobbanással értek hozzá egyre közelebb. Az úr leszállt lováról, megemelte
a haldokló fejét, és a szemébe nézett, a hírnök félelemmel az arcán porladt
semmivé.
Ló és lovasa
útnak indult, végig a falun. Akik felébredtek a hírnök érkezésekor már várták,
hogy hadba vonuljanak, de csak egy lovas jött. Fekete csatamén megállás nélkül
vágtatott végig a sáros utcán, nem várva senkire, és nem kérve senkit, hogy
tartson vele. A Családok átölelték egymást, és könnyes szemekkel tekintettek a
távozó után.
Sötét éjjel
volt, éjszakai vágta. A ló patái magasra dobták a sarat, A fekete köpeny, mint kitárt
szárnyak keretezték az elhaladó sziluettet. Aztán az árny megállt a dombtetőn.
Letekintett a vérző mezőre, az égő tetemekre, a haldoklókra, a belőlük
táplálkozó sötét démonokra. Kivonta kardját, s megindult lefelé. Egyetlen
csapással három démon fejét vette egyszerre.
Leszállt a
lóról, és elindult a mezőn az erdő irányába.
Megállt egy
helyen, amit megvilágított a tűz fénye és várt. Halk, csosszanó léptek zaját
hallotta a háta mögül. Kezét fegyverén nyugtatva várta, amíg a gazda odaér, és
akkor …
A csuklyás alak
lenézett a kézre, melyben ott dobogott egy szív.
Kelet felé
villám csókolta meg a talajt. Nyugat felé megnyílt a föld. Dél felé a tűz
pusztított a mezőn. Észak felé pedig jég söpört végig a tájon, merre a szem
ellátott.
Másnap a túlélők
ellátták a sérülteket, és mind hazafelé indultak.
A királyi
várban, a trónteremben a király szolgái uruk visszatértét várták. A király
szerint ez volt a mindent eldöntő csata ebben a háborúban, és ő maga is részt
akart venni benne, hiába kérlelték a lovagjai. A fiatal király olyan volt, mint
az apja harminc évvel ezelőtt. Ez a
háború pedig ugyanúgy fog eldőlni, mondta. Így hát vártak.
Hamarosan nyílt
az ajtó, és egy csuklyás alak közeledett a terem közepéhez. Az asztalra
helyezett egy dobozt, és kinyitotta. A meghökkent lovagok egyszerre ugrottak
hátra.
A dobozban még
dobogott egy fekete szív, aztán valami csillant a hold fényében, és egy ezüst
tőr szelte ketté a szívet, ami lassan semmivé foszlott. A király kihúzta a tőrt
a doboz aljából, övébe rejtette, majd leült a trónszékre.
Levette a
csuklyát, és zöld szemét a várakozókra emelte. A sötét felhő, ami a holdat
takarta egy pillanatra felszakadt, és a hold fényében láthatóvá vált egy
festmény, melyen a király fiatalkori képmása nézett a teremben összegyűltekre.
A trónon ülő férfi az ő szakasztott mása volt.
A fiú halkan
szólalt meg, de hangja betöltötte a teret.
-A Háborúnak
vége.
A lovagok
meghajoltak, majd távoztak. A király csendben ült, arcár kezébe temette.
Odakint
felszakadoztak a felhők, és a telihold fénye ezüstös körbe vonta alakját.