Éjszakai Vágta

Éjszakai vágta

Leszállt a fekete éj. A kastélyban csend honolt már, mindenki aludt, csak az őrök voltak éberen, akik a kaput figyelték.

Az őrházban világosságot gyújtott a kinti vihar fénye, villámok cikáztak az égen, mennydörgő robajjal hasítva ketté azt.

Az asztalon pislákoló kicsiny gyertya lángja félve rúgkapált a kanócon, és az őrök idegesen tekintgettek kifelé. Hamarosan, tudták jól. Ha igaz a szóbeszéd, akkor hamarosan.

Az egyik villám fényében meg is érkezett. Fehér lován ülve a fekete ruhába öltözött alak maga volt a megtestesült kétség. Nem lehetett látni az arcát, az égből ömlő eső elől hatalmas csuklya takarta azt.

Az egyik őr nagyot nyelt, és remegő kézzel indult a kulcsért, hogy kaput nyisson az alaknak, miközben a másik félve vette az utat a kastély bejárata felé.

Az őr, amelyik a kulcsot kereste nagyon félt, a keze folyton remegett és a víztől és sártól csúszós kulcs sokadszorra esett ki már belőle. A lovas, megelégelve az őr ügyetlenkedését megsarkantyúzta a fehér paripát, mire az a mennydörgés zajánál hangosabban nyerítve egyszerűen betörte a kovácsoltvas kaput, majd a villámnál is sebesebben száguldott befelé a kastély ajtaján.

A patkó dobogása a márványon és a ló hangos nyerítése felverte a ház népét, és az úr kivont karddal érkezett a jövevény fogadására.

A lovas nem törődött a rá szegeződő fegyverrel, nem vette le a csuklyát, és nem szállt le a nyeregből, csak egy levelet nyújtott át a ház urának, rajta a fekete pecséttel.

Az úr elvette, ránézett, majd asszonyára, akinek karjában ijedt kisfia próbált nyugvást találni.

Amint az idegen a levelet átadta már indult is tovább. Ma még sok helyre fog menni.

Az úr kérte a páncélját, a lovát, a kardját, s a ház népe könnyekkel a szemében teljesítette kérését. Az úr mindig is jó volt hozzájuk, és a földjein élő emberekkel. De a király parancsa ellen ő sem tehetett semmit. Ma éjjel búcsúszótól lesz hangos a vidék.

Az úrnő sírva kérte férjét, gondoljon a gyermekükre, nem nőhet fel apa nélkül! De az úr csak szorosan átölelte őket, halkan a gyermek fülébe súgott valamit, majd hátat fordított, és felszállt a fekete harci ménre.

Az eső megállíthatatlanul esett, a vihar nyugvás nélkül tombolt, egyre erősebben és erősebben. Harci dobok lármája keltette fel a környező falvak lakóit. Eljött hát, amitől rettegtek. A hadba hívható férfiak s fiúk fegyvert ragadtak, kaszát, vasvillát, kardot, kinek mi jutott, s ki lovon, ki gyalogosan követte az urat a király háborújába.

Az éjszaka is sokan meghaltak már. Kire fa dőlt, ki szakadékba zuhant a kegyetlen időben. A lovasok vágtattak élükön urukkal, a gyalogosok futottak utánuk.

Hogy mi volt az értelme a háborúnak, és miért robbant ki, senki nem tudta. Csak azt tudták, hogy ha a király szólítja őket, akkor hadba mennek, mert ez volt a kötelesség, és ez ellen nem mertek tenni. Féltek tőle, de tisztelték, mert jó király volt. Legalábbis eddig. Hamarosan meglátták a fényeket, az ömlő eső sem tudta eloltani a görögtüzet, ami démoni színekkel festette be a környéket. Minden lángra kapott tőle, ember, állat, föld, levegő. Meglátván a csatateret, a szénné égett testeket a tűz fényében, a vörös vér patakjait, a harcolók hangjait, a lovag hátrafordult, s bánattól torz arccal nézett az emberei szemébe. Egy utolsó kiáltással megsarkantyúzta lovát és vágtázva rohantak a csata felé.

Vágták az ellenséget, hullott a fej, a kar, a lovak és az emberek is. Mintha maga a pokol kelt volna életre a véráztatta mezőn, s démonok lennének az ellenség. Az úr sokáig küzdött, mígnem a lova ledobta, de még a földön is kaszabolta aki rátámadt. Most először remélte, hogy túlélhetik a szörnyű csatát és talán neki sikerül, ami eddig senkinek sem. Hazatérhet.

Lassan elfogyott, akit meg lehet ölni, és akkor az úr kardjára támaszkodva nézett körül, mégis hány ember maradt, akit hazavihet. De egy kósza árny a végzetét okozta.

A király hamarosan kihirdette, hogy a háborúnak vége immár, s az ország békében élhet, mert legyőzték az ellenséget, bár máig nem tudja senki ki, vagy mi volt az. De győztek. Apák, férjek, fiúk vérével fizettek érte. De senki nem tudta elmondani, mi történt a csatamezőkön, mert senki nem tért vissza.

Az ivóban vágni lehetett a csendet. A mára felnőtt gyermekek csak azt tudták, hogy apáik, testvéreik egy éjjel eltűntek, elmentek, és soha többé nem tértek vissza. A mesék ,amiket hallgattak mind erre az éjszakára emlékeztették őket, s ilyenkor minden szempár párásan tekintett a poharára, majd csendesen megemelték azokat s együtt ittak a békére, melyért hatalmas árat fizettek. Majd a jó királyra, aki végül győzött. Atyai szeretettel nevelte az árván maradt gyermekeket, de nem sokkal később elment, és a Téli palotából már csak ismeretlen helyen nevelkedett fia tért haza a halálhírével. Koronázása után könnyek között vette át apja helyét, és folytatta, amit az öreg király elkezdett, ennek már harminc éve.

Az egyik alak, csuklyával a fején a legsötétebb sarokban, csendben bámult előre. Soha nem mondta el senkinek mit látott aznap éjjel.

Lassan elfogyott, akit meg lehet ölni, és akkor az úr kardjára támaszkodva nézett körül, mégis hány ember maradt, akit hazavihet

De nem maradt senki sem. Mégis hogyan lehet ez? Halk, csosszanó léptek zaját hallotta maga mögött. Kardját megemelve, de a fáradtságtól, és a vérveszteségtől kábán próbálta kivenni a közeledő alakot, de csak homályos folt maradt a rongyokba öltözött egyén.

Nem szólt semmit, csak közeledett, mintha egyre gyorsabb lenne, és akkor a lovag szúrt. De nem ért el vele semmit. A kard pengéje átment a testen mintha levegőből lenne, nem volt ellenállás, sem a repedő hús hangja, sem vér. Csak a tűz fényében egy vörös szempár, és csúf mosoly egy szép arcon, majd a fájdalom. Egy könnycsepp, ami legördült, és összekeveredett a vérrel, majd a lovag összeesett.

Az utolsó, amit látott dobog, piros szíve volt, egy elátkozott kézben, majd a sötétség, és a semmi.

A meséknek soha nem ez volt a vége, pedig minden egyes csatatéren ez játszódott le. Az urak holtan estek össze, s szívük egy alak kezében dobogott.

Három éves lett, amikor elkezdődtek az álmok, és majdnem 4 volt, amikor abbamaradtak. Kicsi gyermek, aki nem értette, mi történik, de nem merte elmondani sohasem, senkinek.

Ahogy egyre nőtt, cseperedett, úgy vált számára világossá, mit is látott azokon az éjjeleken, és azt is tudta, hogy ki a felelős azért a sok halálért, de nem tehetett semmit. Még…

Hazatérvén anyját az ágyban fekve találta, mint oly sok ideje már. Az asszony nem volt öregnek mondható, ötvenes éveiben járt, mégis sokkal idősebbnek tűnt. A férje elvesztésének híre alatt összeomlott. Őt szépen felnevelte, ennyi ereje maradt. De idővel a fájdalom és a szeretett férfi hiánya kivett belőle mindent.

Felnyitotta gyönyörű szemeit, s az ágya szélén ülő fiára nézett.

- Kedvesem. - mosolyodott el. – Már megint olyan sötét az arcod. Ne bánkódj miattam gyermekem, apád már vár engem, és tudom, téged biztonságban hagylak itt.

A fiú megfogta anyja hideg kezét. Borostás arcát rányomta s csókot lehelt rá. A kézre mely a veszteség ellenére sem hagyta cserben.

- Itt az időm, fiam, de előbb el kell mondanom neked valamit.

- Sss anyám, még lesz rá időnk.

Az asszony bánatosan felnevetett. –Nem. Már nincs. Fiam. - s utolsó erejével megszorította a kezét- Hamarosan új háború lesz. Egy újabb éjszakai vágta.

- Anyám…

- Tudom fiam. Láttam álmaimban. Láttam apád halálát, mintha ott lettem volna, és tudom, hogy te is, bár sosem mondtad el.  A szerelem, mely engem s apádat összefűzött, adott lehetőséget arra, hogy meglássam mi történt. Amit most elmondok neked, egy olyan régi titok, mint az idő maga. Az én családom generációi mind hatalmas erővel rendelkeztek, amilyennel maga a király is, s engem neki szántak feleségül, de beleszerettem apádba. Megszöktem vele, de a király megtalált és elvett tőle, de újra megszöktem. Eltűntem, más formát, más nevet vettem fel, hogy többé ne találjon rám, és visszatértem apádhoz.

Addigra azonban már vártalak téged. Apád nem tudta meg soha, hogy nem vér szerinti fia vagy, de a király tudja, hogy létezel. Ezért ölte meg őt, és minden felnőtt férfit. Nem akarta, hogy bármelyik fiút az apja nevelje, így hatalma lehet felettük. Nagyobb, mint ha nem tette volna.  Nem vette el a gyermekeket, hogy a szolgái legyenek. Aztán megöli őket is, és a szívüktől új erőre kap. Megfiatalodik.

Fiam! Találd meg a fegyvert és győzd le a királyt. Az életem, a nevelésed, azért tettem mindent, hogy képes legyél használni. Van egy fegyver, amivel le lehet győzni. Találd meg, és az éjszakán, mikor eljön érted, vedd az életét. Fiam.

Ez a nyaklánc-s a kezébe tett egy fekete, tenyérnyi, kerek medaliont, különös vésetekkel, és egy térképet- kulcs a családom kriptájába. Ott keresd.

A fiú csak ült, némám hallgatta anyja hangját, elfojtott zokogásba fulladt mondatait és halkan sírt. Ő már régen tudta. Az álmaiból. Az arc, a csuklya alatt…mintha az övé lett volna.

Anyja maga felé fordította a fejét, és mélyen egymás szemébe néztek,- Szeretlek, Fiam!- majd az idős asszony örökre eltávozott. Testéről szétfoszlott a bűbáj, és egy világszép, szomorú teremtés alakja vált előbb szoborrá, s hullt finom porrá fia utolsó érintésétől.

A fiú összeszedte a port, s egy ezüst urnába helyezte, amit kivitt a családi kriptába és a szeretett férfi mellé helyezte.

Ők végre nyugovóra leltek, az ő harca pedig most kezdődik. Már senki nem állhat az útjába.

Lóra szállt, a s térképet követve indult ismeretlen rokonai felé. Az út átvezetett a véráztatta mezőn, amin azóta sem terem meg semmi. A föld száraz, fekete, és terméketlen, pont, mint a király szíve. A fiú előtt felrémlett az az éjszaka. Leszállt a lováról, letérdelt a porba, s felvett egy marékkal. Még mindig érezte az égő hús, és a vérszag elegyét. Látta, amit apja felnéz, és ahogy a szíve ott dobog az átkozott kézben.

Most, hogy anyját is elvesztette minden feltört a lelkéből. Fájdalom, harag, keserűség, kétségbeesés. És mérhetetlen bosszúvágy. Kiáltása az égig zengett, és beleremegett a föld. Hallotta azt az ég, és a túlvilág, és más is…

A királyi palota termében meglibbent a függöny, és a trónon ülő alak szívét, életében először, átjárta a félelem.

A fiú tovább vágtatott, erdőn és hegyeken át, míg végre elért arra a helyre, amelyet megjelöltek a térképen. Az ódon vaskaput befutotta a borostyán és a vadszőlő, és az épület már omladozott.

A kapu csikorogva tárta szélesre szárnyait, és fogadta a hazatértet. A fiú egyenesen a kriptához sietett, az ajtó halkan félrecsúszott, a fáklyák egymás után lobbantak lángra a sötéten kongó lépcsőn. A kripta falait mindkét oldalon a család történetét mesélő festmények díszítették.

A lépcső alja olyan mélyen volt, hogy a fentről beszűrődő fény már nem ért le oda. A fáklyák vad fénye táncolt körbe a boltíves teremben, és halkas sercegett minden lángcsóva, mintha külön nyelvet beszélnének. A beszéd azonban egyre hangosabb lett. „ Betolakodó! „ Betolakodó!” „Tolvaj!” „Halál Rá!” „ Betolakodó!” sistergett minden fáklya és táncuk egyre fényesebb és vadabb lett. A fiú füléhez kapta a kezét, a fejében nem csitultak a hangok. Már úgy érezte, szétrobban a feje, mikor valaki lecsendesítette a lángoló őrséget, s a vállára tette a kezét.

A fehéren áttetsző alak szeretettel mosolygott a fiúra. Haja fekete, ruhája fehér volt, teste ködként suhant a padlón.

A fiú szájára tette kezét, majd intett, hogy menjen vele. Az ifjú követte őt, és a szellem előtt sorra tárultak ki a kapuk. Az utolsónál intett, innen már nem mehet tovább. A fiú a zárba helyezte a kulcsot, elfordította, és egy kincseskamrában találta magát. A szeme elveszett a rengeteg kincsben, de hol lehet a fegyver? Az ajtó hirtelen becsapódott mögötte és ő csapdába esett. Hiába kiabált és kérlelte a szellemet, nem volt segítség. Valami hirtelen megérintette. Hideg kéz simított végig a hátán, de mire megfordult már nem volt ott, bármi is volt. Aztán megint érezte, de nem látott semmit. Akkor egy árny öltött testet előtte, fekete alak, kezében tartva valamit. A fiú felé suhintott, mire az a karjához kapott. Pár csepp vér hullt a padlóra. A fiú kitért a következő támadás elől, aztán megint, próbálta keresni a szemével merre lehet valami fegyver, de ugyan mit használhatna egy árnyék ellen?

Aztán rájött. Amikor az árny támadt, ő egyszerűen csak hagyta. Szemét behunyva, ahogy az anyja tanította, és hagyta, hogy megtörténjen, aminek meg kell. Erős nyomást érzett a mellkasában, aztán a szívében, majd az egész átfordult elemi fájdalomba. Halk bocsánatkérést rebegett, majd teste görcsbe rándult. A padlóra zuhant és üvöltve, remegve küzdött az ellen, ami most a szívéig hatolt.

Fekete felhők takarták a holdat azon az éjszakán. Az eső ömlött. A vihar nyughatatlanul tombolt. Villámok cikáztak az égen, minden villanást mennydörgés kísért. Az őrök féltek, vártak, a gyertya lángja félve pislákolt. A villámok fényében a fehér lovas jött, fekete ruhában. Nem állt meg, hogy beengedjék. A ló kirúgta az ajtót, és egyenesen betrappolt a kastélyba. De ott nem volt senki. A kétszárnyú ajtóban megjelent egy árny, fekete páncélja összeolvadt az éjszakával, a köpeny csuklyája takarta az arcát, fekete ménjének termete hatalmasabb volt a szemben álló hírnökével. A futár átnyújtotta a fekete pecsétes levelet és elindult, ma még sok helyre kell mennie. De már nem érte el a kaput. Szívéből fényes, ezüst tőr hegye állt ki, és a futár leszédült a lováról.

Fekete paták lassú dobbanással értek hozzá egyre közelebb. Az úr leszállt lováról, megemelte a haldokló fejét, és a szemébe nézett, a hírnök félelemmel az arcán porladt semmivé.

Ló és lovasa útnak indult, végig a falun. Akik felébredtek a hírnök érkezésekor már várták, hogy hadba vonuljanak, de csak egy lovas jött. Fekete csatamén megállás nélkül vágtatott végig a sáros utcán, nem várva senkire, és nem kérve senkit, hogy tartson vele. A Családok átölelték egymást, és könnyes szemekkel tekintettek a távozó után.

Sötét éjjel volt, éjszakai vágta. A ló patái magasra dobták a sarat, A fekete köpeny, mint kitárt szárnyak keretezték az elhaladó sziluettet. Aztán az árny megállt a dombtetőn. Letekintett a vérző mezőre, az égő tetemekre, a haldoklókra, a belőlük táplálkozó sötét démonokra. Kivonta kardját, s megindult lefelé. Egyetlen csapással három démon fejét vette egyszerre.

Leszállt a lóról, és elindult a mezőn az erdő irányába.

Megállt egy helyen, amit megvilágított a tűz fénye és várt. Halk, csosszanó léptek zaját hallotta a háta mögül. Kezét fegyverén nyugtatva várta, amíg a gazda odaér, és akkor …

A csuklyás alak lenézett a kézre, melyben ott dobogott egy szív.

Kelet felé villám csókolta meg a talajt. Nyugat felé megnyílt a föld. Dél felé a tűz pusztított a mezőn. Észak felé pedig jég söpört végig a tájon, merre a szem ellátott.

Másnap a túlélők ellátták a sérülteket, és mind hazafelé indultak.

A királyi várban, a trónteremben a király szolgái uruk visszatértét várták. A király szerint ez volt a mindent eldöntő csata ebben a háborúban, és ő maga is részt akart venni benne, hiába kérlelték a lovagjai. A fiatal király olyan volt, mint az apja harminc évvel ezelőtt. Ez a háború pedig ugyanúgy fog eldőlni, mondta. Így hát vártak.

Hamarosan nyílt az ajtó, és egy csuklyás alak közeledett a terem közepéhez. Az asztalra helyezett egy dobozt, és kinyitotta. A meghökkent lovagok egyszerre ugrottak hátra.

A dobozban még dobogott egy fekete szív, aztán valami csillant a hold fényében, és egy ezüst tőr szelte ketté a szívet, ami lassan semmivé foszlott. A király kihúzta a tőrt a doboz aljából, övébe rejtette, majd leült a trónszékre.

Levette a csuklyát, és zöld szemét a várakozókra emelte. A sötét felhő, ami a holdat takarta egy pillanatra felszakadt, és a hold fényében láthatóvá vált egy festmény, melyen a király fiatalkori képmása nézett a teremben összegyűltekre. A trónon ülő férfi az ő szakasztott mása volt.

A fiú halkan szólalt meg, de hangja betöltötte a teret.

-A Háborúnak vége.

A lovagok meghajoltak, majd távoztak. A király csendben ült, arcár kezébe temette.

Odakint felszakadoztak a felhők, és a telihold fénye ezüstös körbe vonta alakját.

Farkasok Éneke- Epilógus

Epilógus

Eltelt a karácsony, jött az új év, aztán kitavaszodott. Blacklightként egy egész nép vezére lettem, de nem mondtam le a Ladybird Village virágairól.

Csak Shadow hiányzott. Az övéi elvitték és fogalmam sincs mikor látom újra, vagy látom e még valaha.

Hetente eljárok a MacNiell'sbe, és elsétálok Shadow lakása előtt is. Az ajtó zárva van mindig.

Judithtal is sikerült zöld ágra vergődnöm, és mintha Paul és Noell házassága is erősebb lenne, mint régen.

Paul azt mondta végre megnyugodott a lelke.

Azóta a nap óta minden rendben van. Béke  van a farkasok közt.

Újabb éjszaka a virágüzletben. Újabb nap vége.

-Hazamész innen?

-Nem Dawn, elmegyek sétálni.

Emlékszem az első estére amit Edinburghban töltöttem. Végigjártam ugyanazt az utat és végül kikötöttem a szökőkútnál ahol először találkoztam Shadowval.

Megrohantak az emlékek. A víz szép ívet írt le, amíg viszahullt a kútba.

Hirtelen valami meleg dolgot éreztem a vállamon.

-Nem venném a szívemre, ha hagynék megfázni egy ilyen csinos lányt.

Könnyek szöktek a szemembe.

-Sajnálom, de idegenektől nem fogadok el ajándékot. -mondtam remegő hangon.

-Akkor engedje meg, hogy bemutatkozzam.

Felé fordultam. Ugyanaz a haj, a borostás arc, azok a tengerkék szemek. Mint amikor először láttam.

-Shadow Grayson- nyújtotta felém a kezét egy mosoly kíséretében. A szeme szerelemtől csillogott.

-Pax Blacklight- mondtam könnyek közt, és a kezébe tettem a kezem.

-Érdekes neve van.

-A magáé sem mindennapi.

Már nem tudtam megállni, a karjaiba vetettem magam. Ő pedig átölelt majd hosszan megcsókolt.

Mi már sosem válunk el. Soha.

És ha netán Teliholdas éjszakán farkasüvöltést hallasz, állj meg egy percre és gondolj ránk. Arra, hogy van olyan dal ami a Holdig száll , de a szívekig elér.

Farkasok éneke- IX fejezet

 Farkasok éneke

IX. Fejezet

Shadow a börtön padlóján ült. Nem evett, nem ivott, nem szólalt meg három napja. Még csak nem is aludt csak bámult a semmibe. Még négy nap és vége lesz. Újra Pax mellett lesz, ha máshogy nem, hát lélekben.

Újabb adag étel érkezik. Amit ugyanúgy nem fog megenni. De most más hozza az ételt nem a szokott őr.

-Egyen uram. Szüksége lesz az erejére.

-Nekem már nincs szükségem semmire.

-Biztos ön ebben uram?

-Mint a halálban.

-Ó igen - kuncogott az őr- a halál egyszer mindenkiért eljön. Valakiért előbb, valakikért sokkal hamarabb.

-Értem négy nap múlva jön. És akkor elvisz mesze innen. A sok szenvedéstől.

-Miért nem harcolsz az életedért fiatalúr?

-Már nincs miért harcolnom.

-Az, aki a békét elhozza nem ezt üzeni neked.-mondta, majd elindult kifelé, amikor Shadow elkapta a kezét.

-Miről beszélsz?- nézett értetlenül az öreg szemekbe.

-Ahhoz, hogy a Béke eljöhessen előbb szükséges egy háború. A háború pedig nem mindig egy véres harcmezőn dől el. Néha fejekben, néha a szívekben, néha egy bíróságon.

-Mondd már végre mit akarsz?

-A Béke..-hangsúlyozta az öreg a szót- A Béke el fog jönni fiatalúr, és a békéért harcolni kell. Elég erős vagy most a harchoz? Nem. Hát erősödj meg, és várd a békét.

Az öreg kitépte magát a szorításból és kisomfordált a cellából. Shadow pedig próbálta megfejteni az értelmet, amik a szavak mögött bújtak meg. A béke, a halál békéje? Nem, másról van szó.  Dolgoztatta az agyát, előszedett minden elfeledett élő és holt nyelvet, ami hirtelen eszébe jutott, verseket, próféciákat, de nem talált semmit. Már épp feladta volna, amikor fény gyúlt az agyában.

Ránézett az elé tett ételre és enni kezdett.

Eltelt négy nap. Shadowt a börtönből láncokon vezetve, mint egy kutyát vonszolták a bíróság elé, aminek a McIntire birtokon lévő tisztás adott helyet. Hosszú tölgyfa asztal állt a tó partján mögötte a bíbor köntöst viselő Vének ültek öten, az öt klánból. Körben, feketében a gyászoló családok, az elhunyt klánjának tagjain keresztben vérvörös bársonyszalag. Shadow felszegett fejjel állt a bíróság elé.  Körötte halk sustorgás. Majd a középen ülő bíró int, hogy elkezdik.

- Szomorú esemény miatt gyűltünk ma össze- kezdte erős hangján -Duncan Lawson, a nemes Lawson klán fia életét vesztette egy Vadász keze által. A bíróság összeült, hogy ítéletet mondjon a bűnös felett.

Logan Lawson- fordult felé a bíró- vádolod ezt az embert?

- Vádolom.

- Vádjaid megalapozottak?

- Igen.

- Járulj hát elénk!

- Ez a korcs!- mutatott Lawson Shadowra- Megtámadta a McIntire család elveszett gyermekét. A fiam meg akarta menteni, amikor a kutya rátámadt és megölte őt! Alattomosan, még csak nem is férfiként harcolt! Itt a bizonyíték!- tette le a véres kést a bírák elé!- Ezzel a késsel vágták át a fiam torkát és ez a kés volt az ő kezében amikor megtaláltuk! Kihúztam a fiút a nyomorból és elvette tőlem a fiamat! Ezért halált érdemel!

- Meghallgattuk a vádjaidat, most a bűnöshöz fordulunk.

- Shadow, a Vadász! Bűnös vagy e Duncan Lawson meggyilkolásában?

- Mit érdekli magát mit mondok, hiszen már úgyis elítéltek!

A Bírák mind felhördültek a közönyös hangnem hallatán, csak a főbíró nem vesztette el hidegvérét.

- Pimasz vagy fiú. Mivégre?

Shadow nem állta meg, hogy ne nevessen. Életében először, még ha meghal is, ő  van fölényben mindenki mással szemben és ez tetszett neki.

- Mert mind félnek tőlem. Félnek attól, aki vagyok. A fiad- fordult Lawson felé- megölte a húgaimat. Felismertem a szemét az átkozottnak, megérdemelte a halált. Mind megérdemlitek, azért amit száz évvel ezelőtt elkövettetek. Mind Árulók vagytok.

Shadow kijelentését általános jajgatás és susmogó imák hangja követte, a félelem szaga pedig felerősödött.

- Ebből elég!  - Intette csendre a jelenlevőket a főbíró, de még az ő hangja is megremegett- Azonnal kivégezzük! Nem lesz semmilyen rítus, egyszerűen levágjuk a fejedet és bevégezzük, amit elkezdtünk. Hóhér!

Shadowt térdre kényszerítették, hozzákötözték a láncait egy fatönkhöz, hogy ne tudjon felállni. Egyenes háttal fejét feltartva nézett szembe a lesújtani készülő pallossal.

A hóhér felkészül, a kard megemelkedik majd lendületet vesz és...

A tömeg felhördül. Valaki, egy ugyanolyan fekete csuklyát viselő alak, mint mindenki, aki jelen van, pusztakézzel kapja el a kard pengéjét a férfi feje előtt és olyan szorosan tartja, hogy a hóhér képtelen megmozdítani.

- Megvétózom az ítéletet!- szólt a hang olyan élesen, tisztán és hangosan, hogy biztosan hallja mindenki amit mond.

- Mivégre merészeled ezt tenni! - Pattant fel a főbíró.

Egy mozdulat, a kard pengéje kettétört, a csuklya lehullt és ott állt Pax. Magasba tartotta a jobb kezét, amin ősi írás behegedt rajza volt látható.

- Ősi jogomnál fogva mely Blacklightként megillet!

-A Blacklightok meghaltak!

- Nem haltunk meg! Élünk, ahogy a Graysonok!

Shadow nézte, ahogy a nő közeledik a bírák asztala felé. Igazi királynő, igazi jelenség. Mindenki őt figyeli. Shadow pedig boldog volt, hogy ez a fénysugár az éjszakában az övé és senki másé.

Lassan közeledtem a hosszú tölgyasztal felé. Apró , másoknak láthatatlan mozdulatokkal jeleztem harcosaimnak, hogy menjenek a helyükre. Tudtam, hogy nem adják meg magukat harc nélkül, és hogy ma még fog vér folyni. Csak azt nem tudtam mennyi. Viszont nagyon reméltem.. Nem, tudtam, hogy nem a miénk.

-Pax Blacklight vagyok! A Fekete Villámok örököse! Ezennel visszaveszem, ami az enyém és elrendelem, hogy a bűnösök megfizetnek a száz éve elkövetett mészárlásért! Maguk öten- mutattam a bírákra, akikről csak úgy sütött a félelem.

-Logan Lawson, Rex McAvoy, Paul McIntire, James O'Donell, Samuel Wallace! -Ti is mind megfizettek a három Nagy klán ellen elkövetett bűneitekért!

Az emberek mozgolódni kezdtek,nem mertek hirtelen megindulni, mert féltek  a haláltól. Mindannyian. Jeleztem a harcosoknak, és ők máris a felsorolt férfiak mögött  termettek. A többiek még mindig rejtve maradtak.  Caedmon levette Shadow bilincseit, és a kezébe adta saját kését. Éreztem minden szívdobbanását, minden rezdülését, de most nem volt erre idő.

Valaki menekülni kezdett, a testőrök pedig rátámadtak a harcosokra.

A leszámolás kezdetét vette. O'donell leszerelte az egyik emberem és futni kezdett, mint  a nyúl. Caedmon utána. A nők menekültek, aki viszont férfinak merte nevezni magát az harcolt. Hisz már úgyis minden mindegy alapon.

Shadow Lawsonnal harcolt.  Mintha az ókorban lennék, karddal, késel, kinek mi volt a repertoárjában. Ősi bíróság elé nem lehet modern fegyvert vinni. Ezt az egy szabályt nem változtatták meg, talán nosztalgiázásból.

Szerencsére én is kiélhettem a vágyaim. Leszámoltam néhány testőrrel, de az én feladatom nem az ő megállításuk volt, én egy valakit kerestem. 

És akkor egy apró  fuvallat felém hozta szagot amiről reméltem, hogy itt lesz.

-SASKIA!!!!-üvöltöttem. És a nő után vetettem magam.  Gyorsan futott az erdőbe befelé, de sikerült elkapnom, elfognom  szüleim árulóját. Messze kerültünk a tisztáson folyó harctól. Letéptem a fejéről a csuklyát és felismertem a barátom, a tanítóm, az árulóm. -Te sem mész sehová. -mondtam neki. Szemében félelem, olyan velőtrázó félelem csillogott, hogy esküszöm, egy percre megsajnáltam.

-Miért?-kérdeztem tőle és könnyek áztatták a szemem.- Csak azt áruld el miért?

-Mert ez volt a legjobb amit akkor tehettem!

Ellöktem magamtól

-Hogyan lehetett volna ez a legjobb?

-Megöltek volna mindenkit!

-És én szerinted most mit teszek?- kérdeztem tőle- Hisz ugyanezt teszem én is most.

-Én csak békét akartam! Érts meg én csak békét akartam! Azt mondták béke lesz ha ők meghalnak és így is volt amíg fel nem tűntél!

-Addig nincs béke amíg nincs vége a háborúnak!

-A háborúnak vége volt!

-Nem volt vége!- hangom a  méregtől volt rekedt, érces- Annak a háborúnak ami  száz éve elkezdődött ma lesz vége! Itt és most!

Elfordultam. Megértettem, hogy Saskia tanító ugyan, de egyáltalán nem bölcs. Naiv és befolyásolható. Nem ölhetek meg olyan valakit, aki nincs tudatában annak mi helyes és mi helytelen. Akkor azonban belekapott a hajamba és a földre rántott.

Közelharcba kezdtünk és előkerültek a kések.

-Ha meghalsz helyreáll az egyensúly és minden rendben lesz!

-Csakhogy én nem fogok ma meghalni!-válaszoltam és lefejeltem, mire elengedte a hajamat így távolabb tudtam menni tőle. Saskia erősen hitt abban ,hogy a három nagy klán minden tagjának pusztulnia kellett, még ha mást is akart velem elhitetni annak idején.

Ezért árulta el anyámat, akivel együtt nőtt fel, és ezért akart megölni engem is, és ezért akart elválasztani Shadowtól is.

Rám támadt megint, de a lelke teljesen összetört. Nem volt egyben, a mozgása darabos volt és rendszertelen. Összeszedetlen.

Végül anyám tőre, amit Caedmon adott nekem, kísérte a halálba szegény Saskiát.

-Sajnálom-mondta utolsó erejével.

De nem tudtam rá mit mondani, nem tudtam megszólalni, csak bólintottam, majd Saskia végleg lehúnyta a szemét.

Shadow és Logan Lawson egymás körül köröztek. Lawson támadt először, de Shadow hárította.

Most végre megfizet minden egyes évért. A húgaiért, egyenként, a szüleiért, a fájdalmakért. Nem volt szabad alábecsülni Lawson alattomosságát. A félelem kihozza az emberből a ravaszságot. Ütések, rúgások váltották egymást a két fél részéről.  Egy pillanatnyi oda nem figyelés és Logan Lawson rátámadt Shadow gyenge pontjára, a sebre amelyet  a fia ejtett a késsel. Shadow testét átjárta a fájdalom, de nem engedhette meg, hogy most foglalkozzon vele. Előtte állt az aki tönkretette az életét és ezért most megfizet.

Újabb ütés, egy jól irányzott rúgás és Lawson térden állva nézett fel Shadowra.

-Nekem köszönhetsz mindent te korcs- préselte ki a szavakat összezúzott tüdejéből.

Shadow pedig lehajol hozzá, megtartotta a fejét, mélyen a szemébe nézett és annyit mondott.

-Tudom.

Felvette az elejtett kardot a földről. Egy gyors és határozott mozdulat, egy szempillantás és Logan Lawson feje is a porba hullt.

Shadow szíve pedig végre felszabadult.

Caedmon a McIntire birtok határánál érte utol O'Donellt. Felismerték egymást. Caedmon támadt először, megfontoltan, bölcsen felmérve O'Donell erejét és tudását.

Ők ketten hasonlítottak egymásra. Mindkettő ravasz, és jó harcos volt. De míg Caedmont a vendetta, addig a másik férfit a félelem hajtotta.

-Mintha azon a vérholdas estén nem féltél volna ennyire!- cukkolta Caedmon.

-Velem nem beszélhetsz így!

Caedmon máris felülkerekedett. A félelem rossz  tanácsadó ha harcra kerül a sor. Nem baj ha félsz, de akkor az ellenfeled féljen jobban, mint te. A bölcs harcos azonban nem félt. Erre az éjszakára esküdött fel annak idején. Meg is tartotta ígéretét, amikor James O'Donell holtan rogyott össze a lábainál, hasában az egykori vezér kardjával.

Le kellett ülnöm egy pillanatra. Miután Saskia meghalt és nem hallottam már a csatazajt muszáj volt leülnöm, mert a térdeim remegtek és agyam kattogott, mint a kakukkos óra. Fel kellett dolgoznom a történteket.

Amikor visszaértem a tisztásra a harcnak már vége volt. A mieink hál égnek többé kevésbé épségben maradtak, és fej is csak annyi hullt amennyi szükséges.  De tényleg megérte? Most már, tényleg béke lesz?

-Hozzatok vissza mindenkit-adtam ki a parancsot, és úgy húsz perc múlva mindenki a tisztáson volt újra.

Húsz holttest feküdt előttük a földön. Az öt bíró, Logan Lawson, James O'Donell, Samuel Wallace, Saskia és a testőrök.

-Látjátok mihez vezetett a száz évvel ezelőtti rémtettetek? Emberek életét tettétek tönkre, családokat szakítottatok szét, csak mert hatalmat akartatok. De a háborúnak itt és most vége van. Örökre.

-Paul McIntire, Rex McAvoy, lépjetek elő.- a két férfit előre lökték.-Száz évvel ezelőtt alattomos módon leszámoltatok a három nagy klánnal, amiért ti is halált érdemelnétek.

Van hozzáfűzni valótok?

-Valóban megérdemeljük a halált. -mondta Rex McAvoy- Száz éve élek a tudattal, amit tettem és felemészt, szeretném ha már vége lenne.

-Paul McIntire Te hogy döntesz?

-Én is...én is szeretném, ha vége lenne már.

Nagy kő esett le a szívemről.

-Ahogyan én is. Kijelentem, hogy a háború lezárult. Kegyelmet kaptok mindketten, és a családjaitok is.

Most pedig mindenki  távozzon. Békével a szívében.

Farkasok tánca- IV. fejezet

I.               IV.      fejezet

Amikor az ember azt hallja „Első bál” az első gondolata egy csomó, szép ruhába öltözött, gyönyörűen kisminkelt fiatal lány, akik boldogan lejtenek táncot kísérőjük oldalán. Nos, Vérfarkaséknál ez kicsit más. Legalábbis az volt régen. Az Első bál, a fiatalok beavatása után esett meg, és a fiatal fiúkra vonatkozott.

A fiúból az első bálján lesz igazi férfi, és átlagosan a legtöbbjük ilyenkor talál rá a párjára is.

Egy előre… egy hátra… körbefordul…egy előre, egy hátra…helycsere…aztán párcsere…

Az egész úgy néz ki, mint valami hatalmi harc, és az is igazából. Egy férfi és egy nő házasságukban egyenrangúak, megvédik egymást, és a gyermekeiket. A tánc és a zene hipnotikus erejű volt a fiatal farkasokra nézve, és ha ilyenkor önmagukhoz méltó ellenfélre találtak, akkor életük végéig együtt is maradtak. Még akkor is ha előtte sosem ismerték egymást.

Furcsa mi? Én is ezt gondoltam, az első bálomon…

„ A kastély megtelt a környező falvak családjaival. Az Első bál minden férfikorba lépett farkasnak kötelező volt akkor. Én sem maradhattam ki. Pedig mennyire szerettem volna. Valahogy éreztem, hogy nem lesz jó.

Mivel én voltam a rangidős a családban, minden rokon remélte, hogy megtalálom leendő párom, és majd átveszem a családom irányítását, ha eljön az ideje. Felálltunk a tánchoz, a zene halkan, szinte suttogva kezdődött, és lassan kúszott bele a fejünkbe. Ősi gondolatok szakadtak fel bennünk, tanítás nélkül tudtuk a lépéseket, hogy hogyan, merre kell mozdulni. A zene fokozatosan egyre hangosabb lett, a tánc pedig egyre gyorsabb. Aki párra lelt, kiállt a sorból és együtt, a többiek köré állva folytatták. Aztán a zene folyamatosan elhalkult megint, végül teljesen abbamaradt.

Aki nem talált párt ezen a táncon, és a következő hónapig sem az újra részt vett rajta. Ha akart. Nekem kötelező volt, de aztán, amikor a sokadikon sem találtam megfelelő partnert a szüleim jóst hívattak. Az öreg nő kártyát vetett, csontokat dobott el, rúnákat kérdezett, épp csak belekből és a madarak vonulásából nem jósolt, míg végre kinyögte, hogy a párom még meg sem született, és nem is mostanában fog. Akkor végre abbamaradt a párkereső, és 4 év múlva már bálok sem voltak többé.

Az utolsó táncest után, amikor az öcsém sikeresen rátalált a nőjére összevesztem az apámmal és elmentem.  Amikor visszatértem, már semmi sem maradt, csak hamu és por, és mérhetetlen, üres fájdalom.

Ég az erdő…Véres a hold…Sikolyok mindenfelől…égő hús szaga…

A nyomasztó álomból izzadtan ébredtem. Érzelmileg még mindig megterhelő ezzel álmodni, pedig már azt hittem el tudom temetni. De most újra előjött.

Kezemet a szememre téve próbáltam lenyugtatni magam, több-kevesebb sikerrel, míg a másikban, még mindig ott szorongattam Angie pulóverét.

Angie, a fenébe. Szegény lányt nagyon megbántottam.

Hajnali három óra volt. Fogtam magam, és elmentem futni. A fülemben dübörgött a zene, az izmaimat fájdalomküszöbig erőltettem, hogy a fejem kitisztuljon.

A Szajna partján megálltam, és felnéztem a növő holdra, amikor valaki egyszerűen belém rohant.

-Maga?- nem hittem a szememnek.

-Ajjaj.

-Sophie! Maga mit keres itt?- Érthetetlen! Ennyit arról, hogy megvédik az embereink, amikor úgy tud kislisszolni mellettük, mint valami betörő.

- Futok felügyelő.- jött az egyszerű válasz.

-Azt látom! És hol vannak akiknek vigyázniuk kellene magára? Elment az esze? Életveszélyes fenyegetést kapott, és maga itt futkos védelem nélkül az éjszaka közepén?

-Nyugodjon meg nyomozó!- hangja élesen csattant. Élettel teli zöld szeme pedig igencsak mérgesen nézett rám. –A testőrséget nem is én akartam, hanem a menedzserem. Tudok vigyázni magamra, bármennyire is nem látszik. És ne kiabáljon velem, pláne a nyílt utcán!

-Akkor most megfordul és jön velem, visszaviszem a szállodába! Különben is hogyan jött ki?

-Egyszerűbben mint gondolná. Azt hiszi először szököm meg a felügyeletből?

És amíg visszakísérem a Rőtbundás Macskanőt a szállodába meghallgatom, hol vannak a hibák a rendszerben.

-Kérem Léon!- na ne már! Még könyörög is!

-Nem! Magát halálos fenyegetés érte! Nem képes felfogni?

-Ó, tudja hányszor kapok ilyeneket? Kitapétázhatnék velük egy egész házat!- olyan kiabálást levágott a park kellős közepén, hogy azt hittem idecsődíti az embereket még a szomszédos városból is, úgyhogy gyorsan befogtam a száját.

Nem biztos, hogy jó ötlet volt ilyen közel kerülni hozzá.

-Figyeljen. –na most mi legyen? Rövid töprengés után aztán... – Rendben. Nem megyünk még vissza, de velem marad.

Csábító mosoly jelent meg a széles ajkakon.- Rendben nyomozó. Ez igazán kedvemre való ötlet. Mondjuk mutassa meg hol lakik.

Mi? –Nem. – de nem léptem arrébb. Mi a …?

-De határozott volt! Pedig a próbákon igencsak …kezdeményezőnek tűnt.

-Nem tudom miről beszél.

Ő pedig csak mosolygott azzal a bájosan vad mosolyával. Volt benne valami. Megmagyarázhatatlan. Veszélyes. Vonzó. Farkast vonzó…Képtelen voltam parancsolni magamnak. Az arcom egyre közelebb került az övéhez. Tudom ,hogy nem szabadna…kezem az arcára vándorolt, ujjaim végigsimítottak vörös ajkán, mire az ő keze az én arcomra tévedt.

Hirtelen mindketten megrázkódtunk, mintha villámcsapás ért volna minket. A szemem előtt vörös köd jelent meg, vérszag gyűlt az orromba, éreztem az ízét a torkomban, a szívem pedig elemi fájdalommal sajdult meg.

Hátraléptem. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Nem tudom mi történt.  Istenemre mondom, nem tudom.

-Valami baj van felügyelő?

-I…igen persze. Menjünk vissza a szállodába.

-De hát most ígérte meg, hogy még nem kell.

-Ne hisztizzen kérem. Egyrészt nem áll jól magának, másrészt nincs kedvem hallgatni.

-Rendben.- sóhajtotta megadóan. –De legalább tudom merre nem futhatok. Jól van. Menjünk. Csak ígérje meg, hogy nem szól erről senkinek.

-Hülye lennék. Hogy sebezhetőbb célpont legyen magából? Köztünk marad, ne féljen. Remélem, hogy észhez tér, és máskor nem csinál ilyet.

Az út csendben telt. Túl csendesen. Mintha méregetett volna ez a némber. A bemutató főpróbái alatt folyamatosan flörtöltünk, basszus, pedig nem vagyok ilyen típus. De ebben a nőben van valami…Valami farkas szerű.

Egyszerre rémisztő és vonzó személyiség. Hirtelen, a semmiből Angiehell képmása jelent meg a szemem előtt. Annyira hirtelen, hogy kicsit meg is szédültem, és a legközelebbi fának kellett támaszkodnom, nehogy elzuhanjak.

Ó, érzelmek, milyen jó volt, míg csak minimálisak voltak. Aztán egyszerre jött az emberfarkas, ez a két nő, és olyan lettem, mint egy drogos, akit megfosztanak a napi adagjától.

Azt sem tudom merre áll a fejem, farkasként ez fokozottan veszélyes. Mindenkire nézve.

-Jól van?- Aggódó zöld szempár nézett rám.

-Perze, semmi bajom.

-Vigyázzon magára nyomozó. Úgy hallottam rendőrök körében nagy a szívinfarktus kockázata.

-Ostoba sztereotípia. –legyintettem. –Inkább menjünk.

-De..már itt vagyunk. –mondta Sophie kis értetlenséggel a hangjában?

-Akkor menjen be. És lehetőleg vigyázzon magára.

-Kérdezhetek valamit nyomozó?

-Mit akar tudni?

Sophie nyugodtam állt a fa árnyékában. Ha valaki a hotel ajtajából látta, akkor csak egy gyönyörű nő sziluettjét vélte felfedezni. Arca töprengő volt, és földöntúli ragyogás ült a szemében.

-Ön szerint a sorozatgyilkos küldte az üzenetet?

-Nem hiszem. –vagyis igazából biztos voltam benne. Eddig sem hagyott levelet, és ezután sem fog.

-Valós lehet ez a fenyegetés?

Ezen elgondolkodtam.

-         Nem mondhatom egyiket sem, mert 50-50 % az esély rá. Lehet egy kirúgott stylist segéd, egy securitys, aki plátói szerelmet táplál maga iránt, egy féltékeny nő. De nem hiszem, hogy a sorozatgyilkos. És nem is biztos, hogy valós. De kérem, ez nem hivatalos forrás. Ne tekintse készpénznek, és ne is mondogassa sehol. Hamarosan úgyis meglátjuk.

-         Értettem.- bólintott. –Akkor, viszont látásra. Azzal elfordult, és macskaléptekkel indult a személyzeti bejárat irányába.

-         Hogyan jut vissza?

-         Ez az én titkom nyomozó! Derítse ki ha tudni akarja! Amúgy szép a pulóvere!- nevetett csilingelő hangon, és eltűnt az ajtó mögött.

Pulóver? A francba. Angie sötétkék pulóverében voltam, Miért hord egy ilyen kicsi nő ekkora méretű pulóvert?

Visszasétáltam a Szajna partjára, felnéztem a holdra, és segítséget kértem. Mi történik itt?

Fel kell keresnem valakit. Elővettem a telefont és tárcáztam egy régi számot. Álmos, rekedt hang szólt bele 7 csörgés után.

-Baj van?

-Honnan veszed?

-Éjszaka közepe van, te nem alszol, én már nem alszok, te felhívtál, és akarsz valamit.

-Keress rá kérlek, Angiehell Chevalierre és Sophie Cherrymonra.

-A szupermodellre?

-Igen. De Angus. Mélyre áss le.

-Milyen mélyre?

-Nagyon mélyre. Hamarosan megkereslek.

-Úgyis vannak híreim a számodra.

Bontottam a vonalat. Angus Snakehorn vérfarkas, mint én. Egy kisebb klán sarja, és kb olyan idős is mint én. Ehhez képest számítógépes zseni, és nem mellesleg a farkas fronton is sokat tud. A klánja a 2 kódexőr család egyike, és ő vette át a stafétát az apjától úgy száz éve. Akkor találkoztunk először, és azóta jóban vagyunk. Ő gyártotta a hamis személyazonosságom minden papírját, hogy elboldogulhassak a mai világban, és olyan jól, hogy soha nem buktam le. Nem tudom, hogyan csinálja, de egy varázsló az ürge, még azt is kiderítette ki voltam valaha. Barátok lettünk.

Ahogy álltam a parton felrémlett bennem, milyen lenne, ha lenne párom, családom, és akkor a szél felém repített egy illatot.

Friss virágok illata, a májusi napsugár fényével keveredve. Becsuktam a szemem és éreztem a selymes, zöld füvet, mintha rajta feküdnék. Mélyet szippantottam a levegőből, és vadászni kezdtem az illatra. Éreztem, ahogy a farkas felébred bennem, a szemem színe változni kezdett, az agyaraim kivillantak. Hogyan lehetséges ez? Hiszen még nincs itt a telihold? Ösztönösen cselekedtem. Akartam.

Elindultam a stégen fölfelé. A lámpák fényét kikerülve, az árnyékban, mint egy ragadozó, haladtam az illat után. És az is voltam abban a pillanatban, egy farkas, aki akarta az illat gazdáját.

Hamarosan megláttam a forrást. Mi? Nem..ez lehetetlen…A fejem zúgni kezdett, a szívem kalapált, a torkom kiszáradt és égett. Próbáltam összeszedni magam, és elnyomni a farkast, hogy ne ijesszem meg az égboltot bámuló alakot.

Angie. Angie állt a parton, és folytak a könnyei.

Farkasok éneke- VIII. fejezet

VIII. fejezet

Shadow ájuldozva nézett a rohanó lány után és fájt a szíve, amiért nem látja őt soha többé. Aztán megérkeztek az alfák és Logan Lawson, amikor meglátta halott fiát vérbe fagyva feküdni a földön Shadow torkának ugrott, és addig szorongatta, míg a férfi a vérveszteségtől és levegőhiánytól eszméletét vesztette.

Shadow azt hitte meghalt és a pokolba került életében elkövetett bűneiért. Meleg volt, nagyon meleg, mintha két máglya között ült volna, minden egyes lélegzetvétel nehéz volt, a forró levegő égette a tüdejét. Karjai elnehezültek, csuklói súlyos bilincset tartottak.

A tűz meleg volt, a föld mégis hideg maradt a térdei alatt, furcsa testhelyzet, gondolta, mintha sziklához lenne kötözve.

A sebeit ellátták, Valószínűleg azért, hogy mások előtt végezhessék ki.

Nehezen nyitotta ki a szemét. Mintha a szemhéja fel lett volna dagadva. Amikor megmozdult a láncok mély hangon csörögtek.

Egy kőbe vájt cella falai közt volt. Furcsa kettősség jellemezte az egészet. A kőfalat ittott benőtte a moha, nedves és nyírkos volt, a föld hideg, mintha valami középkori cella lenne, ellenben a rácsok kemény acélján megcsillant a fáklyák fénye, a bilincs edzett acél láncai erősen tartották a kőfalhoz szegezve.

Szemben vele a ravatalon, virágos díszek közt ott volt Duncan Lawson holtteste, körülötte nők sírtak és férfiak esküdtek bosszút.

Akkor még él. Él, de szörnyű halál vár rá. Nemsokára. És ő sohasem fog ilyen temetést kapni.

Gyanította, hogy még azért él, mert a Vének bírósága elé akarják állítani példaként az engedetlenségre. De ha ez így van, akkor nem kerülheti el a halált. A bíróság dönt, őt felakasztják és amíg a kötélen vívja haláltusáját a sértett család férfitagja élve kibelezi, aztán a holttestet széttépik és dögevők elé dobják.

A szíve összeszorult a gondolatra.

Nem a halál gondolata szorította, hanem, hogy soha többé nem látja szerelmét, hogy soha többé nem tarthatja a karjaiban imádott kedvesét. De ha az ég leszakad sem hunyászkodik meg többé az árulók előtt.

Ha ily szörnyű módon kell majd a halálba menni, hát legyen. Hisz Pax bosszút fog állni. Tízszeresen is megtorolja azokat a gaztetteket, amiket elkövettek ellenük.

Ahogy kirázta sajgó tagjaiból a fáradtságot a lánc hangosabban csörrent meg mint előtte. Felfigyeltek rá, de már nem érdekelte.

Logan Lawson feltépte a cella ajtaját és megint torkon ragadta. Shadow nem tudott védekezni, a lánc nem volt elég hosszú. A férfit Rex McAvoy és James O'Donell szedték le róla.

-Hagyd Logan! Majd megkapja a magáét, amikor kimondják felette az ítéletet.

Lawsont kivezették a cellából, majd Rex bezárta az ajtót.

-Egy hét múlva a vének összegyűlnek, hogy ítéletet mondjanak feletted. Mindenképp halálos ítélet lesz.

Shadowt meglepte a beszéd hangszíne. Mintha fájdalom és szomorúság bújkált volna abban a hangban. Vagy ...megbánás.

-Boldogan halok meg, mert tudom, hogy lesz, aki bosszút áll rajtatok.

-Ne bízd el magad. Logan kutyákat küldött a lány után és egy véres ruhadarabbal tértek vissza..és ezzel...

Shadowban egy világ omlott össze egyetlen szempillantás alatt. Rex McAvoy kezében az a vérszalag volt, amit ő adott Paxnak.

Nem bírt talpon maradni és összeomlott. Nem sírt, nem folytak a könnyei, annak már nem, akinek meghalt a lelke.

-Nagyon sajnálom fiú.- hajolt le hozzá Rex és a kezébe adta a szalagot. -Nagyon sajnálom.

Azzal magára hagyta Shadowt.

Ki gondolta volna, hogy a városi könyvtárnak van egy rejtett része, ami a vérfarkasok minden feljegyzését, minden krónikáját tartalmazza.

Tegnap előtt éjszaka, amikor menekültem újra összefutottam a férfival, aki Saskia házánál lépet velem először kapcsolatba. Ő volt az aki megmentette anyámat. Az ő egyetlen életben maradt fia volt az apám, vagyis ő az egyetlen élő rokonom, Caedmon, a nagyapám. Aki nem mellesleg egyenlő volt azzal a könyvtárossal is, aki annak idején a kezembe nyomta a bőrkötéses kódexet.

Ahogy futottam a kutyák elől egyszer csak előttem termett. Letépett egy darabot a pulóveremből, és bekente a véremmel, és ugyanezt tette a környező fákkal, így a kutyák bekeveredtek és elvesztették a szagot. Csak azt sajnálom, hogy elvesztettem a szalagot is. Beleakadt egy ágba, de nem volt idő lebogozni róla.

Aztán ide hozott. A könyvtár hátsó részében egy rejtekajtó mögött ott van egy másik világ teljes története a kezdetektől máig.

És ahogy mindenhol itt is a három emelvény, rajta a három Nagy klán ősi kódexével.

A Nagyapám meghagyta, hogy ne tegyem ki innen a lábam, majd ő megtudja, amit kell. Így hát elkezdtem olvasni a klánom történetét. Weylintől, a farkas fiától, Aithneig, aki anyám volt.

Aithne és Kegan mindketten túlélték a Vérholdas éjszakát. Mindketten harcosok voltak, és egymásra találtak. 25 évvel ezelőtt, amikor megfogant az ötlet, hogy bosszút állnak a klán gyilkosain egy kisebb csapattal nekivágtak, hogy megvívjanak velük, de csapdába sétáltak. Valaki elárulta őket és a támadásból véres leszámolás lett.

Aithne megmenekült, akkor már terhes volt gyermekével, vagyis velem. Caedmon biztonságos helyre vitte, aztán kilenc hónappal később megszülettem én, de Aithne belehalt a szülésbe. Caedmon nem nevelhetett fel, biztonságosabb volt, ha nem is tudják, hogy létezem. A terv az volt, hogy megvárja, míg felnövök, é aztán majd ő kitanít.

Az események akkor gyorsultak fel, amikor Shadow megtalált, és kiderült, hogy ő az elveszett Grayson fiú.

Értettem már miért kapta nagyapám a Caedmon nevet. Azt jelenti kelta nyelven, bölcs harcos. Ő valóban bölcs, okos és ravasz egyszerre. Egyik pillanatról a másikra képes úgy változtatni a terven, hogy mindenképpen ő jöjjön ki belőle győztesen.

Talán lesz terve arra is, hogyan szabadítsuk ki Shadowt. Tudom, hogy még él. Érzem.

És legyek átkozott, ha nem szabadítom ki.

Caedmon nem sokkal később visszatért.

-Mit tudtál meg?- nem is hagytam neki időt. Legszívesebben már most indultam volna a kiszabadítására, de Caedmon leintett.

-Még életben van. Egy hét múlva összeül a Vének bírósága, ők meghallgatják a sértetteket majd ítéletet hoznak amit azonnal végrehajtanak.

-Meg fogják ölni.

-Nem ha mi ügyesebbek és ravaszabbak leszünk náluk.

-De mit tehetünk?

Caedmon rám mosolygott, olyan atyai mosollyal.- Mintha édesanyádat látnám, ugyanaz a szépség, ugyanaz a tűz, és a fiamat is felismerem benned a rettenthetetlenségét, a bátorságát. Igazi Blacklight vagy Pax, de még nem vagy igazán közénk való.

-Nem értelek.

-Ahhoz, hogy felszólalhass a bíróság előtt át kell esned a beavatáson, ma éjszaka meg is csináljuk

-DE az nem..

-Nem, az ősi szokás szerint csináljuk. Már értesítettem az életben maradt nemeseket.

-Úgy érted mások is életben maradtak?

-Blacklightok és Graysonok is egyaránt. Az évek alatt mindegyiküket megtaláltam és most felvettem velük a kapcsolatot. Amikor meghallották, hogy mindkét család Alfája életben van feléledt az ősi tűz. Mind eljönnek ma éjjel a kősziklákhoz.

-Hogy értetted, hogy fel kell szólalnom?

-Ősi vérjogod szerint a te akaratod a Vének Bírósága felett áll. Te annak a családnak a szülötte vagy, akik az Első Farkastól származnak ilyenformán vétójogod van minden döntésük felett, de ha nem vagy beavatott akkor a jogod nem élő. Egy hét múlva a tárgyalásig a szerelmed életben marad.

-Ő nem tudja, hogy élek.

-Meg fogja tudni.

Örültem, hogy Caedmon ott volt. Az ölelése, biztosan ilyen lehet egy igazi apa, vagy jelen esetben nagyapa ölelése. A nevelőapámé sosem volt ilyen. Sosem adott ennyi erőt, annyi vígaszt.

Ma éjjel igazi Blacklight leszek, a jövő héten pedig. Minden áruló megfizet!

Caedmon még sokat mesélt nekem. Mindent elmagyarázott, ami eddig nem volt tiszta. Kiderült, hogy nekem, illetve nekünk, akik a nagy klánokból valók vagyunk nem is feltétlenül muszály átváltoznunk teliholdkor, bár ajánlatos, különben elég frusztráltak, idegesek leszünk az elkövetkező hónapban. A fiatalabbaknál viszont az átváltozás mindenképpen megtörténik, ők már nem tudják befolyásolni.

A hold hívását szintén ezért érzem előbb. Elmondta azt is, hogy a Balcklightok és Graysonok egyik képessége, hogy ösztönösen el tudják fedni az illatukat, így senki sem tudja még azt sem róluk, hogy egyátalán farkasok. Ez megválaszolta, hogy miért nem tudtak Edáról, vagy, hogy annak idején Duncan miért nem tudta, hogy én is farkas vagyok.

A vadászokról is megtudtam pár dolgot. Például, hogy ők nem változhattak át soha. Sötét cellában tartották őket olykor, és ezért haltak mind fiatalon.

A Nagy családok eltörölték a vadászok kasztját, és ha bármi történt, ami a farkasok titkát veszélyeztette, akkor az alfák és béták tettek róla, hogy semmi ne derüljön ki. Mindezt csendben, és titokban.

Az éjszaka csendjében osontunk ki a könyvtárból. Caedmon egy kietlen, erdei útig hajtott autóval, onnan gyalogosan közelítettük meg a kősziklákat. Az egész olyan volt, mint egy mini Stonhenge, és a fák rejtekéből tűz fényében ringó árnyak léptek elő. Mindenkin fekete csuklyás lepel volt. Aztán egy nő a sziklakör közepére állt.

-Ki az ifjonc?

-Pax a Blacklightok lánya.

-Ki az, aki ajánlja a beavatásra?

-Én, Caedmon, a Blacklight klán bétája, az alfák testőre.

-Caedmon, a bölcs harcos, mondd, rokonod a leány?

-A fiam lánya és Aithne, az alfák gyermekének sarja.

A nő most felém intézi szavait.

-Felkészültél e Pax, hogy viseld a Blacklight nevet?

-Igen.

-Hangodból erő, szellemedből magabiztosság sugárzik. Jöjj közelebb.

Beléptem a körbe, ekkor fellobban egy fáklya, és a tűz körbefutotta a rítus helyét, akkor vettem észre, hogy egy Triquetra, a kelta legfőbb védelmező erejének szimbóluma közepén állunk.

A nő hangosan kezdett beszélni, és éreztem, hogy valami megváltozik bennem. Hirtelen erő fejfájás tört rám, aztán ugyanolyan hirtelen el is múlt, és éreztem, hogy változom. Hosszabb lett a hajam, megnőttek a fogaim és biztos voltam benne, hogy a szemem barnáról kékre változott. Majd az elmém összekapcsolódott az összes jelenlévő gondolataival. Én beléjük láttam, ők belém láttak. Átéltem a fájdalmukat, az örömeiket, ahogy ők is az enyémet. Aztán egy csapásra vége lett.

-Akad e valaki, aki szerint a lány nem eshet át a beavatáson?-kérdezte a jelenlévőktől. De csak csend mindenütt.

A nő megfogta kezem, feltűrte a garbó ujját és egy éles késsel belekarcolt valamit az alkaromba. Ami a legfurcsább volt azonban, hogy egyáltalán nem is fáj. Sőt, meg sem éreztem.

Amikor végzett rákent valamit, amitől gyorsabban gyógyul a seb. Addigra a tűz is kialudt körülöttünk.

-Fordulj a néped felé Pax Blacklight, és üdvözöld őket.

Amikor hátat fordítottam már senkin nem volt csuklya, és mindannyiukat ismertem ismeretlenül is, hisz láttam az emlékeiket.

-A nevem Pax Blacklight. A Blacklight klán alfája vagyok. -mondtam, mintha csak egész életemben ere a pillanatra készültem volna.

-Mi a parancsod alfa?-kérdezte egy erős hang a tömegből.

-Lépj elő Lann, a Fekete Villám Kardja.

És előjött a hátsó sorból egy magas, erős barna hajú harcos. A szemében lobogott a tűz.

-Egy hét múlva a Vének bírósága és az öt Áruló család kivégzik Shadow Graysont, a Grayson alfáinak utolsó leszármazottját. Meg akarom menteni, és bosszút akarok állni. Számíthatok rád?

-Számíthatsz rám alfa.-azzal Lann térdet hajtott és felajánlotta szolgálatait, majd utána mindenki, aki még képes volt a harcra és az is akin már meglátszott az évek múlása.

Még sosem éreztem magam ennyire erősnek, mint most.

Egy hét múlva, végre pontot teszünk egy száz éves vérfürdő végére.

Sötét tánc- 23. fejezet

23. fejezet

A Hét pokol legmélyén démonok egy csoportja Lucifer szemei elől rejtőzve mesterkedett a Herceg trónfosztásáról.

Az asztalfőn, patás démon alakjában Taurus magasodott a többi szörnyszülött fölé.

Fekete bőréből vérvörösen izzó szemek félelemmel telítették a kis termet, ahová Lucifer nem képes ellátni és hallani.

Mert Lucifer nem démonnak született, ellenben ő, Taurus, a nagy démonok leszármazottja. Az őskáosz nemzette, a viszály szülte őt, forró vérrel táplálták, kénköves lávatengerben fürdették, halandók vérével és elkárhozott lelkekkel etették. Ő az akinek uralkodni kellene a Hét pokol felett, és nem Lucifernek, annak a kiátkozott angyalnak!

Évszázadok óta keresi a lehetőséget, hogyan lenne képes megdönteni a Herceg uralmát, és most úgy tűnik sikerült megtalálnia.

Óriás pallosa keresztülvágott az asztalon, a körben ülő démon szülöttek mind letették, ami kezük ügyében volt. Taurus végignézet a társaságon, mind szörnyszülöttek voltak, a legalja.

Verda, a viszálykodó szárnyas, akinek annyi nagy ház köszönheti bukását a halandó világban, mielőtt Lucifer lezárta ide. Lumion, az illúziók királynője, aki a legtöbb szerelmes szívet vitte a pusztulásba, mielőtt a Herceg megbéklyózta.

Farza, DArma, Merkot, és ő maga. Az Alvilág hét legnagyobb démonját bilincsbe verték, és mindezt egy büdös kis angyal tette meg, és ezt Taurus sosem tudta feldolgozni.

Gyűlölete egyre nagyobb és nagyobb lett, és a lehető legvéresebb és legfájdalmasabb módon akart visszavágni.

- Mi van?- Lumion rekedten rikácsoló hangja betöltötte a teret.

- Démonok!- Taurus mély hangja, mint a vészjósló földmorajlás megremegtette a falakat. – Itt az idő!

- Hol van a Hetedik?-DArma suttogása belevágott a sötétségbe.

- Kit érdekel? Ha nem jött el, hát élvezze a Béklyót továbbra is!

- Ejnye Tau-  a feketeség mélyéről érkező kellemesen nyájas hang elnyomta Taurus zúgását. –Hát ennyire türelmetlen vagy? Oly sok évezred után ez a pár nap vagy hét mit számít?- Amikor megjelent a kénszagú rothadás elárasztott mindent. Még a démonoknak is orrfacsaró volt. Nem hiába volt a Hetedik a legnagyobb közülük, még akkor is, ha Taurus nem így gondolta.

Lucifer trónterme mélyén ült, hanyagul a támlának dőlve. Kezében arany serleget tartott, benne vörös folyadék fénylett. Kék szeme egy gyertya lángjára fókuszált, tekintete lassan a távolba révedt. Megjelent előtte a szeretet angyalának mosolygó arca, szőke fürtjei, ahogy az arcát keretezik, és a szeme, ahogy rá pillant, még azután is. Az a mérhetetlen szeretet, ami benne van, és amiből még ő, a Pokol Ura is kapott egy kis szeletet.

A lánya pont ilyen, ugyanilyen gyönyörű, ugyanilyen kedves, és szeretetre méltó. De belőle is ott van egy darab. A kitartása az elképzelései mellett, a lázadó ösztönei, a harcias vadság, amivel védelmezi a szeretteit.

Viktória ők ketten együtt. Az igaz szerelem virága, két lélek egyesülésének szent fénye.

A Pokol és a Menny szülötte egyszerre, és mint ilyen egyedülálló, és ezért sokan akarják megszerezni.

~ Én csak szeretni akartam…

Soha nem vehette kezébe, sem ő, sem az anyja. Nem érinthette, hogy egyik oldal se találhassa meg. Pantherae varázslatának köszönhetően az illata emberi lett, és Uriel segítségével a szeme is megváltozott. Az angyalok és démonok szeme mindig árulkodik arról mik ők. Az övé Éjféli kék, benne a csillagok ezüstjével. Ő a Fényhozó, a hajnalcsillag csillogása. Az anyjáé a nyugalmas tenger és a meleg arany keveréke. Egyszerre ad nyugalmat, biztonságot, melegséget, törődést. Mindent ami a szeretet sajátossága.

A kislányuk szeme a kettő keveréke volt. Soha egy angyalnak sem démonnak nem volt olyan szép szeme. Behúnyta a szemét, és maga elé képzelte a pillanatot, amikor a kicsi megszületett, és épp csak egy pillanatra látta a gyönyörű nagy szemeit.

A szembogaránál a tenger kékjével kezdődött, ami fokozatosan átszíneződött az ő szemének éjféli színéhez. Öt aranyszín apró folt díszítette, kettő a bal, három a jobb szemében. De már nem ilyen, és ha rajta múlik, nem is lesz soha.

Három erős kopogás döngött a terem ajtaján. A kétszárnyú kapu lassan résnyire nyílt, s egy fekete hajú démon lépett be.

- Mi van már megint?

- Szervezkednek ellened barátom, nem tudom tudod e?

- Már hogyne tudnám?- vont vállat a Herceg. –Csak Taurus hiszi, hogy nem látok le a Hetedikbe. És ez maradjon is így.

- Honnan veszed, hogy elmondanám neki?

Lucifer gonosz vigyort villantott, mire a másik felszisszent és a karjához kapott. A kezén lévő ezüstveretes karperec felizzott és megégette a bőrét.

- Ó, biztos vagyok benne, hogy nem fogod elmondani.

- Igen..Biztos, lehetsz benne.

Az izzás hirtelen megszűnt és a démon fellélegzett. –Ezt nem kellett volna.

- Azt sem kellett volna.

A démon szemében gyűlölet gyúlt, harag szikrája pattant, már kezdte felvenni démoni alakját, amikor Lucifer váratlanul kitárta éjszín szárnyait és fölé magasodott.

Tekintetében fortyogó láva vörösével forrt a düh. – Vigyázz magadra démon! Ne feledd, megkegyelmeztem neked! A karperec megint izzani kezdett.

- Öltél volna meg inkább!- A Hercegből áradó erő teljesen letaglózta. Egyre erősebb lesz, ahogy teljesen befogadj a poklot.

- Talán azt kellett volna!- harsogta tébolyultan a Herceg. – Ne nekem köszönd, hogy életben hagytalak! Most pedig takarodj és tedd a dolgod!

- Ér…Értettem!

A démon távoztával Azazel jelent meg Lucifer előtt.

- Mi volt ez az előbb Testvér?

- Semmi.

- Ja persze! Lucifer mi volt ez?

- Mondtam semmi!- erejével a falhoz szorította Zelt úgy, hogy majdnem nyakát törte. Fuldokolva próbált a barátjára koncentrálni és bemászni a fejébe.

Nagy nehezen sikerült, és Lucifer tekintetéből eltűnt a tüzes izzás, és visszatért a kékség. Lucifer összerogyott, Azazel pedig gyorsan felsegítette őt a trónszékbe.

- Mi történt Testvér?

- Nem tudom Azazel…Nem tudom…