Sötét tánc- 16. fejezet

 Sötét tánc- 16. fejezet
(erotikus jelenetet tartalmaz)

P.Box- Fantom lány

Uriel megvárta, míg Gabriel biztosan elmegy, majd lakhelye egy távolabbi vége felé vette az irányt.
Az arannyal átszőtt fehér márványterem szinte teljesen üres volt leszámítva a vízzel telt tálat, de eme lakhely igazi mivolta az hófehér függönyökön túl rejtőzött.
Hatalmának és erejének segítségével az angyal könnyedén el tudta rejteni a fehérségen túli világot. Ha bárki megneszelné az ő kis titkát, akkor mindennek vége lenne a számára. Márpedig neki az a személy jelentette a mindent, aki ott rejtőzött.
Jól emlékezett arra a pillanatra amikor először meglátta őt. Phantheraet.
Uriel kezdetben, amikor az első látomások megjelentek a szeme előtt félt, és nem tudta mit tegyen. A látomások tele voltak érzelmekkel, de a leghevesebbek a fájdalom és a szenvedés voltak. A gyötrődések közepette Uriel elvesztette a kapcsolatot a külvilággal, többi társával. Zárkózott és magányos lett, és az is maradt. Amikor kezdte felfogni a látás mikéntjét megpróbálta a dolgokat megváltoztatni. Megpróbált segíteni, átírni, közbeszólni, ám vannak olyan dolgok, amiken nem lehet változtatni. Amiknek mindenképp meg kell történnie, úgy , ott és akkor, ahogy az a Nagy Könyvben megíródott.
Az első kudarc után Uriel fohászkodott Istenhez vegye el tőle ezt a képességet, ám ő nem teljesítette a kérést. A második után már könyörgött, de Isten nem hallgatta meg. A harmadikba pedig majdnem belehalt.
Lucifer lázadásának leverésére szövetkeztek az angyali seregek. Uriel is kardot ragadott és a harcban összecsapott a későbbi démonherceggel. Még most is fülében csengenek a szavak.
-Ne tedd Testvér! Ugyan mi jó származhat ebből?
-Te már csak tudod nem, Uriel? Hiszen te látod a jövőt!
Test test ellen, erő erő ellen küzdött. De Lucifer erősebb volt. Sokkal erősebb. Halálos sebet ejtett Urielen, aki a földre hullt, és várt. A Végső csapás azonban elmaradt.
Kábulatában látta még, amint megnyílt a föld, s a láng és gőzfelhőből testet öltött egy vörös hajú nő.
A démon meghajolt Lucifer előtt, majd mondott neki valamit. Lucifer ugyanígy tett ezután, majd lenézett Urielre. Szemében bánat, és megbocsátás tükröződött, amit Uriel nem tudott akkor mire vélni.
Aztán a szeme előtt megjelent a démonnő arca. Phantherae zöld szemei beleitták magukat a lelkébe, gyengéd érintése gyógyír volt vérző sebeinek, hófehér bőre vakított az éj sötétjében, édes hangja elnyomta a csatazajt. Aztán egy fekete örvény magába szippantotta őket, s Uriel három héttel később ébredt fel, itt ezen a helyen, amit most Angyalszigetnek neveznek.
Uriel csizmás léptei döngtek a padlón, ritmusuk, mint a lassú szívdobbanás.  Robosztus alkata, mint a cserkészű fekete párduc közelített a helyiség felé.
Amikor elhúzta a függönyt, az ágyban ott aludt élete szerelme. A Démon Látó, aki megmentette az életét, és amiért nagyobb árat fizetett mint kellett volna.
Uriel szerette. Még akkor is, ha ezért az angyalok sosem fogják igazán maguk közé fogadni. Uriel végignézett a karján, ami angyal nyelven hírdette erejét, és képességét, majd a szívére helyezte kezét melyen a démon és az angyal nyelv keverékével hűségének záloga volt bőrébe vésve. Az igaz szerelem, amelyet Phantherae iránt érzett.
Amikor a nő megmozdult az ágyban s ráemelte világoszöld szemeit, Uriel szíve megdobbant. Az életét köszönheti a nőnek, s most már ő az élete. Abban pedig biztos volt,  hogy a nő ugyanígy érzett iránta. Egymás támaszai voltak a bajban, örömben egyaránt.
Amikor felfigyelt a férfira felé nyújtotta kezét s az azonnal a karjaiba húzta őt. Sokszor csak feküdtek így egymás mellett s ez mindkettejük számára szebb és jobb volt, mint maga a mennyország.
Ám most mindketten mást akartak.
Uriel belecsókolt a nő nyakába s lassan araszolt lejjebb, miközben apró csókokkal borította hófehér bőrét.
Phanterae végigsimított az angyal erős karján, mely mindig védelmezőn fogta körbe, bármily szenvedélyesen hódoltak is a test örömeinek. Beletúrt dús , fekete hajába, míg a  férfi a mellénél időzött. Csókolta, szívogatta, nyalogatta, egyre lejjebb és lejjebb, ragadozó tekintettel figyelve, ahogy a vörös démont egyre jobban és jobban elragadja a vágy. Uriel vére helyén izzó, forró láva kavargott. Ledobta a lepedőt, ami a démonát takarta s szájával birtokba vette nedves kelyhét, mire Phantherae felkiáltott, és élvezettel élte át a gyönyört amit az angyal nyújtott.
Amikor gyönyöre csillapodott erejével egyszerűen eltüntette Uriel ruháit, mire az angyal halk, kéjes nevetést hallatott, s szája birtokba vette a nőét, míg teste egyesült vele és a mámor minden percében, elevenen, egy  test, egy lélekként kapcsolódtak össze, mígnem együtt lovagolták meg a gyönyör tajtékzó hullámait.
Mindketten ziháltak, testük izzadságtól gyöngyözött.
Amikor összeszedte erejét a férfi kihúzódott a nő testéből, és a szívére vonta. Phantherae pedig elégedetten hallgatta az egyre nyugvó dobbanásokat, s míg kezével a férfi testére írt jeleket rajzolta körbe, addig az vörös fürtjeit tekergette.
-Itt az idő. -szólalt meg a nő. Nem kérdés volt, nem kijelentés. Egyszerű ténymegállapítás. A férfi egy pillanatra abbahagyta a vörös hajtincs tekergetését, majd újra kezdte, mintha megnyugvást lelne benne.
-Igen. -mondta halkan.  

Sötét tánc- 15. fejezet

15. fejezet

Gabriel az egyik fehér oszlopnak támaszkodott Angyalsziget egy külön helyén, amit Uriel birtokolt.

Az angyal már régóta egy vízzel telt tálat nézegetett, és nagyokat hümmögött, ami jelenleg borzasztóan idegesítette Gabrielt.

Uriel volt köztük az egyetlen, aki anélkül volt képes a múltba vagy a jövőbe tekinteni, hogy közben beleavatkozott volna a dolgok folyásába, és megváltoztatott volna valamit.

-nos?- kérdezte Gabe.

-Nos mi?- válaszolt a válla felett Uriel.

-Mit látsz?

-Jah! Semmit.

Gabriel az égnek emelte tekintetét. Uriel mindig is kicsit … furcsa volt. Vagy inkább idegesítő. Vagy furcsán idegesítő, esetleg idegesítően furcsa.

Sosem lehetett rendesen eldönteni. Lényeg, hogy ő volt az egyetlen, aki mindent tudott. De tényleg mindent.

Gábriel el sem tudta képzelni, milyen lehet, amikor a múlt, a jelen, és a jövő egyszerre pereg le a szemed előtt, és változik az emberek, angyalok vagy démonok döntéseinek alapján.

Urielnél még rosszabb volt, hogy ő a „Mi lett volna ha” kezdetű kérdésekre is pontos választ tudott adni.

Uriel még mindig a tál előtt állt. Fekete, fényes, derékig érő haja inkább nőies volt és szöges ellentétben állt 190 centis magasságával, és masszív, izmos testalkatával.  Arcába hulló frufruja eltakarta folyton fürkésző világoskék szemét, így az ember, vagy angyal igazából sosem tudta, vajon őt nézi, a múltját, vagy esetleg a jövőjét.

Senki sem szeretett Uriel közelében lenni, talán azért, mert kinézetre inkább démonnak tetszett, mint angyalnak, ezért volt Angyalszigeten is külön lakrésze. Egyedül talán Mihály tudott vele szót érteni. Legalábbis Gabriel nem ismert mást.

-Uriel. - mondta Gabe kicsit fáradt hangon. – Kérlek, ha tudsz valamit, mondd meg. Kérlek.

Szinte már könyörgött. Tudnia kellett, hogyan segíthet Hanielen és a lányán.

-Hm- Uriel az állát a kezébe fogta és nagyon gondolkodni látszott. Ez egy kis reményt ébresztett Gabrielben.

-Nos?

-Hmmm….

Gabriel kezdett kijönni a sodrából a folyamatos hümmögések miatt. Szinte már úgy érezte, Uriel egyszerűen élvezi, hogy ezzel kínozhatja. Gondolta ezt abból, ahogy a férfi huncutul mosolygott, miközben nagyokat hümmögött.  Már majdnem feladta és elment, amikor Uriel végre méltóztatott megszólalni. Mély baritonja betöltötte a fehér termet.

-Szeretem Sherlock Holmest.

-Mi?- Gabriel elkönyvelte, hogy az angyal most tényleg megbuggyant.

-London, Baker Street 239. A Sherlock Holmes múzeum.

-De ez most, hogy jön ide?

-Keresd Tamarát.

Gabriel várt, hátha valami kiderül még. De Uriel nem szólalt meg. Úgy látszik, ennél többet, egyenlőre, nem fog megtudni

Sötét tánc- 14. fejezet

 14. fejezet

Vijja kilépett a zuhany alól. A forró fürdő megtette hatását, jobban érezte magát, mint valaha. Meglepetésére a ruhái eltűntek, és újak kerültek a helyükre.

Mosollyal nyugtázta, hogy Jerome tényleg tart női ruhákat, ráadásul pont passzolnak is méretben. Aztán elkomorodott. Mert ha Jeromenak van valakije, akkor elfelejtheti. Szeretett harcolni a férfiakért, de hogy más szerelmét elvegye, ez számára abszurd gondolat volt.

Kilépett a szobából és elindult felfedezni a házat. Két szobával arrébb megtorpant, amikor beszélgetést hallott kiszűrődni. Aztán nevetés hangjait hallotta. Nahát, Jerome tud nevetni? Ezt látnia kell.

Halkan bekopogott, majd benyitott.

A Szoba puritán berendezése meglepte. Ahhoz képest, ami a vendégszobában volt, az a hely pont az ellentéte. Sötét, kicsi, legalábbis annak tűnt, és rettenetesen üres.

A kandalló előtt két karosszék, egy dohányzóasztal, rajta egy fél üveg whiskey.

-Helló.

A két férfi felé fordult. Jerome szinte azonnal komolyra vette a figurát, míg a másik fickó, az aki a parkban a segítségükre sietett, hatalmas mosolyt villantott felé.

-Üdv kislány!

Kislány? Már megint lekislányozták. Hú de utálta az ilyet, még akkor is, ha csak kedveskedésnek szánták.

-Rég nem vagyok kislány. –hívta fel a férfi figyelmét.

-Elnézést, hölgyem.- nevetett a férfi- Nem akartam megsérteni. Whiskeyt?

Azzal választ sem várva nyúlt az üveg és egy harmadik pohár után, amit ki tudja honnan vett elő, és már töltött is. Felállt és odanyújtotta Vijjának.

-Tessék. Felmelegít.

Vijja felnézett a férfi kék szemébe. Furcsa érzése támadt, mintha már látta volna valahol. Méregette és próbált emlékezni, de csak nem jött rá. Elfogadta a poharat, és felhajtotta az italt.

-Köszönöm. – kikerülte a férfit, és újra töltött magának. Amikor lehajolt az italért a keze véletlenül hozzáért Jeroméhoz. Egyszerre nyúltak az üveg után. Egyetlen pillanatig értek egymáshoz, amikor Jerome visszarántotta a kezét, mintha megégette volna magát.

-Sajnálom- mondta a férfi.

Vijja nem értette, mégis mit?- Köszönöm a ruhákat.

-Örülök, hogy jók lettek.

-A Barátnődé?

-Nem. – Jerome nem is értette, miért kezd el magyarázkodni. Mint egy siheder kölyök az első randin. – Nem barátnő, csak egyszerű barát. Ha erre jár, akkor itt szokott aludni nálam, ezért vannak itt a ruhái. - Aztán inkább befogta a száját, amikor rájött, hogy milyen ostobán nézhet most ki. Azazel folytott nevetése sem segített méltósága megőrzésében.

Vijjának imponált a férfi viselkedése. Milyen aranyos, amikor zavarba jön-gondolta és ő is elmosolyodott, miközben rásandított a mögöttük álló férfire, aki nagyon nehezen tartotta magát, hogy ne nevessen hangosan.

-Imerjük egymást?- nézett rá kérdőn Vijja, mire a férfi egy pillanatra megmerevedett, majd visszatért laza testtartásához és kezet nyújtott a lánynak.

-Talán egy másik életből hölgyem. A nevem Zel.

-Zel, érdekes neve van.

-Csak becenév. Alexander. De a Zelt jobban szeretem.

-Értem. Viktória. De a Vijját jobban szeretem. - nevetett rá a lány, amitől Zel szíve összefacsarodott.

Bár más életük lett volna. Bár a saját családjában nevelkedhetett volna. Ő lett volna a legjobb nagybácsi a világon. Nos, majd most behozza a lemaradást.