Farkasok éneke- VII. fejezet

VII. fejezet

Amikor rájössz arra, hogy egész eddigi életed csak egy hatalmas átverés volt, hát nem vagy épp boldog. De amikor rájössz arra, hogy lehetett volna jobb is, másabb, szebb, akkor bizony harag gyúl a lelkedben azok iránt, akik a mocsokba taszítottak.

Saját tapasztalatból mondom.

Az éjszaka közeledett, fekete ruhámban, mint valami sötét szellem, kimentem a házból és az erdőbe mentem Shadowhoz.

Keresnem sem kellett, mi már annyira össze voltunk kapcsolódva, hogy megéreztem, ha a közelemben van.

-Mire készülsz?-kérdezte. Hiába, a Vadász szemei elől nem rejtheted el, ha épp gyilkosságra készülsz.

-Megtudtam egy két dolgot. Rájöttem az igazságra, az életemmel kapcsolatban.

-Végül rájöttél te is.

-Mióta tudod?

-Telihold óta. Fekete farkas vagy

-A haj színe a bunda színe ha farkas vagy. Ami általában szürke. De az enyém fekete, vagyis nem lehetek a McIntire család tagja. Csak egy klánnak volt fekete bundája, a Blacklightnak. És én az ő vérük vagyok. De van itt valaki más is.

-Nem értem miről beszélsz.

Shadow értetlen arca mindent elárult. Valóban nem ismerte a származását.

-Shadow, mire emlékszel a gyerekkorodból?

-Semmire.

-Biztosan? Nem emlékszel arra, hogyan kerültél Lawsonékhoz?

-Már megint ezek a kérdések. Megmentették az életemet.

-Biztosan?- Azt akartam, hogy tudja, hogy ő jöjjön rá magától.

Shadow elméjében kavarogtak a gondolatok, a pulzusa az egekbe szökött, a gondolatai messze jártak.  A lélegzete elakadt, amikor Pax hangja visszavitte a múltba.

Gyermek volt. Boldog gyermek, három kishúggal. Ő volt az idősebb, és amikor a húgai megszülettek, mindegyikük bölcsőjénél fogadalmat tett, hogy idősebb testvérként az élete árán is megvédelmezi őket.

Aztán eljött a sötét éjszaka. Vérhold idején. Villanások váltották egymást a férfi fejében, zihált, izzadt, elvesztette az egyensúlyát, amikor az emlékfoszlányok megrohanták az elméjét.

Vérhold... Halál... Csendes halál... valaki sikoltott és rengeteg vér áztatta a konyha padlóját. A cseléd nyakán pedig éktelen seb tátongott. Ahogy csak bírt futott a húgai szobája felé, aztán másfelé vette az irányt, hogy felriassza az egész házat. Apró kezek kongatták meg a vészharangot. Majd egy hétéves forma, vékony fiúcska szalad, hogy betartsa, amit ígért. De elkésett. A lányok szobája előtt élettelen nő hever, az édesanyja, a húgai sehol.

Fut tovább. Apját látja a kapualjban harcolni egy sötét alakkal. Több sebből vérzik, mégis utolsó erejéig küzd lányai életéért, akiket a dadák próbálnak menekíteni. Szalad, ismeri a kastély minden rejtett zugát, minden titkos ajtót, minden falevelet. Húzza magával a dadákat, hogy húgait mentse, de apján már nem tud segíteni.

Az erdőben szaladnak. A három dada elől gyorsabban halad a gyermekekkel, mint ő. Aztán egy kéz fonódik köré, befogja a száját. Sikoltások hangja aztán a sötétség.

A vadászlét, a kiképzés. Mindig azt hitte ez csak egy rossz álom.

De ez nem álom volt. Most már biztos. Emlékek voltak. Az ő emlékei.

A Vérholdas éjszaka emlékei, amikor végeztek a három nagy klánnal.

Shadow megtántorodott, nekiesett egy fának. Az ütés hatására visszatért a jelenbe.

-Ez nem lehet.- nézett Paxra, de amit a szemében látott, biztosította afelől, hogy nem téved. Ez az igazság.- Annyi éven át... hosszú éveken át....

Nem fejezte be a mondatot. A fájdalom, a felismerés, a harag mind eggyé vált a lelkében felszabadítva a bosszút, amelyet családja gyilkosai megérdemelnek. Térdre rogyott, de nem tudta magában tartani a vadat amely a felszínre akart törni és ölni akart. A szeme borostyán sárgára változott, agyarai megnyúltak és olyan üvöltés hagyta el a torkát, mely betöltötte a környező erdő minden egyes eldugott zugát.

A bosszú hangja pedig elért Logan és Duncan Lawson fülébe is.

-A Nagy klánok bosszúja lesújt az árulókra!

-Shadow!-szól hozzá Pax erős, és félelmet nem ismerő hangján. -Mit akarsz most tenni?

-Bosszút állok!

Akkor itt az idő! -fordult Pax a ház irányába. -Felébresztettük őket, és a félelmüket. Duncan már közeledik, érzem a szagát.

Az erdő sötétjéből pedig hamarosan valóban feltűnt Duncan alakja, nyomában egy csapat felfegyverzett testőrrel.

-Nocsak nocsak- mondta sajátos fölényes stílusában. -A kutya és a kurvája. Nahát micsoda öröm lesz egyszerre végezni veletek.

-Ne igyál előre a medve bőrére Duncan.- mondta Pax hűvösen. -Ha jól emlékszem annak idején is te szívtad meg jobban.- mosolyodott el a lány gonoszan.

Ahogy Shadow nézte az volt az érzése, hogy egy teljesen más lány áll mellette, mint akit megismert. De a Blacklight klán hűvösségéről és erejéről volt híres. Bátorságuk, ügyességük, már születésükkor túlmutatott minden más klánén, harci jártasságuk már gyermekkorukban sokkal nagyobb mértékű volt, mint bárki másnak, mintha csak a génjeikbe kódolták volna a háború művészetének minden egyes momentumát.

Shadow csodálattal figyelte a feketébe öltözött lányt. Rövid két hónap leforgása alatt Pax, az egyszerű virágáruslány kíméletlen harcossá lett, a bosszú eszközévé, és a férfi hirtelen nem tudta, hogy melyik az igazi énje. Az, akivel vacsorázott, szeretkezett, akibe beleszeretett, vagy az, aki itt áll mellette, félelmet nem ismerve, harcra és ölésre készen. Ám amikor Pax felé fordult és rámosolygott rájött, hogy a két énjét nem lehet elválasztani. Ő mindig is mindkettő volt. Egy túlélő, egy igazi harcos, egy igaz Blacklight.

Az első támadást is ő indította. Ki tudja honnan került elő az az ezüst pisztoly, ami a kezében volt, de az első lövéssel leterítette az egyik testőrt az ötből. Csakhogy az ellenfélnél is volt fegyver. Shadow egy fa mögé lökte Paxot, majd ő is fedezékbe vonult.

-Van terved?

-Ami azt illeti nincs. De. Lövünk amíg van mivel, aztán vagy vagy...

Shadow maga sem értette, mi az oka, de nevetni kezdett, olyan felszabadultan, mint eddig soha.

-Akkor? Háromra.

-egy

-Kettő.

Három, mondták egyszerre, és a fedezékből előbújva lőttek az ellenségre.

Az elkövetkező események kívűlálló szemével pillanatoknak tűntek. Az öt testőrből öt a földön hevert holtan. Shadowt a vállán érte egy lövés, engem csak súrolt az egyik golyó, a másik viszont combot ért. Szerencsére csak a húst.. A fatönk jó menedékhelynek bizonyult. Jó volt a rálátás, a fa pedig felfogta a golyókat. A táram kifogyott. Viszont volt egy szép nagy vadászkésem.

A legnagyobb gond jelenleg azonban az volt, hogy Duncan még élt, és a legtöbb fegyver a közelében még bőven el volt látva munícióval.

-Mennyid van még? -kérdeztem Shadowt.

-Két teljes tár. De nem lesz elég. A többiek is közelednek, hamarosan ideérnek.

-Most közlöm, hogy nem ma akarok meghalni.

-És én sem.

-Van egy ötletem.

Elmondtam Shadownak mire gondoltam. Persze nem tetszett neki az ötlet, hiszen vásárra viszem a bőröm.

De nem vártam meg, hogy megállítson, tudtam, hogy sikerülni fog. Csókot váltottunk, majd futni kezdtem Duncan Lawson irányába.  Fától fáig, egyenesen hozzá. Előttem és mögöttem süvítettek a gyolyók.

Engem is meglepett mennyire elememben vagyok a harc hevében.

Elértem Lawsont. Egy ugrással átvetődtem a feje felett. A földet érés után rögtön célpontot váltott. Közelharcba kezdtünk.

-Ismét egymás ellen Parson!

-De most meghalsz ribanc!

Shadow távolabbról figyelte, ahogy Pax Duncannel dulakodik. Lawson testi ereje nagyobb volt Paxénál, viszont a lány sem volt éppen gyenge. Gyorsaságát és ravaszságát kihasználva ütötte a fiút. Hol egy jobbegyenessel találta el az arcát, hol a térdére sikerült csapást mérnie, de Duncan egy vadállat volt, szadista aki szerette a fájdalmat, adni és kapni is. Pax fölénybe kerekedett, Lawson térdre rogyott, amikor Shadownak rossz érzése támadt.

Sietve futott a lány felé, mert az ellenfél már készült a végzetes csapáshoz. Shadow tudta, hogy a fiú kedvenc szórakozása, hogy hagyja magát legyőzni, majd alattomos módon alulról támad a késsel, mely a pulóvere ujjában van elrejtve. Messze van, istenem, nagyon messze. Minden erejét beleadva futott, és az utolsó pillanatban tudta arrébb lökni Paxot, így a szúrás őt érte, nem a lányt.

-Ne!!- halotta Pax sikoltását, amikor a fájdalom elöntötte a testét. A szúrás a veséje környékén érte, a tizenöt centiméteres acélpenge tövig belefúródott a testébe, ahol Duncan megforgatta, majd kirántotta.

A Lawson fiú őrült nevetése hangzott a fülében, majd hirtelen átcsapott halálhörgésbe, és a fiú felvágott torokkal esett össze mellette.

Shadow látása elhomályosult. Pax kezét érezte az arcán, és a térdeit a feje alatt.

-minden rendben lesz Shadow, csak tarts ki.

-Pax..- halkan ejtette ki a szavakat -Fuss...Jönnek.

-Nem hagylak itt.

-Menned kell...

-Nem hagylak itt...

-Add ide a kést. -Shadow erőt vett magán és nagy nehezen feltámogatta erőtlen testét.

Hozzádőlt a fához, és a lány szemébe nézett. -Fuss, mindjárt ideérnek.

Pax szeme könnyes volt, de nem sírt.  Ezt az erőt szerette benne. Ezt a végtelen kitartást és akaratot. -Fuss, és állj bosszút. Mindkettőnkért. Menj. Siess.

És Pax futni kezdett.

Hiába a harcos vér, néha jobb elfutni és nagyobb haderővel, kidolgozott tervvel újra szembeszállni az ellenséggel. Még akkor is, ha a szívünk minden izma tiltakozik ellene. 

Sötét tánc- 22. fejezet

22. fejezet

Jerome letaglózva ült az ágy szélén, és mereven bámult maga elé, miközben a fel- le sétáló lányt figyelte, aki épp azt mesélte hányszor találkozott már az Infernae Societas valamelyik emberével.

Vagyis inkább…Démonával. Nem csak ötévesen..neeem…Persze  nem is értette miért is lepődött meg, hiszen magát a társaságot Lucifer hívta életre, de a Paktum szerint az angyalok is igénybe vehetik szolgálataikat, amit maximálisan ki is használnak, így a Legfőbb Kerekasztal  tanácsnokai Lucifernek és Mihálynak jelentenek, attól függően épp mi érkezik.

Az egész úgy működik, mint egy vállalat, Vannak a nagyfőnökök, és van egy csomó részleg.

A Kerítők, mint ő, általában lelküket vesztett emberek, akik bizonyos szolgálat letelte után vissza kapják amit eladtak és mehetnek a túlvilágra, hogy újjászülessenek, vagy pedig abban a testben élnek tovább ami van nekik, de már újra halandó emberként. Őket általában a bolyongó lelkek megkeresésével, ártatlan emberek védelmével, vagy nagyon rossz emberek eltakarításával bízzák meg. A Démonok, egy elit osztag  akiket maga Lucifer válogatott, a pokolszökevények megkeresésével foglalkoznak, a féldémonok kutatócsoportot alkotnak, a félangyalokkal együtt. Talán a legütőképesebb csoport az egész egységen belül. És végül ott van pár angyal, akik amolyan pszcihológiai tanácsadó félék.

Hogy tud ennyit beszélni ez a lány? Jerome lopva az órájára pillantott, már legalább egy órája megállás nélkül jár a szája és beszél és sétál, és hevesen gesztikulál egyszerre, mindezt fáradhatatlanul.

- Figyelj!- vágott a szavába Jerome- Nem akarlak megsérteni, de szeretnék elindulni.

- O. Sajnálom. Mehetünk.

Jerome felnézett az égre, majd le a földre, megrázta a fejét, fogta a hátizsákot és kitessékelte a lányt az ajtón.

Beindított a motort, és a reptér felé vette az irányt. Ahogy haladtak, nem tudta nem észrevenni, hogy Viktória keze hogyan fogja át őt egyre szorosabban, hogyan simul hozzá az arca az ő hátához, és furcsa boldogsággal töltötte el az érzés.  

Kár, hogy nemsokára végeszakad, mert megérkeznek a reptérre.

- Magángéped van?

- Nem nekem, hanem akiknek dolgozom. Bár igaz, amennyit eddig kerestem vehetnék egyet, de…-Mit csinál? Próbál bevágódni?

- De?

- Mindegy. Nem fontos.

- Telefonálhatnék egyet?

- Mégis kinek?

- A Barátnőmnek. Tudnia kell, hogy jól vagyok.

Tamara Gábriel társaságában kávézgatott épp, és próbált puhatolózni. 

-         Megtaláltad a barátod?

-         Kit?

-         A barátod, akit kerestél amikor találkoztunk. Gondoltam azért futottál el az előbb.

-         Igen. Igen. –Gábriel egyszerűen nem tudott a lányra figyelni. Mégis kihez beszélt Belzebub? Minek jött el az ideje?

-         Hahó!

Gábrielnek csőlátása lett az erős koncentrációtól, csak a csésze kávét látta maga előtt. Nem jó, mert így megint ragyogni fog a szeme. Próbálta legyűrni a gondolatait, de nem nagyon sikerült, amikor megszólalt Tamara telefonja.

-         Ne haragudj, ezt fel kell vennem. Haló?

-         Szia Tami! Csak azért hívlak, mert el kell mennem.

Tamara egy pillanatra megfeszült. A Védence már sokszor csinált ilyet, Egyik pillanatról a másikra fogta magát, és a törökországi nyaralást otthagyva stoppal átment Görögországba. Vagy amikor fogta magát és végigsétált az El Caminon, egy pársoros levelet hagyva otthon. „Az El Caminon vagyok!” Mindezt az elmúlt 6 évben. Persze mindig megtalálta, elvégre ezért érkezett ő a Földre. Most viszont más volt a hangja.

-Hová mész?

- Mexikóba! Hát nem csodás?

Tami izmai pattanásig feszültek.

-         Tessék? Kivel? Miért? –a Francba!

-         Figyelj ne..

-         Nyugi, a srác neve Jerome, és nem lesz semmi baj. Érzem!…Szia!

Ahogy Viktória letette a telefont Tamara azt sem tudta hirtelen mit tegyen. Kiterjesztette érzékei és megkereste a lányt, meg is találta a reptéren. Kicsit megnyugodott, amikor felismerte Jeromot. Felismerte az arcát, bár eddig csak képeken látta, de tudta, hogy ki ő.

Vele nem lesz baja a lánynak, ezt érezte ő is.

Viszont…

-Bocsi, mennem kell. –fogta a táskát és a kabátot és rohant kifelé. Mielőbb beszélnie kell valakivel.

-Hé várj!

Gabriel kifizette a kávét, mert képtelen lett volna fizetés nélkül távozni, és rohant a lány után. Épp beérte, amikor az befordult egy sötét sikátorba, amikor Gábriel orrát kénszag csapta meg.

Rohant Tamara után de amikor ő is befordult az utcába földbe gyökerezett a lába.

Felocsúdni sem volt ideje, mert valami láthatatlan kéz a torkánál fogva a falhoz rögzítette, és tartotta. Moccani sem bírt.

Tamara lassan odasétált, mellette egy vörös hajú, igéző szépségű nő.

-         Ki vagy te?- lehelte Gábriel.

-         Előbb azt beszéljük meg miért is jöttél Gábriel. –Tamara hangja szinte a húsába vájt.

-         Engedd el Tami. –mondta a vörös hajú nő. Hangja bársonyosan puha volt, és megnyugtató. – Beszéljük meg hármasban.

Gábriel nyakán enyhült a szorítás, majd eltűnt és az angyal az aszfaltra zuhant. Míg megpróbált észhez térni felemelte tekintetét és felmérte a két nőt.

-Ne nézz így rám! – vetette oda Tamara- Igen, Földreszállt vagyok. Ha még nem jöttél volna rá.

-Én pedig Démon. Jól látod.

- Kik vagytok?

A vörös hajú nő lehajolt hozzá, és megérintette a vállát. Gábriel összerezzent a démon érintésétől, válla megfeszült, majd el is ernyedt. Ránézett, és ahogy a világtalan tekintet az övébe fúródott, már tudta, hogy kivel áll szemben, és tudta azt is, hogy ha ő is benne van, akkor valami hatalmas készül.

-A nevem Phantherae. És szükségünk lesz egymásra.