Sötét tánc-5. fejezet

 5. fejezet

A pokolban Lucifer épp a harmincharmadik cserépedényt törte össze, és a terem fala is megolvadt itt-ott a tűzgömbök hőjétől. Az ember azt gondolná ez megszokott és mindennapos dolog a Pokolban, ám ez nem volt igaz.

Azazel a trónterem falának dőlt, egyik lábát hanyagul feltette a falra, kezét karba kulcsolva figyelte legjobb barátját, amint épp kiadja a dühét.

A férfi tudta jól, hogy a Pokol ura valójában a legnyugodtabb és legmegfontoltabb halhatatlan a világon, csak a híre állítja azt, hogy egy elmebeteg állat. Bár igaz, ami igaz szerette kínozni a lelkeket, már amelyik igazán megérdemelte, gyilkosok, erőszaktevők, azok akik nők és gyerekek ellen követtek el megbocsáthatatlan bűnt. Ki hinné, hogy még magának az Ördögnek is van lelke,szíve, becsülete. Senki, és ez így van jól.

Jobb, ha az alattvalói és az emberi világ is úgy hiszi, hogy a hideg és érzelemmentes álarc egy kegyetlen és szívtelen nagyurat takar, aki pislogás nélkül átvágja a torkod, ami, végülis, igaz volt bizonyos szemszögből, minthogy megtudják, hogy Lucifernek érző szíve és vérző lelke van.

-Na jó- mondta Azazel, amikor egy tűzgömb mellette csapódott a falba és megpörkölte a bőrdzsekijét - Én ezt nem tudom tovább nézni.

Ellökte magát a faltól és rávetette magát Luciferre.

-Hagyj békén Zel ha nem akarsz egy hetet a Katlanban tölteni!

-Fejezd be haver! Nincs értelme annak, ha az összes cserepet összetöröd és lebontod a falakat. –hangja megnyugtató, szinte hipnotizáló volt. Ez volt Azazel különleges tulajdonága. Legyen angyal, ember, vagy maga a Sátán, Azazel hangja képes volt lenyugtatni őket, ha megvadultak. Ha kicsit tovább ment, akkor még az ájulás határára is képes volt elbájolni valamennyit. Amikor érezte, hogy barátja egyenletesebben kezd lélegezni, lassan elengedte.

Lucifer ökölbe szorította a kezét és mielőtt leült volna az aranyozott, csontokkal és szárnyakkal díszített trónjára még egy tűzgömböt elengedett, ami Zel feje mellett suhant el és felrobbant a szemközti kőfalon.

Zel eloltotta a szikrát, ami megpörkölte szőke haját majd szembefordult Luciferrel.

A férfi a trónján ült, bár Zel szerint inkább belefolyt. Kezét a térdén nyugtatta, arca a tenyerébe volt támasztva. Fekete haja előrehullt a szemére, amiben Azazel az összegyűlt gondok örvényét látta kavarogni.

-Rohadjon meg az összes- vetette oda gyűlölködve Lucifer. –Hogy van képük ahhoz, hogy bebörtönözzék?

-Szerintem annak idején épp ezért hagytuk ott a Mennyet nem? Amúgy is csak megfigyelés alatt van.- válaszolta hanyagul Zel.
-Az ugyanaz Zel! Neki ugyanaz!

Lucifer morgott még valamit, amiről Zel úgy gondolta jobb is, ha nem hallja. Luciferrel a kezdetek óta barátok voltak, szinte már…nem is, ők ketten Testvérek voltak. Átérezte a férfi fájdalmát, hiszen ők, Az Elsők, akik ide lekerültek még képesek arra, hogy érezzenek, igazi, tiszta emberi, és másvilági érzéseket is.

-Mi legyen Testvér?

Lucifer ránézett Azazelre. A Szőke férfi kinézetre harminc évesnek tűnt, kék szeme tudást és bölcsességet sugárzott, de volt benne csipetnyi pimaszság, amitől egy fiatal kölyöknek nézett ki.

Ő volt a legjobb barátja, az egyetlen barátja, akivel fellázadtak az igazságtalanság ellen.

-Menj!

Nem kellett többet mondania, Zel egy pillanat alatt eltűnt. Félszavakból is megértették egymást. Lucifer pedig ottmaradt egyedül a trónteremben, amit végig fekete gyertyák fénye világított be. Intett egyet, mire a gyertyák fénye elhalványult, majd elmerült az emlékek mocsarában.