Farkasok tánca- V. fejezet

v. fejezet

Angie a Szajna partján állt, felfelé nézett a bársonyos fekete égre, és a családjára gondolt. Pontosabban a testvéreire.
Igen, volt  három bátyja. Volt. Mert kettő meghalt már. Nem tudta hogyan, és már azt sem pontosan mikor, talán 15 éves lehetett, este volt. Fullasztó, komor éjszaka. Emlékezett arra, hogy nem tudott aludni, hogy behunyta a szemét, és nem látott mást csak vér, vér mindenütt. a falakon, a padlón, annyi vér, és húscafatok,  és  szörnyű, rémes dolgok. Reflexből kapta szája elé a kezét amikor megébredt azon az éjszakán. Újabb rossz álom, már amióta az eszét tudja ilyenekről álmodik. Bár már inkább látomásnak, lázálomnak  nevezné, hisz volt, hogy nappal is előjöttek. Gyerekként annyival tartotta jobbnak a nappali látomásokat, hogy amikor rátört, ő elájult, és magához térvén nem emlékezett semmire.  De éjszaka! Voltak miatta nagyon kegyetlen éjszakái. Annak idején még beszélt róla az apjával, ő először kivizsgáltatta az agyát, nem epilepszia vagy narkolepszia áll a háttérben, aztán pszichológushoz vitte, ahol elintézték annyival, hogy kapott valami gyógyszert, és ennyi. Még arra sem méltatta, hogy legalább ilyenkor foglalkozzon vele. Bemenjen , csitítsa, nyugtassa. Nem. Ezt a terhet a testvérei vették magukra, és ők voltak azok, akik a gyógyszereket is kidobták. Szerintük ugyanis csak rontott a húguk állapotán. Ők szerették, tiszta szívből, mindannak ellenére ami történt. Egymást váltották az ágyánál ha rosszat álmodott, vagy elájult otthon vagy az  iskolában,  és szép lassan rájöttek arra, ha mesét olvasnak neki, akkor végigalussza az éjszakát, és ebből kifolyólag nappal sem törnek rá a lázálmok. Így történt, hogy három bátyja minden nap más és más mesét mondott, néha könyvből, néha saját kútfőből, és néha pedig még el is játszották neki. Az apja nem szólt miatta, bár nem tetszett neki a dolog, mégis megengedte. Ebből tudta Angie, hogy azért mégiscsak szereti.
Aztán ahogy cseperedtek a mesék lassan elmúltak, de nem is kellettek már. Angie folyton könyveket kapott tőlük karácsonyra, születésnapra, gyakorlatilag minden ünnepnapon , vagy csak úgy meglepték egy-egy regénnyel, novellával,verses kötettel, egyik évben még egy kifestőt is kapott. Így éjjelente már magának olvasott , és elmúltak a rémálmok. Csak nagyon ritkán jöttek elő, amikor nagyon ideges, vagy fáradt volt,aztán a nappal már messze repítette őket és nem jöttek vissza sokáig. Ám akkor éjjel tudta, hogy más a helyzet. A testvérei kirándulni voltak a barátnőikkel, ahová persze nem vitték magukkal. Angie kiszállt az ágyból, amint a remegés csillapodott és kinézett az ablakán. Sötét, komor éjszaka volt. A máskor kedves fák amik védelmezőn fogták körbe az udvart most mintha megtörtek volna. Szél nem járt, a levegő furcsa, szúrós volt, mintha égettek volna valahol valamit, és a füst elér mindenhová. A ház előtt rendőrautó állt, Angie magára kapta a hálóköntöst, halkan nyitott ajtót, majd néma léptekkel a lépcső felé igyekezett, és magában imádkozott, hogy a bátyjai csak részegek legyenek és ne legyen semmi bajuk. De sajnos  nem így volt.  A rendőr az apjával beszélt, csak annyit tudott kivenni belőle, hogy részvétét nyilvánítja, és másnap  fáradjon be a kapitányságra. Angie csak ült a lépcsőn, az előtér szürkeségét figyelte. Tudta mi történt, a testvérei meghaltak, és ő megérezte. Halkan zokogott, könnyei meglátszottak az arcán, és lecsepegtek a köntösre. Akkor valami megmoccant a kanapén. Szótlanul lefutott és az ott ülő, pokrócba burkolt ölébe vetette magát, együtt zokogtak tovább. Tristan, a kisebbik báty, életben maradt ugyan, de ez a tragédia mély nyomot hagyott benne.  Sosem lett újra az a vidám bohóc, amilyen régen volt, de továbbra is támogatta Angiet. Vagyis azután már inkább egymást.  sokszor volt fültanúja  a veszekedésnek ,amit Tristan és az apja folytattak a temetés után, de mivel a jelenlétében mindig elharapták a mondat végét mindig meg próbált úgy helyezkedni hogy hallhassa miről beszélnek. A nagymama volt szóban és valami átok, ami évszázadok óta sújtja a családot. Hallott már erről, de őrültségnek vélte. Az átkok amúgy is csak azokon fognak akik hisznek bennük, és ők nem voltak olyan család. Leszámítva persze a nagymamát.  Aztán ő  jelentkezett rendőrnek, és ezzel végérvényesen betett a családi békeféleségnek. Tristan támogatta, az apja már nem annyira, de végül beadta a derekát. Amikor Angie elment Tristan megígérte neki, hogy ott lesz, ha szüksége lesz rá. Csak később tudta meg, hogy másnap a testvére elhagyta a szülői házat és azóta senki sem tudja merre jár. Néha kapott egy-egy képeslapot, de semmi több. aztán elvégezte az iskolát, és az évzárón mintha látta volna Tristant, de mire elért odáig már nem volt ott senki.
-Pedig megígérted...hallotta saját , vékony hangját.  Ott állt a Szajna partján, figyelte a bársonyos fekete eget, Hold sarlóját, és potyogtak a könnyei, mint akkor. Semmi nem maradt Tristan, Eden és Adam után, csak egy pulóver, amit ugyan nem hordott még rongyosra, de már kopott volt. Az volt a védelme, amiben megnyugvást lelt, és mit ad isten, persze nem volt nála.
Szívében a harag apró szikrája gyúlt Léon iránt. Mégis hogyan lehetett ekkora tuskó? Képtelen volt kiismerni a kaméleon természetét, egyszer ilyen egyszer olyan. Változékony, mint az időjárás, kusza és érthetetlen. Haragudott a testvéreire, hogy nem vigyáztak magukra. hogy magára hagyták. Haragudott arra a vörös boszorkányra, mert nem értette miért olyan fenyegető a lénye, haragudott magára az önsajnálatért. Átkozta könnyeit, hogy megint annyira folytak, hogy nem látott semmit.  Haragudott Léonra amiért nála van a pulóvere, mert az idő hűvös volt, ő pedig a kimerültségtől, a stressztől, és talán a bánattól is fáradt és álmos lett, és borzasztóan didergett. De jól jönne most az a pulóver!
A könnyek csillogó patakot festettek arcára, egyre jobban fázott, de nem mozdult. Remélte, hogy a kimerültség kiöli belőle a gondolatokat, elmúlik a keserűség ha csak egy kis időre is, és újból tiszta lesz a feje és rendezettek a gondolatai, ha csak egy rövid időre is, amikor valami kellemes melegséget érzett a vállán. Ismerős illat kúszott az orrába, erős, férfias.egy Két kéz odaszorította egy hatalmas testhez. Angie úgy érezte az idő lelassul,szinte már áll. Elszállt a bánat a fájdalom, és helyükre érkezett a remény, a vágy. Bizseregni kezdett a teste, lángolt a bőre, a vére, felszáradt a könnye és a szeme helyett, ami vörös volt a sírástól már más égett. Tüzelt. A teste tudta, nem ő az egyetlen, akit felajzott az érintés. Mintha kikapcsolt volna, hirtelen valaki más lett, vad, éhes, szomjas.  Amikor megfordult Léon szeme volt amit először meglátott. Tele érzelmekkel, olyanokkal amit nem várna egy ilyen kemény, magányos zsarutól. Olyan volt mint a pusztító vihar, ami ledönt minden falat, letarol mindent, nyomában villámok hasítják az eget és az eső olyan, mint egy fájdalmas ostorcsapás a bőrön, hogy aztán a rombolás helyén új élet sarjadjon. Angie bármit megtett volna, hogy a férfi őt is lerombolja, elpusztítsa, hogy aztán újjáéledhessen, frissen tisztán. Tiszta lappal.  Annyira vonzotta magához az a szempár, a fiatal külső mögött lakó öreg lélek ereje, hogy nem volt képes tűrtőztetni magát. Már így is közelebb volt, mint kellett, vagy illett volna, de mit számít már? Mi számít egyátalán? Még közelebb préselte magát, fejét feltartva próbált minél mélyebben belenézni azokba a jégkék, villámló szemekbe. Szája egyre közeledett a férfié felé, és mosolyogva vette észre, hogy nem csak ő közelít, hanem a másik is.  Heves vágy kapta el, nem tudott már várni. Olyan lassú volt, túl lassú, neki most kell, nem majd. Most, azonnal. Kezét férfi nyakára kúsztatta és egy erősebb, de nem túl erős rántással magára húzta. A nyelve azonnal a szájába hatolt és Angie testében szikrák lobbantak és perdültek táncra tőle. Ilyen hát, ha pezseg benned az élet? Hagyta magát lobogni, szállni, felperzselni, és annyira élt ebben a csókban, mint eddig még soha. Aztán történt valami, olyan hirtelen jött. a férfi megrezzent, szinte reszketett a ...félelemtől? Nem, ő, Angiehell Chevalier nem fél, akkor a másik aki nagyobb  és erősebb miért reszket? Ez kizökkentette egy pillanatra, és ezt nem akarta, erősebben szorította a fejét, rátapadt a szájára és élvezte azt ami benne történt. Léon keze megszorította a vállát és erősen tartotta, majd hátrált egy apró lépést, bár  a szája még mindig az övét csókolta. -Nem- gondolta -Nem engedem! -Próbált közelebb lépni, de nem tudott, mígnem Léon olyan hirtelen vált el tőle, mint amilyen gyorsan ő vonta magához.  Angie megrémült, hogy vége annak a csodálatos érzésnek, amit  csókjuk kiváltott, de nem így lett. Ő még mindig, Élt. A tüdeje tele volt levegővel, szinte kettéhasadt, a szíve vadul lüktetett, a vér dörömbölt a fülében. Nem tudta meddig tartott, míg újra érzékelte maga körül a világot. Homályosan, ködbe burkolva. Hol is van? A Szajna partján. Léonnal, akivel csókolózott, és aki most...reszket. Alig kap levegőt, zihál,fejét a karjára hajtva kapaszkodik belé, mint egy mentőövbe. Teljesen az ellentéte annak, amit ő érez.  Vagy...
-Léon- suttogja a fülébe-Léon, nézz rám.  Mire a férfi csak megrázta a fejét, és még mélyebben fúrta a karjába. Mi történt vele? Nem volt rossz neki sem, ezt tudta. Egyszerűen csak tudta. -Kérlek. - kérte, miközben tartotta, és elégedett öröm fogta el mikor észrevette, hogy az ő pulóvere van rajta, és milyen jól is áll neki. -Mégicsak velem vagytok.-Akkor felvillant valami. Jégkék...Mire megint fordult a kocka. Angie reszketni kezdett, félelem kúszott végig a hátán, a férfi pedig olyan lett, mint valami sziklatömb, és tartotta, hogy össze ne essen. A szeme pedig...jégkék volt.  Csak hápogott, nem talált szavakat e látomásra.
-Ho-hogyan?-akkor elsötétült minden.